A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-04 / 44. szám
a saját fejére — a megfelelő tárggyal, ott nyomom meg, ahol a fejelágya van. — Rózsa belehal ebbe — mondta a vizsgálóbíró. — Feléled — mondotta meggyőzően „gyors Hans“ —, gyakorlott kézzel csinálom, nem hal bele ... „Ebből bizonyára egy kisebb kaliberű Führer lesz“ — gondolta Hansszal kapcsolatban a vizsgálóbíró és meghagyta, hogy cselekedjék belátása szerint. Másnap reggel Rózsát kiengedték a börtönből. Az első kínvallatások idején, a régi verések nyomán foszlányokká szakadt nyomorúságos ruha volt rajta, lábát sem fedte semmi, mert cipője elveszett a börtönraktárban... Késő ősz volt, de Rózsa nem érezte az őszi hideget; együgyű, félénk mosollyal gyönyörű, becsületes arcán, megindult Roszlavl utcáin, de tekintete közömbös és zavaros volt, és szeme révetegen tekintett a világba. Rózsa mindent pontosan úgy látott, mint azelőtt, látta a földet, a házakat, az embereket, csupán azt nem értette, hogy ez mit jelent, és minden egyes jelenség előtt néma rettegés szorongatta szívét. Rózsának néha úgy rémlett, hogy valami hosszú álmot lát, és gyenge, bizonytalan emlékezetében felbukkant egy másik világ, ahol számára minden érthető és félelemmentes volt. Most rettegésében rámosolygott minden emberre, minden tárgyra, kínozta elborult értelme. Fel akart ébredni, heves mozdulatot tett, nekiiramodott, de a káprázat rohant vele együtt és bénult értelme nem ébredt fel. Rózsa egy idegen házba ment be. A szobában az istenanya képe előtt egy öregasszony imádkozott. — Hol van Rózsa? — kérdezte Rózsa; zavaros képzeletében szerette volna önmagát életben, egészségben viszontlátni, de most arra sem emlékezett, hogy tulajdonképpen kicsoda ő. — Miféle Rózsát keresel itt? — fordult feléje haragosan az öregasszony. — Rózsa volt valaha — gyámoltalan szelídséggel suttogta Rózsa. Az öregasszony a lányra nézett. — Volt, de most már nincs... a németeknél keresd a Rózsádat. Azok mindenkivel elszámolnak, hogy kevesebb maradjon belőlük. — Gonosz, haragos öregasszony vagy! — jelentette ki Rózsa. — Rózsa élt, azután kiment a mezőre, de hamarosan visszatér. Az öregasszony most már jobban megnézte nyomorúságos vendégét, és szelíden rászólt: , — No csak, kislány ülj le, maTadj itt nálam. Rózsa némán engedelmeskedett. Az öregasszony odament hozzá, megtapogatta rajta a ruhát. — Jaj, te szegény koldus! — mondotta és sírni kezdett, mert Rózsa eszébe juttatta a saját bánatát. Az öregasszony levette Rózsáról a ruhát, lemosta róla a börtön piszkát, bekötözte sebeit, azután felöltöztette régi lánykori ruháiba, mint valami mennyaszszonyt, lábára adta bársonycipőjét és megetette, amivel tudta. Rózsa semminek sem örült. Estefelé elhagyta a jóságos öregasszony házát. Megindult a Roszlavlból kivezető út felé. De sehogy sem találta meg a végét, és tébolyultan keringett az utcákon. Az éjszakai őrjárat bevitte Rózsát a katonai parancsnokságra. A parancsnokság érdeklődött az ügye után, majd lehúzta róla a szép ruhákat, a bársonycipőt és reggel szabadon engedte. Rongyokat adtak rá, amelyeket az egyik letartóztatott nőtől vettek el. A parancsnokság sehogy sem tudta kivenni Rózsából aztv hogy ki ruházta fel. Rózsa beszámíthatatlan volt. Másnap éjjel Rózsát megint bevitték a parancsnokságra. Most meleg kabát meg kendő volt rajta, a levegő és az étel színt vitt arcába. A város megmaradt lakói nyilvánvalóan dédelgették és szerették Rózsát, mint a hősi igazságot, amely minden reményvesztettet, számkivetettet vonz magához. Rózsa erről mit sem tudott, csupán a városból akart kimenni a messze kék ég felé, amely szemében valahol távol a várostól kezdődött. Az égben minden tiszta és tágas, messzi távlatok nyílnak onnan, és az a Rózsa, oly nehezen és sóvárogva emlékezik, az a Rózsa, ott jár-kel azon a tájon, ott majd utoléri, kézen fogja, és az a Rózsa elviszi magával oda, ahol annak előtte volt, ahol sose fájt a feje, ahol szívét nem nyomasztotta a bánat, hogy elválasztották azoktól, akik itt járnak a földön, de akiket most már elfelejtett és meg sem ismert. Rózsa kérte a járókelőket, vezessék ki a mezőre, nem emlékezett az oda vezető útra; a járókelők válasz helyett elviték magukhoz, megvendégelték, csítítgatták és lefektették, hogy pihenjen. Rózsa mindenkinek szót fogadott, minden egyes ember kérését teljesítette, de azután ismét könyörgött, hogy kézen fogva vezessék ki a nyílt mezőre, ahonnan messze látni, ahol olyanok a távlatok, akár az égben. Egy kisfiú engedett Rózsa kérésének, kézen fogta és kivezette ,a mezőre az országúton. Innen Rózsa már egyedül ment tovább. Mikor az ellenőrző sorompóhoz ért, ahol két német őr álldogált, Rózsa megtorpant előttük. — „Gyors Hans“ — megint meg akarsz ölni? — kérdezte Rózsa. — Félbolond! — mondotta az egyik német oroszul a másik pedig puskatusával Rózsa hátára vágott. , Ekkor Rózsa futásnak eredt, szaladt előlük ki a burjánnal benőtt mezőre, s futott sokáig. A németek csak nézték, és csodálkoztak, hogy a félbolond ilyen messzire eljutott, és még mindig él, hiszen aknamezőn jár. Azután hirtelen fény lobbant fel — a félnótás Rózsa pusztulásának fénye. , WESSELY LÁSZLÓ fordítása SZABÓ ERZSÉBET RAJZAI 11
