A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-21 / 42. szám
JURIJ KAZAKOV: Ősz a tölgyerdőben Fogtam a vödröt és vízért mentem a. kútra. Szerencsés éjszaka volt ez számomra, mert az éjjeli gőzhajóval jött ő, a leány. Mivel tudtam, hogy mi a szerencse és Ismertem minden szeszélyét, azért fogtam a vödröt, mintha nem remélném, hogy megérkezik és mentem a kútra. Valahogyan minden túlságosan jól sikerült nekem ezen az őszön. Sötét volt, akár a szurok ez az őszutói éjszaka, nem akaródzott kimennem, de azért mégis elindultam. Sokáig igazgattam a gyertyát a lámpában, s amikor sikerült rögzítenem és meggyújtanom, az üveg egy pillanatra bepárásodott, a gyenge fényfolt pislantott néhányat, míg a gyertya végül is lángra lobbant, az üveg megszáradt és ismét átlátszóvá vált. A házban szándékosan égve hagytam a lámpát, és a kivilágított ablakot jól lehetett látni, amikor a vörösfenyő allén keresztül az Oka felé tartottam. A kézi lámpás remegő fényt vetett előre és oldalt, úgy festhettem, akár egy váltókezelő, csak a talpam alatt susogott az éjszakai harmattól nedves juharlomb és a lámpás rőt fényében apró borbolyabogyók piroslottak a csupasz bokrokon. Szorongás fogja el az embert, ha éjjel lámpással a kezében egyedül vanl Csupán az ö talpa alatt zizeg az avar, egyedül ő van megvilágítva, s körülötte minden őt figyeli némán rejtekhelyéről. Az allé meredek lejtőben folytatódott, hirtelen eltűnt a fénv házam ablakában, véget ért a fasor, s tölgyek és fenyők áttekinthetetlen sűrűje vette kezdetét Vedremen hosszúszárú árva margtvirágok, fenyőgallyak, meg valami csupasz veszszőcskék doboltak, és egyszer tompán, másszor élesebben hangzott Bum! Bum! és messzire szétfolyt a csöndbe. Az ösvény egyre lejtősebb lett. Sűrű nyírfák között kanyargott, melyeknek fehér törzse ki-kivillant a sötétből. Majd a nyírfák is véget ér'ek, a gvalogúton kövek tűntek fel, a levegő hűvösebb lett, s noha semmit se láttam, csupán a lámpás fényének foltját, szabad térséget éreztem magam előtt — a folyóhoz értem. Most már megpilantottam a távolban lévő bóját is a jobb oldalon. Gyenge vörös fénye kenéoszlott a víz tükrében. Azután feltűnt egy bója az innenső parton jóval közelebb, valami halványan felvillant, és a folyó kilépett a sötétből. A nedves füvön a kecskefűz-bokrok között tovább ballagtam az ár mentén egészen addig a helyig, ahol a hajó ki szokott kötni, ha valaki kiszállt a mi távoli vidékünkön. A sötétben egyhangún csacsogott és csobogott a forrás A lámpást a földre tettem a forráshoz léptem megmerhettem a vödröt, jót húztam belőle s kabátom uijával megtörültem a számat. A vödröt a lámpás mellé állítottam, és a távoli kikötő felé tekintettem. A hajó már a móló mellett állt, oldalán halványan piros és zöld fényeket láttam. Leültem és cigarettát húztam elő. Kezem hideg volt és remegett. Eszembe jutott, mi történne, ha ő nemlenneahajőn, és ők észrevennék a lámpásomat, s azt gondolnák, fel akarok szállni és kikötnének Eloltottam hát a lámpást. Egyszeriben sötét lett, csak a bóják világítottak a folyón, mintha egy óriási tűre lennének fűzve. Átható csend uralkodott, nyilván közel s távolban egyedüli ember voltam a parton ebben a késői órában És fönt, a tölgyerdő mögött' pihent a falu, lakói rég az igazak álmát aludták, csupán az én házamban volt világos. Elképzeltem, milyen hosszú utat is tett meg hozzám, hogyan utazott Arhangelszkből, aludt vagy az ablaknál ülve beszélgetett valakivel. És éppen úgy, akárcsak én, napokon át csakis a mi találkozásunkra gondolt. Hogyan hajózik az Okán és nézi a partokat, melyeket részletesen leírtam volt neki, amikor magamhoz hívtam. Fölmegy a fedélzetre, és a szél arcába fújja a nedves tölgy erdők Illatát. És az egész úton azok a készséges útbaigazítások ott lenn, a párás ablaktáblák mögött, hogy magyarázgatják mindnyájan, hol kell majd kiszállnia és hol hálhat meg, ha véletlenül senki se várná. Visszaemlékeztem Északra, ottani barangolásaimra, arra, hogyan éltem a halásztelepen, és a fehér éjszakában hogyan halásztunk együtt tengeri csukákra. A halászok mélyen aludtak, horkoltak és sóhajtoztak, mi meg vártuk az apályt s halászbárkánkkal a tengerre szálltunk. Ő hangtalanul evezett, én meg tekintetemet a mélybe, a tengeri moszatok tömkelegébe fúrtam és halak árnyai után kutattam. Csendben meglendítettem szigonyomat és a hal kopoltyújába döftem. Nagy erőfeszítéssel kihúztam a vízből, úgy vonaglott, akár egy vad ragadozó, arcunkba csapkodta a vizet, förtelmes pofáját tátogatta, összegöngyölődött, majd hirtelen, akár egy triton, ismét megfeszítette testét. Még sokáig okvetetlepkedett a bárka aljában, halálos görcsökbe vonaglott, fogával minden körülötte lévő tárgyba belemart. Visszagondoltam az elmúlt, számomra oly boldog esztendőre, hány elbeszélést tudtam megírni és előreláthatólag még hányat írok meg a hátralévő csendes, nyugalmas napokon e folyó partján, e már kialudt, télvárő természet szívében. .. Körülöttem dermedten állt az éjszaka, s amikor a füstöt magamba szívtam, a cigaretta parazsa élesen megvilágította kezemet, arcomat s a csizmámat, ám csöppet sem gátolt abban, hogy lássam az ezüstén viliódzó csillagokat, a néma folyót, a fehér fákat és köveket meg az álomba szenderült barna földeket És eszembe jutott, hogy az életben nem az a fontos, mily hosszú életet él az emoer, harminc, ötven vagy nyolcvan esztendőt, az élet úgyis igen rövid s a halál m’ndenképp, borzasztó — csupán az a fontos, ki hány ilyen éjszakát élt át. A hajó már eltávolodott a kikötőből. Még messze volt, nem lehetett látni a mozgását. Úgy tűnt, egy helyben á’.l. ám mégis távolodott a kikötőről, ár ellen úszott, felém tartott Rövidesen meghallottam a Diesel-motorok jellegze'es hangját, és egyszeriben félelem fogott el, hogy nem jön, talán nincs is a hajón, és én hiába várom őt. Tudatosítottam magamban a távolságot és az időt, melyet le kell győznie, hogy hozzám érhessen, megértettem, mindez mennyire nem biztos, sőt az sem, hogy mi itt kettesben boldogan élhetünk. Mi van veled! — mondtam ki hangosan, és felálltam. Nem bírtam tovább ülni, járkálni kezdtem a parton. — Mi van veled? — ismételtem időnként tanácstalanul, és szememmel állandóan a hajót követtem, s arra gondoltam, mily nehéz lesz ha egyedül kell visszatérnem sé mily üres is lesz a házam. Lehetséges, hogy oly hosszú idő s annyi sikertelen kísérlet után végre Is ne találkozzunk? Eszembe jutott, hogy amikor három hónappal ezelőtt hazaindultam Északról, váratlanul megjelent a faluban, hogy elbúcsúzzék tőlem, eszembe jutott, hogyan állt a mólón, míg én a motorcsónakba szálltam, mely a távoli révben horgonyzó gőzhajóra szállított, és hogyan ismételgette szüntelenül: „Hova mész? Semmit sem értesz! Semmit sem értesz! Hová mész?” És én csupán a motorcsónakon, a búcsúzás, az asszonyi könnyek és a suhancok kiáltozása közepette értettem meg, hiábavaló elutazásom, és hiábavaló a bennem szunnyadó gyenge reménység, hogy a jövőben valahogyan mindent rendbe lehet hozni. A hajó most egészen közel volt, már nem járkáltam, csak álltam a part szélén, a fekete víz fölött, tekintetemet mereven a víztükörre szegeztem, az izgalomtól és reménytől hangosan lélegeztem. A hajómotor zúgása egyszeriben néhány hanggal alább szállt, a fedélzeti hídon kigyulladt egy reflektor, s ferde fénykévéje a partba fúródott, fáról fára ugrált. A hajó kikötésre alkalmas helyet keresett. Egyre inkább jobbra tartott, a fényszóró feszes csóvája arcomat csapkodta, elfordultam, de utána rögtön újból figyelni kezdtem. A fölső fedélzeten matróz állt, s már nyitotta is a korlátot, hogy a pallót a partra vethesse. És mellette valami világos ruhában ott állt ő. A hajó orra puhán és mélyen a partba fúródott, a tengerész leeresztette a pallót, partra segítette őt, én ezalatt fogtam a bőröndjét -és valamivel tovább vittem a vödör mellé állítottam, és csak azután fordultam meg lassan. A reflektor fénye erősen vakított, nem láthattam tisztán arckifejezését. Hozzám lépett és óriási, kísérteties árnyékot vetett az erdőborította dombra. Meg akartam csókolni, de kissé haboztam, a reflektorok fényében ugyanis nem volt kedvem És így egyszerűen csak egymás mellett álltunk, kezünket ellenzőként szentünk elé tettük, kényszeredetten mosolyogtunk és néztük a hajót. A hajó eltarolt a parttól, a reflektorok fénykévéje oldalt kúszott, majd végleg kialudt, a Diesel-motor újból dalolni kezdett, s a hajó hosszú, kivilágított ablaksorával gyorsan távolodott. Egyedül maradtunk. — Hát, isten hozott! — szólaltam meg végre zavartan. Lábujjhegyre állt, megszorította a vállam. hogy belefájdult, és megcsókolta a szememet. — Mehetünk! — mondtam, és köhintettem néhányat. — Brr, micsoda sötétség. várj. meggyújtom a lámpást. . Meggvújtottam a lámpást, először megint bepárásodott, meg kellett várnunk. míg a gyertya lángra lobban, az üveg megszárad és Ismét tiszta lesz. Azután el indultunk: én elöl a kofferral és a iámoással, ő utánam a teli vödörrel. — Nem nehéz? — törtem meg a csendet kis idő múlva. — Csak menj, csak menj! — mondta rekedten. Hangja mindig mély, rekedtes, általában durva és erős volt, soká nem tudtam megszokni. Talán azért, mert szerettem, ha a nők gyengédek De most, itt. a folyó partján, éjjel, amikor egymás mögött hazafelé tartottunk az oly hosszú ideig tartó várakozás, levelezés és álmodozás után. hangja, keménv teste. kidolgozott keze és északi táiszőlása olyan volt, akár egv idegen tájakról való s az őszi vonuláskor csanatjától elmaradt vad, szürke tollú madár leheleté Letértünk jobbra egy vágásba, az ösvény egyre meredekebb lett. Sötétben 10
