A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-04 / 44. szám
ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Szavaz a komszomol „Igen! Igen!“ Tenyerek sorjaid emelkedik, ragyogtatja erős tűzfényeit. Tenyér, tenyér, acetonszagú, sérthetetlen Bőrükön: aratás, méz,. vaskohók füstje, korma farnak betonban, csókban, hó alatt, rádiumot, kőszenet bontanak, újszülöttet emelnek és kancáikban zubogva fogják föl az erőt, a gőzölgő tejet. Verhetetlen, fiatal tenyerek, Mennyezetnek csattognak és lobognak, galambcsapat, neki a felhőknek, az ablakoknak — A fronton, az aknavetők felett, s a csilléknél a toronydarukon nem kértek ajánlást, tudom, csak azt mondták: „Mutasd a tenyered.“ S a tűzben, amíg kattogott a rémület, a kezek megmutatták nehéz szépségüket. Szénben, koromban megkérgesedett, hónál és patyolatnál tisztább kezek, legtisztábbak, s az életnek legfontosabbak. Tenyeremre nézek. Mit mondhatok magamnak? Örökségem, ti két kemény költő-marok, mindent vfegtettetek, amit csak tudtatok? Tóth Judit fordítása Szabó Erzsébet rajza JEVGENYIJ VINOKUROV: Sokfélék vagyunk De jó, hogy olyan sokfélék vagyunk! Ez büszkén pillant, az meg mintha félne. Emez a keresztrejtvényért rajong, amannak horgászás a szenvedélye. Járása is más-más mindenkinek, s mindenki más sálat teker nyakára, ez a tréfára csak száját rebbenti meg, az a térdét csapkodja hahót ázva. Milyen jó, hogy más-más mindegyikünk, s nem azonos mással, csak önmagával! Ahogy állunk, vagy gyufát keresünk zsebünkben — minden mozdulat reánk vall. Arcok, ruhák, szokások, hajszínek sokfélesége, tarka szertelenség! Hiába, nincs kedvére senkinek, hogy egyformák legyünk, akár az ikraszemcsék. Rab Zsuzsa fordítása VS/SSSSS/SSSSSSS/SSSfSSSSfSS//SS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSS/,/SS/SSS/SSSSSSSSSSSS/SS///SSS/S/SSS//SSS//SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/S/SSSSS/SSSS///SS/S Végül megáll a tízes számú kórterem ajtaja előtt, amely mögött talán utolsó napjait éli Valkó Péter. Áll, áll Bognár József, nézi az ajtót, s hófehér zománcos mezőben a kis. kékszínű tizes számjegyet. Mintha maga előtt látná a lobogóhájú, vékonydongájú, nyurga legénykét. akit a sors talán sohasem ajándékozott meg ünneplő csizmával, később mint kopottruhás vőlegényt, majd meg a végtelen urasági tarlókon, mint görnyedt hátú részesaratót. .. A múlt homályából újabb és újabb képek villának Bognár elé. .. Szint“ kartávolságnyira maga előtt látja a fáradt arcú. megtört apát, a megalázotíat, a nincstelent, akit három leánygyermekkel látogatott meg az isten. . . A frontkatonát, akit rettenetes sebesülése után valósággal úgy tákoltak össze az orvosok . . Aztán látja a kommunistát, az első szövetkezetest, s a későbbi elnököt, a száraz, csontos, vékonynyakú Valkó Pétert. Ide, a hófehér, éterszágú. kórházi szobába futott az út, Valkó Péter útja A sebész kése alá feküdt, hogy meghosszabbodjék az élete, hogy még egyszer viszszakerülhesen a Garam menti kicsi faluba, ahol kínok közt születik az új, ahol lassanként talán valóraválik az ifjúkori vágy, ahol az ember ember lesz végre és útszélre dobhatja sorsának igáját, amelyet az elpergő 'évszázadok raktak a nyakába. Bognár József most újra átéli az utolsó találkozásukat. Látja, ahogy Valkó szédelegve feltápászkodik a földről, szemében megvetés, szája sarkán vér... Nem, nem tudja benyitni az ajtót! .. . Megfordul és tétován elindul a folyosón visszafelé. Fiatal, fehérköpenyes ápolónővel találja magát szemben. — Kit keres, bácsika? — hallja a kérdést. — Én? .. Hát a. .. Valkó Pétert... — Tessék, jöjjön... itt a tízesben van — mondja és kinyitja Bognár előtt az jatót. Most már nics visszaút. Belép —. — Jó napot! — köszön, s a téli sapkát leveszi a fejéről. Valkó Péter az ajtóval szembeni ágyon fekszik csontbőrre aszva. Sápadt, kiszáradt arcát már nem bírja pirosra festeni a láz sem. Betegségének forrósága a szemében ül, s úgy csillog, mintha könynyű részegség tüze égne benne Bognár József megáll a beteg ágya felett. Valkó Péter takarón nyugvó keze tán, ha akarná se bírna megmozdulni. Olyan vékonyka, szinte átüti az ablakon beszökő februári napsugár. Nézi egymást a két haragos. A gyenge is erős akar lenni, s az erős még erősebb. Hosszú a szempárbaj, unják már mind a ketten, egyik sem akarja azonban megadni magát. Mégis Bognár lesz az, akinek a pillantása az ágy melletti székre siklik. Ez aztán szóra bírja Valkó Pétert, rövidke, csendes szóra: — Ülj le, Józsi! Bognár József engedelmesen leül, kabátját kigombolja, sapkáját térdére Simítja és nehezéknek rajtafelejti a tenyerét. Hallgat, mintha megnámult volna. Azt teszi Valkó is. Az egyik ül, a másik fekszik nagy gondokban merülten, mintha találós kérdésen törnék a fejüket. Talán az is: találós kérdés! Azt kellene kitalálni, hogyan, mit mondani. Ismét csak Valkó hallatja a hangját: — Mi újság otthon, Józsi? Kissé feljebb emelkedik Bognár feje, de még mindig maga előtt vizsgálja szemével a padlót. — Hét malacot ellett a kocád. — Baj nélkül? — Baj nélkül. Én bábáskodtam. .. — Köszönöm Józsi... Azt mondta a feleségem, huszonkét liter szilvát főzött. Nem kínált meg? — Megkínált — Hogy sikerült?... Jó? 12