A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-12-09 / 49. szám
Keserű esztendők Most már újra kékülnl kezd felette az ég, de azért óvatosan megjegyzi: — Várjuk meg a végét. Még nincsen minden elintézve. Mikor faggatom, akkor viszont Így felel: — Régen túl vagyok rajta. Lezárt ügy. Minek bolygatni? Aztán mégis belátja, hogy beszélni kell arról, ami történt, mert hiszen nem ő az egyedüli, akinek életét kevés híján vakvágányra terelte — mi is tulajdonképpen? — a felületes megítélés, a látszat, az előítélet. — Nem tegnap, se tegnapelőtt jöttem az üzembe, huszonnégy év alatt meg lehet ismerni egy embert. De ne vágjunk a dolog elébe. Zs. József negyven éves, és már akkor dolgozott az üzemben, amikor az még nem az Elektrosvit nevet viselte, hanem cipőgyár volt. A kommunista ifjúmunkás megbecsülte a munkát akkor is, mikor a munkást még nem becsülték. Azóta azonban sok víz lefolyt a Dunán és az üzem fémpréselőjének műhelyvezetőjét egymás után bízták meg a különböző funkciókkal. Beválasztották a Kerületi Szakszervezeti Tanács bérfelülvlzsgáló bizottságába, a Járási Szakszervezeti Tanács ellenőrző osztályába és még ezeken kívül megrakták néhány feladattal, mint általában azokat, akik a közösség érdekéért nem mindennapi áldozatokra is hajlandók. A gyárban beválasztották az üzemi bizottságba. — Akarattal a sokféle feladatot is győzni lehet, ha ... ha nem vetnék gáncsot, ha hínárba nem keveredik az ember lába. Velem pedig ez történt. De nem akartam észrevenni, menteid tovább, téptem, gázoltam a visszahúzó indákat, míg érőm végére értéra. Akkor pedig az ember kénytélen beismerni: nincs további Eleinte észre se vették, hogy nem vagyok a régi , hol itt maradok el, hol ott. Ki vess! észre legelőbb, ha az ember hibázik? Az, aki vár a pillanatra, hogy mikor vehet észre . Ilyesmit. Sajnos, legtöbbször nem jóindulatból vár. Az üzemrészleg vezetőjével akadtak már súrlódásaink amúgy is, de most nem éreztem elég erőt a csatázáshoz, áthelyezésemet kértem más üzemrészlegbe. Választ hosszú ideig nem kaptam. Ekkor kezdtem rádöbbenni, hogy furcsán nagy körülöttem a csönd. Az emberek elhallgatnak, ha közéjük lépek, s még a szemük is másképp ül, ha rám néznek. S mindezt nem tudtam miért. Igaz, volt valaki, aki más volt, akiből erőt, önbizalmat meríthettem. Ma már a a feleségem. Akkoriban barátságunk a Miroslav Matouäek: Olvasztárok IV. A Hét fényképpályázatáre heküldü't képekbűl Feró Spáöll: Lényok az építkezésen legnagyobb megbotránkozást váltotta ki. Én lettem az az ember, aki idegen szoknya miatt elhanyagolja a családját, a munkáját, a funkcióit, amivel a társadalom bizalma ruházta fel. Váratlanul elbocsátottak a helyemről, de nem oda irányítottak, ahová már hónapokkal előbb egyszer kértem magamat, csak lehetőséget adtak, hogy „valahol az üzemen belül“ keressek magamnak munkát. Ez fájt a legkegyetlenebbül, hogy több mint húsz év után olyan elbánásban részesítettek, akár egy rossz cselédet. A bizalmat, amivel elhalmoztak, egyszerre minden oldalról vlszszavonták. Bizalom — bizalmatlanság, két szó körétömörlti egész történetét, e két szóban látja gyökerét mindannak, ami történt. — Közben az üzemi bizottságból is kiestem, s ha már szélnek engedtek, legalább a prototípus gyártó műhelybe szerettem volna bejutni, de az sem sikerült, míg végül a hűtőberendezéskészltőkhöz felvettek. A cserét persze anyagilag is megéreztem. De addigra közben kievickéltem a hínárból, kijutottam az erőmet szétforgácsoló lelki válságból. Elváltam, megnősültem. Kezdtem visszanyerni régi magamat. Hanem más is történt. Válásomnál a bíróság előtt kitudódott, amiről én soha nem beszéltem, hogy milyen megrázkódtatáson mentem át. Kitudódott, hogy nem vagyok az a léha csavargó, aki ellátatlanul hagyja családját, elhanyagolja a munkáját, sutba dobja társadalmi kötelezettségeit más asszony miatt, vagy mert csak egyszerűen megunta takargatni igazi lényét. Első asszonyom, akit szerettem, és akinek már nem egyszer megbocsátani IS tudtam, lehetetlenné tette további együttélésünket. A kicáí lányra, ákif ma iá szeréték, akinék ődaájándéköztam a nevemet is. nem nézhettem az édesapa szemével. őszinte beismerés, őszinte törekvés a tiszta családi életre talán megmentette volna fészkünket a széthullástól. Nem így történt. A beismerést hqszszas, kínos huzavona után csak a bizonyítékok súlya hozta meg, s meghozta az én lelki békém teljes felborulását is. A munkahelyemen a munkaruhámmal együtt nem vehettem fel a mindent bíró, mindig nyugodt régi magamat. A látszat, a látszat valóban ellenem szólt. S az ítélet nagyon hamar megszületett, én pedig nem beszéltem arról, aminek a gondolata is feldúlt. De miért tételezik fel a rosszat sokkal könnyebben, miért adnak hitelt oly könnyen a rágalomnak? Ártani nem művészet — tör ki belőle haragos-gúnyosan —, ahhoz nem kell más, csak egy adag butaság. A családi tragédiám másként nem vonta volna maga után a munkahelyemen való meghasonlást. S mindez évekig tartott.’ Mikor a tárgyalás fényében a történtek kezdtek más megvilágítást kapni, mikor megalapítottam új családomat, lassanként az üzemben is ráébredtek, hogy talán elhamarkodott volt az ítéletük. Ezt már lépten-nyomon érzem. Ismét a bizalom — úgy vélem, szilárdabb bizalom — légköre vesz körül. Újult erővel végzem munkámat, mert a célt, amiért dolgozunk, egy pillanatra se vesztettem szem elől. — Ügy tudom, Ismét beválasztják az üzemi bizottságba. Nem felel, nem akar olyasmivel kapcsolatban nyilatkozni, amiben a döntést a közel jövő hozza meg. Valami eszébe jut, elmosolyodik s úgy mondja: — Azóta párttitkárnak mehettem volna Trávnicára, s a városi javító vállalathoz (Obnova) igazgatónak, de nem akarom itthagyni az üzemet. Huszonnégy óv alatt mégiscsak nagyon összenőttünk. Besötétédett már, mikor kiléptem a gyárkapun a szemerkélő Őszi esőbe. Hátán! mögül messzire vetítette fényeit a nedves aszfaltra az Elektrosvit tarkán ragyogó neonja. Elektrosvit. Már a névben is hány ezer gyertyaláng erősségű Igbogás villog, mégis gyakran fordul elő, hogy egy embert, egy jellemet csak a fellobbanó gyufaláng világánál Ítélünk meg, ORDÖDY KATALIN
