A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-11-04 / 44. szám

ANDREJ VOZNYESZENSZKIJ: Szavaz a komszomol „Igen! Igen!“ Tenyerek sorjaid emelkedik, ragyogtatja erős tűzfényeit. Tenyér, tenyér, acetonszagú, sérthetetlen Bőrükön: aratás, méz,. vaskohók füstje, korma farnak betonban, csókban, hó alatt, rádiumot, kőszenet bontanak, újszülöttet emelnek és kancáikban zubogva fogják föl az erőt, a gőzölgő tejet. Verhetetlen, fiatal tenyerek, Mennyezetnek csattognak és lobognak, galambcsapat, neki a felhőknek, az ablakoknak — A fronton, az aknavetők felett, s a csilléknél a toronydarukon nem kértek ajánlást, tudom, csak azt mondták: „Mutasd a tenyered.“ S a tűzben, amíg kattogott a rémület, a kezek megmutatták nehéz szépségüket. Szénben, koromban megkérgesedett, hónál és patyolatnál tisztább kezek, legtisztábbak, s az életnek legfontosabbak. Tenyeremre nézek. Mit mondhatok magamnak? Örökségem, ti két kemény költő-marok, mindent vfegtettetek, amit csak tudtatok? Tóth Judit fordítása Szabó Erzsébet rajza JEVGENYIJ VINOKUROV: Sokfélék vagyunk De jó, hogy olyan sokfélék vagyunk! Ez büszkén pillant, az meg mintha félne. Emez a keresztrejtvényért rajong, amannak horgászás a szenvedélye. Járása is más-más mindenkinek, s mindenki más sálat teker nyakára, ez a tréfára csak száját rebbenti meg, az a térdét csapkodja hahót ázva. Milyen jó, hogy más-más mindegyikünk, s nem azonos mással, csak önmagával! Ahogy állunk, vagy gyufát keresünk zsebünkben — minden mozdulat reánk vall. Arcok, ruhák, szokások, hajszínek sokfélesége, tarka szertelenség! Hiába, nincs kedvére senkinek, hogy egyformák legyünk, akár az ikraszemcsék. Rab Zsuzsa fordítása VS/SSSSS/SSSSSSS/SSSfSSSSfSS//SS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSS/,/SS/SSS/SSSSSSSSSSSS/SS///SSS/S/SSS//SSS//SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSS/SSSS/SSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSS/SS/S/SSSSS/SSSS///SS/S Végül megáll a tízes számú kórterem ajtaja előtt, amely mögött talán utolsó napjait éli Valkó Péter. Áll, áll Bognár József, nézi az ajtót, s hófehér zomán­­cos mezőben a kis. kékszínű tizes szám­jegyet. Mintha maga előtt látná a lobo­­góhájú, vékonydongájú, nyurga legény­két. akit a sors talán sohasem ajándé­kozott meg ünneplő csizmával, később mint kopottruhás vőlegényt, majd meg a végtelen urasági tarlókon, mint görnyedt hátú részesaratót. .. A múlt homályából újabb és újabb képek villának Bognár elé. .. Szint“ kartávolságnyira maga előtt látja a fáradt arcú. megtört apát, a meg­­alázotíat, a nincstelent, akit három leánygyermekkel látogatott meg az is­ten. . . A frontkatonát, akit rettenetes se­besülése után valósággal úgy tákoltak össze az orvosok . . Aztán látja a kommu­nistát, az első szövetkezetest, s a későb­bi elnököt, a száraz, csontos, vékony­nyakú Valkó Pétert. Ide, a hófehér, éterszágú. kórházi szo­bába futott az út, Valkó Péter útja A se­bész kése alá feküdt, hogy meghosszab­bodjék az élete, hogy még egyszer visz­szakerülhesen a Garam menti kicsi fa­luba, ahol kínok közt születik az új, ahol lassanként talán valóraválik az if­júkori vágy, ahol az ember ember lesz végre és útszélre dobhatja sorsának igá­ját, amelyet az elpergő 'évszázadok rak­tak a nyakába. Bognár József most újra átéli az utol­só találkozásukat. Látja, ahogy Valkó szé­­delegve feltápászkodik a földről, szemé­ben megvetés, szája sarkán vér... Nem, nem tudja benyitni az ajtót! .. . Megfor­dul és tétován elindul a folyosón vissza­felé. Fiatal, fehérköpenyes ápolónővel talál­ja magát szemben. — Kit keres, bácsika? — hallja a kér­dést. — Én? .. Hát a. .. Valkó Pétert... — Tessék, jöjjön... itt a tízesben van — mondja és kinyitja Bognár előtt az ja­­tót. Most már nics visszaút. Belép —. — Jó napot! — köszön, s a téli sap­kát leveszi a fejéről. Valkó Péter az ajtóval szembeni ágyon fekszik csontbőrre aszva. Sápadt, kiszá­radt arcát már nem bírja pirosra feste­ni a láz sem. Betegségének forrósága a szemében ül, s úgy csillog, mintha köny­­nyű részegség tüze égne benne Bognár József megáll a beteg ágya fe­lett. Valkó Péter takarón nyugvó keze tán, ha akarná se bírna megmozdulni. Olyan vékonyka, szinte átüti az ablakon beszökő februári napsugár. Nézi egymást a két haragos. A gyen­ge is erős akar lenni, s az erős még erősebb. Hosszú a szempárbaj, unják már mind a ketten, egyik sem akarja azon­ban megadni magát. Mégis Bognár lesz az, akinek a pillantása az ágy melletti székre siklik. Ez aztán szóra bírja Valkó Pétert, rövidke, csendes szóra: — Ülj le, Józsi! Bognár József engedelmesen leül, ka­bátját kigombolja, sapkáját térdére Simít­ja és nehezéknek rajtafelejti a tenyerét. Hallgat, mintha megnámult volna. Azt teszi Valkó is. Az egyik ül, a másik fek­szik nagy gondokban merülten, mintha találós kérdésen törnék a fejüket. Talán az is: találós kérdés! Azt kellene kitalál­ni, hogyan, mit mondani. Ismét csak Valkó hallatja a hangját: — Mi újság otthon, Józsi? Kissé feljebb emelkedik Bognár feje, de még mindig maga előtt vizsgálja sze­mével a padlót. — Hét malacot ellett a kocád. — Baj nélkül? — Baj nélkül. Én bábáskodtam. .. — Köszönöm Józsi... Azt mondta a fe­leségem, huszonkét liter szilvát főzött. Nem kínált meg? — Megkínált — Hogy sikerült?... Jó? 12

Next

/
Thumbnails
Contents