A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-10-28 / 43. szám

M o n o s z I ó y M. Dezső versei A Páricek utcán A szokott utcán ballagok. Nem nógat most se cél, se ok s ilyenkor látón néz a szem, itt ott egy házon megpihen. Különös ez az utcasor, kétféle szín, kétféle kor, a régi, s az új itt szembenéz, az múltat, ez meg mát idéz. Hátam mögött a cérnagyár, s előttem messze fent a vár. Nem nógat most se cél, se ok, múlt és jelen közt ballagok. Nekem a múlt se idegen, könyvként lapozva ismerem, de mindaz, ami itten új, az hem a fejbe, szívbe nyúl. Az mozgás, élet, szerelem, a sejtjeimben viselem, vele épültem, s velem ő, ha hűtlen is, de szerető! Munka után Mint régi míves, ki utolsó tulipánját festi rá a fára, hogy elkészüljön a tulipános láda, így szeretnék nézni én is most e versre, szálkákat gyalulva, ecsetet hegyezve, felsóhajtva fáradt s boldog qptudattal, nem babrálva többet lakkal és lakattal, szétömlő szavakkal, de a befejezett művet felidézve, összezárt ajkamat füttyre csücsörítse az öröm igéje. Ám bármit csinálok, nincs ilyen feloldás, csák kezdetben látszik talán a megoldás, de felrobban a végszó, a pont nekilendül, s a képzelet egén lobogva keresztül üstökös vessző lesz, töredékek éke, jelezve, hogy nincs pont, nincs ok pihenésre. 'S""J"""S*"S"SfSSS/SSJSSS/SSSSfSSSSSSSSSSSS//S*SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSS/S/SSSff/SSS.'SSSSSSSSSSMSfSWSS*SSSS/SSfSSSSmS/SSSSS/SS/SSS/S/SSSSSSSSSSSS*SfSSS/tSSSSl Bízik, hogyne bízna, azért a könnyű gondtalanság, azért a tréfálkozó jókedv, hogy semmihez semmi köze, hogy ősz­től valami újat kezd, valami nagy aka­rással világrengető forradalmat csinál a faluban. Egyéni paraszt lesz! Megmutat­ja mindenkinek, hogy.. .1 Az alvégi Ko­vács |ani bízik, pedig öt apró gyerek csüng a felesége szoknyáján. Öt apró gyerek: kis hadsereg! Öt éhes száj: pusz­tító sáskahad! Mégis bízik! Hisz magá­ban, a két dolgos karjában, a szövetke­zet jövőjében! Talán ő nem álmodozik kockaházról, fürdőszobával? Biztosan gondol rá, s talán hisz is benne, hogy az ő gyerekei már' olyanban fogiák le­élni az életüket. Valahol ezt olvasta: „Nem lehet igazán boldog az ember, ha embertársait boldogtalannak látja!... Igaz lehet ez?.. . Ha minden emberben megszólalna a lelkiisméret, ha minden ember a Kovács janik boldogulását tar­taná szem előtt, akkor.. .? Mi volna ak­kor?. .. Ki beszélt erről? A Krnosík... ő mondta egyszer. És ő mint mondott a fiának? Őri paraszt, papucsos Isten szeretne lenni! Jó. helyes volna, ha az egész faluban csak ő, egyedül lenne olyan, mint valamikor a főiegyző úr? Nem, az nem lenne helyes! De hogyan, mit kellene csinálni, hogy mindenki elé­gedett legyen? Adja oda a szőlejét, az ötezer tőkéjét? Az talán megváltaná a falu népét? Nem, az nem váltaná meg, azt nem is kívánhatják tőle, azért ő ala; posan meggürcölt, mindenki jól tudja! Hát a tanítónő? Valahányszor rágon­dolt, mindig a hajioki képet látja maga előtt. Akaratlanul is lehorgasztia a fe­jét szégyenében, jó, mondta a fia, hogy bolondos, mint az áprilisi idő, de ha mégis megmozdul benne valami. Hátha egyszer elibe áll és azt mondja, hogy feleségül veszi? Nem. rémítő gondolat! Azt nem! Mindent, csak azt nem! Nem, a fia nem jöhet haza! Legalább addig nem jöhet, amíg az a lány el nem tűnik- Elmegy, hiszen repülve menne, csak engednék! Kin múlhat az? Valaki abban is parancsol! Azt kellene megken­ni: borral, pénzzel! Kár volt meghívni a torba. Hátha meg­indult köztük valami? Még haza is ki­sérte, meg szilvestzerkor is vele járta az utcát végig! Margittal sem akarja megosztani a fé­lelmét, hogyan is oszthatná. Csak nem mondhatja meg neki, hogy... Ilyen és ehhez hasonló gondolatok tartják ébren Bognár Józsefet a magá­nyos, álmatlan éjszakáin. Néha már at­tól tart, hogy eszelős. Pörlekedik, ve­szekszik, vitázik önmagával. Valamelyik nap éppen hazafelé tart Bognár Jószef a munkából. Valkóné állítja meg a há­za előtt: nézze már meg a kocáját, mert ellik és nem tetszik neki a viselkedése. Bognár mérlegeli magában a helyze­tet: bemenjen vagy sem. Végül úgy dönt. hogy bemegy. Nem Valkóhoz megy ő, hanem a kocának kell a segítsége! Jó másfél órát üldögél "a kis istálló elrekesztett sarkában, amíg a koca an­nak rendje és módja szerint megellette a hét malacot. Mikor már mindent rend­ben talál, indulna elfele, ha Valkóné visz­­sza nem tartaná. — Várj még egy cseppet, Józsi!. . . Hoz­tam ki egy kis szilvapálinkát, igyál! Vál­jon egészségedre! — Be találok rúgni, aztán nem jutok haza! — mondja Bognár, de azért elve­szi az üveget és jól meghúzza. — Tüzes ez, Erzsi, mint a fiatal menyecske! — Nem rossz, csak igyál még! Bognár nem nagyon, kínáltatja magát: újra jszik. — Isten úgyse, jó ez az ital! Valkóné elereszti a füle mellett Bog­nár dicséretét, a földet nézi: — Kibékülhetnének már, Józsi. Egyszeriben elszáll Bognár kedve: — Én soha nem haragudtam volna rá, ha... — Hidd el, Józsi, nem rossz ember az én uraml Mióta elnök, sokan megbántot­ták, sokat elnyelt, sokat tűrt.,. Veled se a maga baja miatt veszett össze, ha­nem a szövetkezetért... Nagybeteg sze­gény, aligha kerül élve haza: gyomor­rákra operálták... De ne mondd senki­nek, ne örüljenek a bajunkon... Vasár­nap, hogy nála voltam, felőled érdeklő­dött. Ogv vettem ki a szavából hogy... hogy szeretne veled beszélni... még egy­szer. .. — Valkóné könnyes szemében könyörgés ült. — Elmehetnél hozzá, Jó­zsi, kibékülhetnél vele, a halála előtt... Bognár Józsi sohasem bírta a síró asz­­szonyt nézni. Most is elfordul és össze­húzott szemmel nézi maga előtt a föl­det: — Hogy elmehetnék? — Menj hát. — Nem kel arról tudni a falunak — ... mondja az aszony és választ várón néz Bognárra. Bognár gondolkozik egy ideig, aztán Valkónéra néz meleg, fekete szemével. Mikor így a szeméből és arcáról lehul­lanak a harag szikrái, nagyon kedves és megnyerő tud lenni. — Holnap vasárnap, Erzsi... Dolgomtól elmehetnék... Majd meglátom... Isten veled! — Tedd meg, Józsi, az isten is meg­áld! Vacsorázás közben, de még az ágyban is azon gondolkozott, hogy mit csinál­jon': elmenjen, ne menjen?! Az egyik pil­lanatban úgy gondolta, hogy elmegy, a másikban meg hogy nem megy. Azzal az elhatározással aludt el, hogy marad­jon csak a harag továbbra is harag! Vi­gye magával Valkó a sírba. Hajnalban mégis felkel, megborotválkozik, ünneplőt ölt magára és elutazik. Ä Folytatjuk ia f

Next

/
Thumbnails
Contents