A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-18 / 46. szám
Sóvágó Rozália hetvenkilenc esztendős parasztasszony üldögél fia házában a kertre néző ablaknál és hunyorgó szemekkel nézi az őszi alkony tompuló lényeit. Háta mögött a szobában unokái vitatkoznak, a kertben pedig dédunokái nevetése csendül. Az öregasszony arra gondol, hogy ez a sok hang, sok erő, sok izom és vér mind. az ő szívéből indult el. A fiatalok előtt nyomtatott papírlapok hevernek az asztalon. Sok unokája közül valamelyik neki is magyarázta, hoqy „tudja, öreqanyó, ebből n kis füzetből tanuljuk hogyan és merre .. .' „Ö is szerette volna elolvasni, de ... húzza már a föld pora a testet meg az értelmet is, a szemek bánat nélkül is pergetik a könnyeket, a kezek meg akkor is reszketnek, amikor egy kis pihentető álom feledteti, hogy már nyolcvanadik éve sorjázza a lépést egyre gyengülő, lassuló léptekkel. Mögötte erős, mély hang zendül, faninak, a legidősebb fiának hangja. — Ide nézzetek! Akinek négy gyereke van, az már ötvennégy éves korában nyugdíjba mehet! Na, asszonyok, mit szóltok hozzá? Sóvágó Rozália hetvenkilenc éves parasztasszony fáradó, hülő szíve gyorsan kezd dobogni. Nyugdíj! Ennek ő nagyin örül. Hosszú évek óta, amióta neki is hozza a postás Öregasszony az ablaknál havonta a pénzt, mindig újra örül. Mert az végtelenül nagy erő a szívnek, meg a léleknek, hogy nyugdíjat kap az ember, és ő mindennap kimegy a temetőbe az ura sírjához és elmondja neki, hogy „látja, lelkem, ma is hozta ám a pénzt a Csángó Bécí, mert az most a postás nálunk, bizony... „Aztán biztos, hoqy az ember is nyugodtábban pihen ott lenn, mert valamikor minden álmát az rebbentette el, hogy „jaj, te asszony, mi lesz veled, ha én nem leszek?“ Mert akkoriban még a kivénhedt szolgának templomajtó volt a menedéke és koldusfillér a fenntartója. „Akinek négy gyermeke van, már ötvennégy éves korában ...“ Hogy is van ez? Hiszen ő — ő Sóvágó Rozália kilenc gyermeknek adott életet! „Akinek négy gyermeke van, ötvennégy éves korában ..." És mikor ő ötvennégyéves volt? Igen — a Hatala uraságnál dolgoztak. Törekes búza, avas szalonna, tavaszi időben már zsírozó sem jutott a levesbe. És a falu szélén laktak, vályogból voltak a falak és csurgóit róluk a víz ... az ember tüdejében meg a halál kutyái ugattak, mert annyit koplalt szegény, meg annyit dolgozott vele egy fitt... mikor ő ötvennégy éves volt. Sóvágó Rozália hetvenkilenc esztendős parasztasszony üldögél az ablaknál és lehunyt szeméből megindulnak a könnyek, .hogy a ráncok buktatóin egyet-egyet zökkenve a fekete kötényre perdüljenek. Sajog a szíve, meg boldog is. Igen, ezeknek a maiaknak már jő. Nagyon jó. De — miért kellett neki annyit szenvedni, miért kellett neki égő mezőket járni, vagy egy liát fát cipelve a kunyhó felé, tűrni az ólmos eső verését? — Miért? Miért? Miért? Valami sikolt az öregasszony lelkében, kiáltani szeretne, elmondani véreinek, hogy ő mennyit szenvedett, elmondani, hogy irigyeli őket, h-ny szeretne újra fiatal lenni, hogy szeretné feltámasztani apjukat, a férjét — régen porló, rongyos zsellér-társát, akinek a halál kutyái szétmarták a tüdejét. De nem szól, mert szorosra zárta keskeny, vérfelen ajkát az élet. Csak ül az ablaknál és nézi, ahogy az est selyempalástja ráterül a házakra, és az őszi szél meséitől megborzongó akácfákra.-fy-VSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS A járási fiatalember minden mozdulata elárulja, hogy kevés cipőtalpat koptathatott el táncolással. — Egész nagyszerűen táncol — kezdi Szalai Teréz a beszédet, mivel únja a legény hosszú hallgatását. — Szeretek táncolni... El szoktam járni a városba néha. Igen jókat lehet ott mulatni .. — Nem tudja, mindenki leírta már a szerepét? — kérdi ismét a tanítónő. — Talán Jakab Marikának van még hátra valami a harmadik felvonásból... — feleli Tibor. — Azt hiszem, a jövő héten megkezdhetjük a próbákat. — Okvetlenül meg kell kezdeni, mert akkor nem készülünk el húsvétig! — mondja a tanítónő. — Nem tetszik hazamenni húsvétra? — kérdi Tibor egy kis gúnyos mellékízzel. A tanítónő akaratlanul is elpirul: — Majd meglátom ... Addig ... még sok minden történhet. Hirtelen felenged a hidegség, és mindketten elnevetik magukat Pistából ömlik a sző most már fékezhetetlenül: — Tetszik tudni, én olyan szerelmes voltam magába, hogy se hallottam, se láttam. Sehol nem találtam helyemet, sokszor enni se tudtam, meg aludni se ... Szalai Terézből kicsattan a nevetés: — Ne mondja! — Mikor úgy kitolt velem az iskolában — tetszik rá emlékezni? — annyira fájt a szívem, hogy majd belepusztultam!... Mindig látni szerettem volna, még azután is, hogy úgy megsértett... Akkor váltásban szántottunk, én éppen éjjeles voltam ... A fényszórók fényében is magát láttam, még a motor zúgásában is a maga hangját hallottam. Aztán ... — Aztán? — sürgeti Teréz a fiatalembert. — Aztán ... aztán elmúlt... — Elmúlt? ... Olyan gyorsan? — Hát nem éppen gyorsan... — válaszolja Tibor. A zene szól, talán nem is a ritmusára járják a táncot. Gondolkoznak mindketten. Teréz szól: — Nagyon haragszik rám? — Nem egyáltalán nem haragszom ... Most már nincs miért? A tanítónő magyarázkodni kezd: — Nézze, Tibor, én akkor az iskolában nem tudtam, hogy maga komolyan is gondolja, amit mond. Azt hittem, ki akar velem kezdeni... Azért beszéltem úgy, mint ahogyan beszéltem... Ha ezt tudom, akkor, akkor másként mondtam volna meg... Ne haragudjon rám. — Nincs abban semmi, megmondom én őszintén úgy, ahogy volt — folytatja tovább Tibor. — Akkor kezdődött... szóval akkor... amikor__amikor Bognárékhoz elment a torba ... Lestem maga után ... Láttam, hogy a Pista hazakíséri, sokáig bent volt... Akkor annyira haragudtam magára, hogy tán meg is tudtam volna ölni... Aztán szilveszterkor, hogy sétáltak az utcán ... Azt Is láttam . .. Kezdtem lehűlni... Egy darabig még fájt, aztán ... lassanként teljesen elmúlt... Bolondnak tart, hogy ilyeneket elmondtam magának? — Hogy mondhat ilyet? — Hát csak úgy gondolom... — feleli Tibor. Érzi a tanítónő, hogy Tibor könnyedsége egy kissé erőltetett, hogy mögötte még mindig ott izzik a szerelme, csakhát el kellett mondania, és azt másképpen nem lehetett csak így, ilyen mosolygósán, Ilyen könnyedén. Most döbben rá a lány, hogy az élet nem játék, hogy nem szabad a szóval könnyelműen játszani. Végtelen sajnálat önti el a szívét. Most, ebben a pillanatban úgy érzi, meg tudná csókolni ezt a fiút, azt is tudja azonban, hogy rosszat tenne vele, hogy azzal csak feleslegesen biztatást, reményt öntene bele, hogy a szunnyadó parázs ismét lángra lobbanna. Mit mondhatna neki, mivel is „hűthetné“ le valóban anélkül, hogy megsértené, vagy fájdalmat okozna neki? Felcsillanó szemmel kapaszkodik bele az agyában felvillanó gondolatba ki is mondja, még alkalmas rá a pillanat: 12
