A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-18 / 46. szám
Bábi Tibor: "IDA DUNÁN Híd, 6 híd, dalollak téged, fölszökő, karcsú íveid, légies könnyedséged, acél bordázatod, moccanatlan, tömör pilléreid — híd, ó híd. Nádszál kisasszony, ki könnyű talpadat a túlsó parton megvetetted, s kemény, rugalmas gerinceden általhajolván tenyered a folyón innen lármás nagyváros kőküszöbére ejted, szépségedért hadd irigyeljenek a lányok, a bíborban járó Nap meg-megáll feletted, estig bámulva nagyszerű cirkuszi mutatványod — híd, ó híd, hogy tündökölsz, ha este kigyúlnak hirtelen a föléd fölfüggesztett villanylángok füzérei, gyöngyös pártád egy szűzi homlok méltó ékességei, ó, tündökölj, te békesség leánya, te vagy az éjszakák két ősi part haragját megbékítő szivárványa — híd, ó híd, dalollak téged, felszökő, karcsú íveid, légies könnyedséged. Nádszál kisasszony, ó, békesség leánya, te éjszakák ékes szivárványa, be keményen edződött szépség szépséged — híd, ó híd, karfádra ráhajolva, hányszor átrengett rajtam is hangtalan rengő, nagy sírásod, eltitkolt remegésed, míg tonnás terheikkel átzúdultak rajtad a dübörgő percek, száguldó, bízó f pillanatok — azóta érzem: én is, én is valamiképpen híd vagyok... Sugár György felvétele Búcsú Műnk István rendezőtől Tragikus hirtelenséggel távozott el körünkből a szlovákiai színházi élet egyik ismert művésze, a szlovákiai magyar színjátszás igazi barátja és segítője: Műnk István rendező. A munka, az alkotás napjaiban ragadta el tőlünk a halál, 1962. október 30-án. 55 éves volt és nagybetegen is a színház szolgálatában állott az utolsó percig. Színházunk és a magyar kulturális élet szegényebb lett egy igaz baráttal, a színművészet egy kivételes tehetségű harcossal. —sj— a•SJSSSJSSfSSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSStSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS.'SSSS/'SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSJSSSSSSSSSSSSSSSS. — Nézze Tibor — illetlen az ilyet kimondani —, én szerelmes vagyok ... már régen... egy kassai fiúba .. .öt-hat éve... Ugye most már megért engem!? Béres Tibor arcán fájdalmas mosoly fut át: — Igen, most már értem... mindent értek... Ha én ezt előbb tudom, szétugrattam volna karácsony előtt a fiúkat, hogy hazamehessen .. Szalai Teréz hálás szemmel szorítja meg a legény kezét, Aztán csak táncolnak, olykor pajkos cinkossággal összevillan a szemük, mint két jóbarátnak a nagy titok elárulása után. Bognár József addig, addig csuszlog a lócán ide-oda még egyszer Jakab Margit mellé kerül. Orrát nyomban megüti a jól ismert orgonaillat. Sehogy sem bír rájönni, mikor érezte legelőször, milyen emlék fűződik hozzá, mert hogy valami fűződik, az biztos! Egyszerű kedvességgel böki meg könyökével az asszonyt: — A lányodban gyönyörködsz, Margit? — Nem csak abban, mindenkiben! — Gyanús nekem az a Krnosík? — jegyzi meg Bognár. — Miért? — Hát... tudod, jó szemem van nekem! ... Amint ő nézegeti a lányodat, az már több a hivatalos barátságnál! — Csak nem gondolod, hogy most is a tervekről meg a trágyahordásról fognak beszélni!? —■ nevet Bognárra az aszszony. — Neked tetszik ez a Krnosík? — teszi fel a kérdést Bognár és az asszony arcát fürkészi a »kormos szemével. Margit megvonja a vállát: — Tudom is én? Bognár József, kis pörge bajuszát csipkedi: — Sok pénzt kaptatok? — Kaptunk szépen, ötezer kétszázat. — Megvan! Tudom már! — kiált fel Bognár a homlokára csapva. Meglepődik az asszony: — Mit tudsz? hogy megijesztettél! — Már régen azon töröm a fejem, mikor éreztem először rajtad az orgonaszagot ... Most rájöttem. — No, mikor? — Hát a Bálint Benő lagzijában! Most már tudom! Olyan jó süldő lányocska voltál már akkor, én meg fiatalember. A feleségem alig bírt járni, akkor vártuk a Pistát. Mindenkit megtáncoltattam, még a vénasszonyokat is. Veled is táncoltam, éppen frisset húztak a cigányok, úgy megforgattalak, hogy sokszor a lábad se érte a földet. Emlékszel rá? — Emlékszem . .. Sokáig előttem voltál még a lagzi után is. Féltem tőled. Olyan rettenetes, nagy derék ember voltál, meg erős. Ügy forgattál, mintha tollúseprő lettem volna ... Forgott velem az egész ház, alig tudtam a helyemre menni, úgy elszédültem ... — Most nem volna kedved táncolni, Margit? — Kivel, veled? — Akár velem is. — Hova gondolsz? — Miért? — Hát a gyász?! — Csak nem gondolod, hogy ... ? — elhallgat Bognár, aztán el is mosolyodik, pedig Margit már megijedt, hogy nem bírja lebeszélni. — Igazad van... Nem valók vagyunk mink már a táncra ... — Mért nem volnánk, de még most nem lehet! Majd eljön annak is az ideje — mondja Margit, majd fejével a táncolók felé bólint. — Nézd azt a Krnosikot! Hogy mi a csudát tud annyit beszélni? Be nem áll a szája, folyton mondja! — Látod? Mondom én! Meglátod rövidesen lagzi lesz a házadnál, ha el is maradt az első! Margit rövid hallgatás után hamiskásan Bognárra fordítja a szeme sugarát: — Nagyon megharagudnál érte, Józsi? — Mégis csak kedvem volna egyet táncolni! Az asszony oldalba böki az embert: — Várd ki, Józsi! Majd a lagziban! A másik asztalnál Bállá bácsi, a kisbíró nyomkodja nagy szakértelemmel az orrát. Még nem lehet valami nagy veszély, mert megfogja a poharat és egyhajtásra megissza a tartalmát. Utána a feleségével alkudozik, hogy menjen vele táncolni, de az nem akar kötélnek állni. Mérgeskedve igazgatja a kendőjét és csalja hazafelé az öreget, de ő a jelzőkészülékre hivatkozva tagadólag ingatja a fejét és újra megiszik egy pohárral. Jakab Margit a lányával bent jár a városban, hogy a nagy tavaszi munkák beállta előtt egy kicsit bevásároljon, Kisebbnagyobb csomagokkal megrakottan mennek a buszmegállóhoz. Igaz, van még bőven idő, de azt tartják, hogy inkább ők várjanak a buszra, mintsem gyalog kelljen kimenniök az állomásra, ha esetleg lekésnék. A kis alakuló parkon mennek keresztül. A gyalogút mentén a színes padok, a virágágyások között öreg kertész serénykedik fütyörészve. — Ráérünk még — mondja Jakabné —, üljünk le, együnk! Leülnek. A szatyorból előkerül a friss kifli, meg a szalámi. Esznek, eszegetnek, már melegen süt a nap, de azért még mindig foga van az időnek. (Folytatjuk) 13
