A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-11-04 / 44. szám
R óz s a ANDREJ PLATONOV A németek által, a letartóztatottakkal együtt porig égetett roszlavli börtön földalatti celláinak falán még ma Is olvashatók az elpusztult emberek rövid írásai. „Augusztus 17. Ma van a születésnapom. Magánzárkában ülök éhesen, napi húsz deka kenyéren és üres levesen. Fölséges lakoma. 1927-ben születtem. Szemjonov.“ Egy másik fogoly ehhez csak egy szót tett hozzá, amely Szemjonov sorsára utalt: „Kivégezték“. A szomszédos föld alatti tömlöcben az egyik fogoly anyjához fordult: Szemed ne sírion, kedves jó anyám, Ne sírj, szíved ne fáijon. Hisz nem maradsz itt egymagad talán Ezen a szörnyű tájon ... Nyirkos a tömlőé, rács az ablakon, Es senki más, tán csak az isten látja, Hogy feléd száll a gondom, sóhajom, Es szívem elönti a könnyek árja. A nevét nem írta alá. Erre már nem * volt szüksége, hisz élete elveszőfélben, és az örök feledésbe távozott tőlünk. Ugyanennek a cellának egyik sarkában, bizonyára körömmel ezt karcolták be: „Itt ült Zlov“. A legrövidebb és legszerényebb híradás, amit egy ember magáról adhat: a földön élt, szenvedett egy bizonyos Zlov, azután agyonlőtték a roszlavli börtön gazdasági udvarán, holttestét leöntötték benzinnel, meggyújtották, hogy semmi se maradjon az emberből csontjainak egy maroknyi meszes hamuján kívül, amely nyomtalanul elvegyül a földdel és eltűnik a névtelen talaj humuszában. Zlov híradása mellett egy ismeretlen Rózsa nevű lány szavai voltak a falba karcolva: „Élni akarok. Az élet mennyország, de nem hagynak élni, meghalok! Rózsa vagyok.“ Dózsa. Nevét egy tű hegyével, vagy ** köröméi karcolta a sötétkék olajfestékkel bevont falra; a nedvesség meg az idő nyomán a falon titokzatos országok és tengerek körvonalai rajzolódtak ki, a szabadság közös birodalmaié, amelyek a foglyok képzeletében settenkedtek be ide, ahogy a homályos börtönfalakat nézegették.- Ki lehetet ez a Rózsa nevű fogoly, és hol lehet most — vajon utolsót lehelve itt esett-e el a börtön gazdasági udvarán, avagy a sors jóvoltából megadatott neki, hogy itt éljen a szabad orosz földön, és ismét velünk együtt legyen az élet mennyországában, ahogy maga Rózsa az életről nyilatkozott? Vajon ki volt Zlov? Magáról semmit sem mondott, csupán annyit jegyzett fel a börtön falára, hogy élt valaha a földön egy ilyen nevű ember. Zlov létének nyomaira nem tudtunk rábukkanni, de Rózsa a vértanúk között is vértanú volt, mivel sorsa megmaradt azon keverek emlékezetében, akik megmenekültek a pusztulástól. A foglyok, akiket kivégzésre vittek a börtön udvarán, Rózsára való visszaemlékezéssel vigasztalták magukat: a lányt egy ízben kivégezték, a sortűz után a földre rogyott, de életben maradt. Sok más kivégzett hulláját rakták a testére, azután a holtakat letakarták szalmával, ezt a máglyát benzinnel leöntötték és a holtakat átadták a tűz enyészésének. Rózsa nem volt halott, csupán két golyó ejtett könynyebb sebet, s a holttestek alatt nem vált a tűz martalékává, megmaradt, magához tért, az éjszaka homályában kikecmergett a halottak alól és a légibombázásoktól megsérült börtönkerftés résén kijutott a szabadba. De másnap Rózsát a németek. ismét elfogták az utcán és viszszavitték a börtönbe. Rózsa újra fogságban volt és másodszor várta a halált. Azok, akik Rózsát látták, azt mondják vonzó, szép teremtés volt, olyanynyira szép, mintha a szomorú, bánatos emberek készakarva teremtették volna saját jókedvükre és vigaszukra. Rózsának sötét, göndör, selymes haja volt, nagy gyermeki szürke szeme, melyet bizakodó lelke csillogtatott belülről, a börtönlevegőtől és az éhségtől egy kissé püffedt arca kedves, gyengéd és tiszta maradt. Rózsa termetre alacsony volt, de izmos, mint egy fiú és ügyes kezű; kitűnő varrónő volt, és fogsága előtt villanyszerelőként dolgozott; de most nem akadt semmi tennivalója azonkívül, hogy nyomorúságát kellett elviselnie; ekkor töltötte be tizenkilencedik évét, és nem is látszott többnek, mert keserűségét le tudta gyűrni, nem engedte, hogy megöregítse és megnyomorítsa — Rózsa élni akart. Rózsa másodszor várta a halált a roszlavli börtönben, de nem jött el: a németek megkegyelmeztek Rózsának. A németek rájöttek, ha egyszer megölnek egy embert, akkor többé nincs mit tenniük vele, a holtakon többé már nem uralkodhatnak; a németeknek pedig uralkodás nélkül érdektelen és haszontalan az élet; a németeknek szüksége van arra, hogy az ember megmaradjon, létezzen, de nem egész emberként — elborult aggyal, nem a boldogságtól, de a félelemtől dobogó szívvel, annak félelmében, hogy meg kell halnia, bár élni adatott neki. Rózsát a vizsgálóbíró elé vezették vallatásra. A vizsgálóbíró meg volt győződve, hogy a lány mindent tud Roszlavl városáról meg az orosz életről, mintha Rózsa maga lenne a szovjethatalom. Rózsa nem tudhatott mindent, de amit tudott, arról sem beszélhetett. A vizsgálóbíró szobájában a lány müncheni sört ivott, meleg virslit evett és új ruhát kapott — a vizsgálóbíró így nevezte azt, amivel foglyait traktálta, amikor azokhoz a beosztottaihoz intézte szavait, akiket a foglyok a „túlvilág mestereinek“ neveztek. Rózsánek behoztak egy homokkal teli sörösüveget, s ezzel verték a mellét, hasát, hogy örökre kihaljon benne a jövendő anyasága; utána Rózsát hajlékony vaspálcákkal verték, csontig hatolva húsába, és amikor már elakadt a lélegzete és öntudata elborult, „új ruhát“ adtak rá: testét érdes, fekete vlllanyhuzalokkal tekerték körül, a huzal mélyen belevágodott izmaiba, bordái közé, vér és halálverejték öntötte el a fogoly lány testét; ezután Rózsát “Visszavitték a magánzárkába, otthagyták a cementpadlón; mindenkit kimerített, a vizsgálóbírót éppúgy, mint a „túlvilág mestereit“. l^Jit tehettek a németek ezután? Az • • orosz lány életében nem engedelmeskedett nekik; megölhették volna egy pillanat alatt, de érdemtelen dolog a holtakon uralkodni. Ez az orosz Rózsa életével éppúgy, mint halálával, kétségessé és bírálhatóvá tette a háború, a hatalom, az uralkodás és az emberiség „új szervezésének“ egész értelmét. Ezt a varázslatot nem lehetett tűrni — a német katonák céltalanul és hiába hulltak volna el talán? A német katonai vizsgálóbíró ilyenkor sokáig töprengett a roszlavli börtönben. Ki fölött uralkodhatna majd akkor, ha a német nép egymagában marad minden más nép nagy temetőjén? A vizsgálóbíró jó hangulata és munkakedve ellankadt, s magához hívta a gyors és pillanatnyi végrehajtásáért „gyors Hans“-nak nevezett Johann Vogtot, aki hosszú éveket töltött a Szovjetunióban és kitűnően beszélt oroszul. A vizsgálóbíró először is vodkát hozatott magának „gyors Hans“-szal, azután feltette neki a kérdést, mit kel] -tenni egy emberrel, hogy ne éljen, de ne is haljon meg. — Mi sem egyszerűbb! — válaszolt Hans, aki egy csapásra megértette, miről van sző. A vizsgálóbíró felhajtott egy pohárral, hangulata emelkedettebb lett, s meghagyta Hansnak, menjen be Rózsához a céllá-, ba, és nézze meg, él-e vagy meghalt. Hans ment is, és hamarosan visszatért. Jelentette, hogy Rózsa lélegzik, alszik és álmában mosolyog. De még hozátette a saját véleményét: — Pedig nevetni nem dukál neki! A vizsgálóbíró is egyetértett azzal, hogy Rózsának nem dukál a nevetés, élni sem kell neki, de a megöletése is káros lenne, mivel eggyel kevesebb munkáskéz maradna, no, meg a megmaradt lakosság számára is kevés okulásra való példa marad. A vizsgálóbíró úgy vélte, hogy Rózsából élő példát kell statuálni a lakosság ptegrémítésére, a szörnyű kínok példáját valamennyi zúgolódó számára; a halottak nem tehetnek ilyen hasznos szolgálatot, a halottak csupán részvétet váltanak ki az élőkből és vakmerőkké teszik őket. — Félig kell csak életben hagyni! — mondotta „gyors Hans“. — Bízza rám, félnőtást csinálok belőle. — Hogy-hogy félnőtást? — kérdezte a vizsgálóbíró. — A feje tetejét ütöm — mutatott Hans 10
