A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-09 / 49. szám
é [KOVÁCS MIKLÓS: D omonkos András a kórház várószobájában ült egy pirosra mázolt pádon, és nem vette észre a városka ébredését ott túl az ablak üvegén. Magábaroskadva, tehetetlenül vergődött, mint akit a végső ereje is elhagyott és vigasztató gyámolításra vár Órája számlapján a foszforeszkáló számokat, az időt, a lassan múló perceket figyelte. Egy-egy ajtónyitásra felkapta a fejét és kérdőn tekintett a kilépő ápolónő arcá; ba. Még éjféltájban hajtott be mentőért. Előbb, hamarább is jöhetett volna, de Jolán, a felesége nem akarta. „Elmúlik, biztosan elmúlik“ — mondta, de gyanúsan remegett a hangja Hajnal felé még két asszonyt hoztak, s azokat is elvitték karonfogva a fehérruhás nővérek, mini az ő féleségét A férjek ott ültek mellette a piros pádon izgágán, nyugtalanul. Hallgattak és az idő múlását és a ki-kinyíló ajtókat figyelték. Domonkosék három éve kerültek öszsze. A férfi a szövetkezetben dolgozott, csoportvezető volt, felesége pedig a szö' vetkezet irodájában végezte a hivatali munkát Mindjárt a házasságuk után építkezésbe kezdtek. András a házasságuk első évében szeretett volna egy gyereket, de a felesége akkor másként vélekedett. „Sok a gondunk, bajunk, így is! Építkezünk, kell a kereset is... Aztán már én sem nagyon dolgozhatnék. Majd, ha egy kicsit egyenesbe jövünk“ — mondta Jolán. Egy fehérköpenyes férfi haladt keresztül a várószobán. Egy köteg zörgő kulcscsomót vett ki a zsebéből, az egyik apró kulccsal felnyitotta ajtót és eltűnt mögötte. „Meg kellett volna szólítani“ — gohdolta Domonkos, éS hosszúsan nézte a bezárult ajtót, amelyen kívülről csak egy barna gomb volt kilincs helyett. Jolánra gondolt, aki az utóbbi időben el-elálmodozott, ha pufók, kerekképű csöppséget látott az utcán. . Bebütorozták a lakást és a hálóban üresen hagyták az oly sokszor megálmodott gyermekágy helyét... — Szőke, kékszemű lesz, mint te! ... És aranysárga lesz a haja! — mondta András, amikor a kis élet mozdulását figyelték boldog reménykedéssel. — Nem, fiú lesz, mert nagyon nyugtalan! — tiltakozott tréfásan Jolán. Domonkos kissé elmosolyodott az agyában felrajzott kusza gondolatok tarka sokféleségén. Hamar utána el is komorodott, mert felötlött benne a valóság, a rémítő, elkeserítő szerencsétlenség. „Mi lehet Jolánnal?! — sajdult fel bene újra a kérdés, ki tudja hányadszor, amióta közte és felesége között bezárult az ajtó ,. C igaretta után kutatott a zsebében, meg is lelte csakhamar, de aztán mégsem vette elő. Valahonnan éter és édeskés gyógyszerek szúrós szaga csapott az orrába ... Alig egy perccel később a szobák, kórtermek mélyéről gyermeksírás hatolt a füléig. .. „Csak nem., nem Jolán...?!“ — kétkedett hirtelen, amikor meghallotta az éles, cérnavékony, panaszos, de akaratos sírást. Majdnem odalépett az ajtóhoz, hogy berontson örömmel, félelemmel, ijedt boldogsággal vegyes érzéssel, és az életbetörő hang nyomán megkeresse a gyerekét és Jolánt... „A neve... ml is lesz a neve, hiszen el is feledték megbeszélni az este, a sok név közül kiválasztani“ — az SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA ágaskodott benne ismét az aggodalom, és a két férfira nézett, akik hozzá hasonlóan gondjaikba temetkezve tűnődtek mellette, mintha tanácsot, segítséget akarna kérni tőlük... Mindhárman az ajtót figyelték, és a szaggatott, megmegszakadó, majd újra hangosabban, erőteljesebben kitörő sírást fülelték. Az egyik — a magas, barna férfi — valamit a fogai között morzsolgatott, és ujjaival hangtalanul dobolt a térdén. — Szintén szülés? — kérdezte egyszerre Domonkoshoz fordulva az alacsonyabbik férfi. — Az, igen! — bólintott Domonkos. — Vagyishogy, izé ... vérzett az asszony és be kellett hoznom — magyarázta kényszeredetten. — Utolsó hónap? — kérdezte most a másik férfi, és egy apróra összerágott gyufaszálat vett ki a fogai közül. — Nem, a hatodik — mondta Domonkos és oldalt, félig háttal visszaült a helyére. — Akkor még nem lehet szülés, ember! — mondta a magas barna férfi, és tovább rágta a fadarab rostjait. — Az én feleségem is így volt az elsővel ... — mondta az alacsonyabbik férfi vontatottan, mintha vigasztalni akarta volna Domonkost. Kellemes, mély hangja volt, tisztán, nagyon értelmesen beszélt. Domonkosnak azonban fájt, hogy így beleavatkozott az ő sorsába De vajon, mi lehet a feleségével?! Ml is lehet Jolánnal — figyelt ismét a fehér' ajtó felé, de már nem hallott semmit sem. Mélyen elhalt -az előbbi gyermeksírás is, és újra csend lett, iAély, puha csend... „Talán már meg is fürdették a kicsit és bepólyálták“ — gondolta „Csak valami baja ne lenne Jolánnak“ — aggódott. Lopva a szomszédjára nézett, annak a mozgó ajkát figyelte, s észrevette, hogy annak a mozgó álkapcsával együtt mozog a füle is. „Olyan, mint a nyúl, mint egy igazi nyúl “ — gondolta és hirtelen elfordult. Nem akarta tovább nézni, nem szerette volna azt sem, ha az idegen férfi ismét megszólítja. Valahogy most nem akart beszélni; idegen, ismeretlen emberekkel soha sem tárgyalt szívesen. Fene tudja, Valahogy a vérében, a természetében volt. „Nem tudni, hogy mi lakik az idegen emberben“ — gondolta mindig. Láih, ez is oktatja, hogy még nem szülhet a felesége. . . Pedig hallotta ő már, hogy koraszülés is van. Igaz, nem kérdezte soha sem, hogy hány hónapos a koraszülött. I assan, idegesítő lassúsággal múlt “ az idő. Aztán “ egyszerre nyílt az ajtó és egy nővér lépett ki a kitárulkozó résen. A három férfi egyszerre ugrott fel, mintha kígyó mart volna a lábukba. — Kérem, a feleségem, Domonkosné, Domonkos Jolán!? — Kapkodta a szavakat Domonkos András és újra támadt aggódaiommal a szőke lány arcát figyelte, vonásait fürkészte. — Domonkosné most van a műtőn ... Semmi baja... — mondta a nővér és biztatóan rámosolygott a férfira. „Jolán most van a műtőn! ... Minek, miért van a műtőn?! ...“ Sehogy sem tudott magának összefüggő, megnyugtató magyarázatot adni . . — Egyszerre azért kezdte szidni, korholni önmagát, hogy hallgatott a feleségére „Ha... ha délután mindjárt behozom, talán semmi baja sem lett volna. Miért is nem hoztam be?“ — dühöngött, s szerette volna felpofozni önmagát. 10
