A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-28 / 43. szám
Kedves barátom! NY 1LT LEVÉL KULTURÁLIS ÉS IRODALMI KÉRDÉSEKRŐL Azt hiszem. Indokolt újra egyetlenegy témával foglalkoznom, amely fontos, egyben sok érdekes problémától terhes és ezekben a betekben felette időszerű. A hivatásos színházakra gondolok, amelyek a megérdemelt, vagy kevésbé megérdemelt nyári szabadság után újra zsongó méhkasokra hasonlítanak. Megkezdődött az új idény, folynak az első bemutatók próbái, sőt egyes színházak már Ízelítőt is adtak idei dramaturgiai tervükből. Sportkifejezéssel élve, a rajt a legjobban a Szlovák Nemzeti Színház operaegyüttesének Sikai ült. ján Cikker Feltámadás című új operájának bemutatója valóban figyelemre méltó és sok reménnyel biztató esemény volt. A színházi idény nyitásával járó örömök és gondok természetesen a sajtó hasábjain is visszatükröződtek. Éppen ezzel kapcsolatban szeretnék most Neked egyet s mást elmondani. A bratislavai kőszínházak elmúlt szezonját átfogó módon Stanislav Vrbka értékeli a Mlalá Tvorba 8— 9. számában. Számos következtetése nagyon találó, bár kétségtelen az, hogy mércéje eléggé magas és összegező képét nem festette meg éppen a legvilágosabb színekkel. Nem csoda, hogy a szerkesztőségi megjegyzés egyes problémák megítélésében túlzottan egyoldalúnak bélyegzi és a cikket vitaindítónak szánta. A bratislavai színházi élet három új együttessel gazdagodott. A Horizont elnevezésű színház tájoló esztrádcsoportja és pantomim együttese, a Szlovák Nemzeti Színház Kissszínpadának Kamaraegyüttese és a Költészet Színháza feltétlenül új színt, bokrosodő műfaji tagozódást jelent. Ez sem változtat azonban azon a tényen, hogy a közönség érdeklődése csökkenő irányzatú, amit Vrbka két körülménnyel magyaráz. Az egyik a színházak többségének egy helyben topogása, a másik a televízió csábos varázsa. Ilyen bevezetés után indul meg az erős sodró kritika az egyes színházak címére. Az első címzett természetesen a P. O. Uviezdoslav Színház drámai együttese. A bíráló nézete szerint az együttes új vezetősége is folytatja a műsortervi improvizálást, hiányzik az egységes elképzelés, az új szlovák dráma fejlődését nem támogatják és egy-két eredménytől eltekintve, amilyen például Karvas Antigoné és a többiek című tragédiájának előadása, a műsorterv nélkülözi a találékonyságot, a kockázatvállalást. Néhány eléggé erős jelző körülbelül azt fejezi ki, hogy a dramaturgiai vonalát hiába keresnők, fűhözfához kapkod, ebből is, abból is ad ízelítőt, viszont hiányzik a koncepció közös nevezője. Bár nézetem szerint Vrbka az egyes darabok rövid méltatásában a túlzásokra hajlamos és vét abban, hogy nem is próbálja ismertetni saját pozitív elképzelését a műsorterv koncepcióját illetően, mégis, a lényeget tekintve, igaza van, nem ártana több tervszerűség, az alapvető célkitűzéseket szem előtt tartó megfontolt vonalvezetés. A cikk további részeiről már csak távirati stílusban írok. A Kisszínpad minden eddigi bemutatója vereség. Az a szomorú vicc járja, hogy itt a napfelkelte rendszerességéhez igazodva következnek be a földalatti robbantások. És ezt a sikertelenséget védelmébe veszi a kisszínház külső dramaturgja, Emil Lehuta, aki kritkusi minőségben, az elmúlt években szinte lehetetlen követelményekkel állt elő. (A hangnemről nem is beszélek, talán Te is emlékszel, hogyan irt annak idején Dávid Teréz Lldércfényének bemuttatójáról.J Egyszóval érdekes metamorfózis! Az Oj Színpaddal kapcsolatban Vrbka kifogásolja, hogy hirtelen kizárólag a vígjáték különböző válfajai felé vett trányt. Ez szinte egyrészt az adott helyzetben fényűzés, másrészt az eszmeiség csökkenésének veszélyével fenyeget, A Tatra Revü dramaturgiai arcéle még nem kristályosodott ki és a műsor színvonala két véglet között imbolyog. A Horizont esztrád-együttesének munkásságában sok a kezdetlegesség, műkedvelői színvonalatlanság, ami főleg a művészi vezetés hiányával magyarázható. Ezzel szemben több támogatást érdemel a tehetséges pantomim együttes. Eddig is sok szó esett a dramaturgiáról, és hogy mennyire fontos kérdésről van szó, azt bizonyítja az is, hogy a Kultúrny zivot egyik szeptemberi számában több mint egyoldalas vitabeszélgetés jelent meg róla. A résztvevők Tibor Rakovsky és Iura/ Pálka rendezők, valamint lural Váh drámaíró, dramaturg és kritikus. Mi minden hangzott el a színházi dramaturgia címére? Vegyük sorjában. Kevés a kezdeményezés és a dramaturgok ma már inkáDb csak az irodalmi lektor szerepét töltik be. Többet és konkrétabban kellene együttműködniük a szerzőkkel. Ennek az együttműködésnek nincs receptje, de általános szabályként kellene elfogadni azt, hogy a dramaturg ne tetszelegjen a társszerző szerepében, hanem a drámaírót rávezesse a helyes megoldásokra. A beszélgetés résztvevőig élesen elítélték azt a gyakorlatot, hogy félkész művek kerüljenek a műsortervbe, hogy a kész és bemutatott műveket újra és újra átdolgozzák más színházak dramaturgjai és hogy a dramaturgok többsége csak olyan darabbal hajlandó foglalkozni, amelyet még más színház nem adott elő. Végül megegyeztek abban is, hogy mindez nemcsupán a dramaturgok számláját terheli. Alapvető fogyatékosság az, hogy a legtöbb színházban még nem kristályosodott ki a dramaturgok, a rendezők és a szerzők egységes életszemlélete, sőt a színház arcéle sem Foglalkoztak azzal a kérdéssel is, hogy helytelenül alig fordul elő egy-egy :ó iarab évek utáni felújítása más színházakban; hogy a nevesebb prózairók, úgy látszik, nem akarják kockára tenni a nevüket és nem fűlik a foguk a drámaíráshoz, és hogy Szlovákiában — Csehországgal ellentétben — hiányzik a derékhad, az átlag. Pálka rendező nézete szerint ez a művekre is vonatkozik. Vannak kimagasló és kritikán aluli szlovák művészeti alkotások, de átlagos alig. Persze jó drámát írni nem könnyű dolog, sőt úgy hiszem, ez az irodalomnak egyik legnehezebben feltörhető termőtalaja. Ezt bizonyítja Rakovskijnak a vitában elhangzott egyik mondata is: „Egy regény, amelynek húsz gyenge oldala van, még mindig jó lehet. De egy színdarab, amelyben tíz gyenge, unalmas perc van — rossz.” Ojborként kezd forrni a vita a színház kérdéseiről más lapokban is. A Literárny Novinyben a rendkívül tehetséges fiatal drámaíró, Pavel Kohout jelentkezik. Azt hiszem, Te is ismered Ilyen nagy szerelem című darabját, amelyet filmen is alkalmad volt megtekníteni. Az érdekes cikk címe ebben az esetben teljesen fedi a tartalmat: „Példát mutató, avagy ösztönző művészetet?" A kiinduló pont a kővetkező. A művészet társadalmi szerepének felfogásában már hosszú évek óta két csoport véleménye viaskodik. Képviselőik egyet értenek abban, hogy a művészetnek van társadalmi funkciója, tehát nevelnie kell, viszont ennek megvalósításában már eltérő álláspontra helyezkednek. Az egyik fél azt vallja, hogy közvetlen, pozitív példa, vagy úgy is mondhatjuk, pozitív hős útján kell nevelnünk, míg a másik nézet szerint a nevelő hatás közvetve is érvényesül, ha a mű központi alakja társadalmi szempontból hasznos nevetést, megvetést, haragot vált ki. Példaképpen megemlíti Karvas Éjféli miséjét, amely éppen a negatív példa alapján, a fasizmus táptalaját képező kispolgárság lemeztelenítésével vált ki erős hatást. Kohout rámutat arra, hogy az utóbbi irányzat művészi képviselőit —- és itt nem kétséges, hogy magára is gondol — a kritika többnyire elmarasztalja. Mégpedig azzal, hogy hamisan általánosítanak társadalmunkra nem tipikus íelenségeket. „A művészi alkotással szemben néha olyan követelményeket támasztanak — állítja Kohout —, mint egy óriási évzáró beszámolóval szemben. Nem tudom, hogy Neked mi a véleményed, de én úgy hiszem, hogy ez inkább a több évvel szelőit! helyzetre igaz tgy, mint a mai kritériumokra. Kohout ugyan az előbbi időből is vesz egy példát állítása alátámasztására (F. Béhounek kritikájára hivatkozik, amely „levágta” Fran- . tisek Pavlíéek legutóbb bemutatott darabját), de ez inkább kivétel, mint szabály. A cikkíró az ehhez hasonló gyanúsítgató bírálatok magyarázatát abban látja, hogy a gyakorlatban még mindig érvényesül és a kritikákba átszivárog a tipikus fogalmának antimarxista, malenkovi értelmezése, amely a dialektikus összefüggéseket megmerevíti. P. Kohout végül is hangsúlyozza azt, hogy a nem pozitív hős ellen indult csatába, hanem a szocialista realizmus védelmében a dogmatikus idealizmussal szemben. Helyesen mutat rá arra, hogy az irodalomnak nem illusztrálnia kell a határozatokat, hanem részt kell vállalnia előkészítésükben. Aláírhatjuk azt a következtetését is, hogy a ma pozitív hősét nem írjuk nagy kezdőbetűkkel és nem foszthatjuk meg nagy konfliktusaitól. Csak kissé úgy éreztem, hogy Kohout bizonyos mértékig olyasvalami ellen emel szót," ami már nemcsak az elméletben, hanem többé-kevésbé a gyakorlatban is tisztázódott. Meg aztán nem tehetek róla, hiába igyekszik közvetve bebizonyítani azt, hogy csakis az ösztönző, gondolatserkentő, vagyis közvetve ható művészet az igazi és hiába idézi tanúként, támaszként Aragont, szerintem maga a cím kérdésfeltevése is helytelen. A hangsúly a művészeten van és nem azon, hogy közvetve vagy közvetlenül hat-e. Fontos az, hogy jő irányban hasson és ezt megteheti így is, amúgy is, ha valóban művészet. Szívélyes üdvözlettel BÖNGÉSZŐ 14
