A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-21 / 42. szám
botorkáltunk lefelé, a lámpás gyér fénye csak ttt-ott világította meg előttünk az utat, fölöttünk keskeny csillagfolyő folydogált, melyen fekete fenyőgallyak úsztak, időnként el-eltakarva a halványan pislákoló égi mécseket Egészen kifulladva értünk a vörösfenyő alléba, és tovább már egymás mellett mentünk. Egyszeriben kedvem támadt, hogy mindent megmutassak neki, meséljek az itteni vidékről, az emberekről s elmondjak néhány hétköznapi történetet. — Érzed ezt az illatot? — kérdeztem. — Borra emelékeztet — felelte a járástól kissé kifulladva. — Már régén érzem, már a hajón éreztem... — Az avarnak van ilyen szaga. És most gyere, nézd megl Holminkat a fasorban hagytuk, átugrottunk egy sekély árkot, s lámpással világítva a bozótba surrantunk. — Valahol itt kell lennie..*. — mormogtam az orrom alatt. — Gombák... — mondta csodálkozva. — Kényérgombák! Végre megtaláltam, amit kerestem. Fehér csirketollak hevertek szétszórva a füvön, a tűlevelek közt s a sárga avaron. — Ide nézz, mondtam, és a földre világítottam. — A faluban baromfifarmunk van. A csirkék megnőttek, kiengedték őket, és most nap mint nap ide jár egy róka s a bozótban les rájuk. Alighogy a csirkék szétfutnak az erdőben, elragad egyet belőlük, és a helyszínen felfalja. Lélekben magam előtt láttam a rókát, amint nyalogatja a szája szélét és veszettül prüszköl, hogy lefújja az orrára ragadt tollakat. — Le kell lőni! — mondta. — Van puskám, együtt járhatjuk majd az erdőt, s lehet, hogy ráakadunk. Visszatértünk a fasorba és tovább mentünk Szemünkbe villant házam kivilágított ablaka, és én mindjárt elképzeltem, mi is lesz, ha hazaérünk. Nyomban ihatnékom támadt, volt otthon berkenyepálinkám Magam főztem. — Nálunk most té! van! — mondta némi csodálkozással — A Dvina befagyott, csak a közepén vágtak a jégtörők csatornát Minden fehér, csupán a csatorna feketéllik. És fölötte pára gomolyog. Ha hajó úszik a fekete vízen, melllette a jégen kutyák szaladnak. Isten tudja, miért szaladnak mindig hármában. Így mondta: „hármában”, mert így mondják ezt északon, és ez eszembe juttatta a Dvinát, a gőzhajókat, Arhangelszket, a Fehér-tenger melleti falucskát, ahonnét ide jött. A magas, emeletes és üres kunyhókat, a fekete falakat, a csendet és magányt. — Már a tenger is befagyott? — kérdeztem. —Talán — felelte, és ő is elgondolkozott; lehet, afelett, amit ott hagyott. — Vissza rénszarvasokkal kell mennem, ha. . . Elhallgatott, és én vártam, hallgattam a lélegzetét és a lépteit, azután megkérdeztem. — Ha mi történik? — Ugyan, semmi — felelte vonakodva és különösen rekedt hangon. — Ha a tenger teljesen befagy, ezt akartam mondani! • • • Mielőtt a házba léptünk, kis ideig a küszöbön topogtunk. — Juuu! — mondta, majd szétnézett és kibontotta a kendőjét. Ha csodálkozott, vagy nagy öröm érte, mindig ez a mély és elnyújtott „juuu” hagyta el ajkát. * * * A ház kicsi volt és régi, egy moszkvai embertől vettem bérbe, aki csak nyáron lakott itt. Bútor alig volt benne, csak kőt ósdi ágy, asztal, néhány szék... A szúette falak úgy festettek, mintha valaki liszttel hintette volna be őket. Ám azért volt itt rádió, villanyvilágítás és kályha, meg néhány vaskos, régi könyv, melyekből es őnként szívesen olvastam. — Tedd le magad! — mondtam — Mindjárt befűtök a kályhába... És kimentem az udvarra fát hasogatni. A hirtelen rám szakadt szerencse felkavarta bensőmet, fejem zúgott, kezem remegett, valami megmagyarázhatatlan gyengeség vett erőt rajtam, legszívesebben leültem volna Az apró csillagok élesen villogtak. „Fagyni fog” — gondoltam. „Reggelre lehullanak a levelek. Hamarosan leesik a hói” Az Okán bátortalanul fölcsendült a triton sípja, visszhangja soká keringett a dombok között. Valahol alattunk vontató hajó úszott, azon rég! gőzhajók egyike, melyekből már csupán néhány maradt meg hírmondónak. Az új motoroshajók röviden, magas hangon kürtőinek A baromfifarmon a síp szavára felébredt egypár hetyke kakas, és vékonyan kukorékolni kezdett... Fölaprítottam a fát és visszatértem a házba. Közben levetette a kabátját, újságpapírral zörgött, háttal állt hozzám: valamit kicsomagolt a bőröndjéből Egyszerű. virágmintás ruha volt rajta, túlságosan testhez álló. ha Moszkvában viselné, valószínűleg mindenki megmosolyogná érte: közben biztosan tudom, ez volt a legjobb ruhája. Visszaemlékeztem, hogy otthon általában melegítőben jár, melynek nadrágját a csizmaszárba gyűrte, föléje valami ócska, fakó szoknyát húzott, de ott egészen jól festett benne. Teára, tettem föl és befűtöttem. A kályhában duruzsolni kezdett a tűz. ropogtak a gallyak, enyhe füstszag terjengett. — Ezt neked hoztam! — szólalt meg a hátam mögött. Megfordultam, s az asztalon egy lazac feküdt — gyönyörű példány. A házban egyszeriben hal- és tengerszag ömlött szét. s rajtam ismét erőt vett az utazási vágy. Az ő hazája a tenger volt, sőt mi több, rajta is született: motorcsónakban egy aranyszínű nyári éjszakán Számomra azonban ezek az éjszakák közömbösek voltak. Csupán az érzékeli őket, aki idejön; jő, hogy eszét nem veszíti csendjüktől, magányuktól. Csupán az, aki mindenkitől elszakadt és elfelejtett vendég itt, csupán az nem alussza át az éjszakákat, gondolatai kavarognak az agyában, s igyekszik meggyőzni önmagát: „Nem történt semmi, ez csupán az éjszaka, nem maradsz itt holtod napjáig, ne törődj az éjszakával, hadd járion a nap a tenger szélén, te csak aludj, aludj...” És ő? Mélyen aludt a karton-függöny mögött, virradatkor fel kellett kelnie, hogy a halászok oldalán férfiként evezzen, emelje ki a halakat a hálóból, vagy hallevest főzzön, elmossa az edényt... így volt ez mindig, minden nyáron, amíg nem jöttem én És most az Oka partján berkenyepálinkát iszunk, lazacot eszünk, beszélgetünk és mindenfélére emlékezünk Arra is, hogy azokon a fehér éjszakákon, mint szálltunk tengerre s halásztunk tengeri csukákra, hogyan húztuk a hálót a viharban a halászokkal együtt s nyeltük a keserű vizet, melytől émelyegni kéz-, dett a gyomrunk, hogyan jártunk Kenyérért a világítótoronyba és ültünk együt reggelig egy kis falusi könyvtárban mezítláb, kabát nélkül és kiolvastuk az öszes újságot meg folyóiratot, mely az alatt az idő alatt megjelent, míg mi a halásztelepen éltünk A kályha mellé terítettem kifordított bundámat, odahúztam a teáskanná és a bonbonokat, fogtuk a csészénket, leheveredtünk a bundára és egymásra néztünk, vagy a rózsaszínben játszó tűzbe; néztük a parázsdarabkákon vég gfu ó apró lángokat, és én. hogy e pillanatot hosszabbra nyújtsam, felkeltem, raktam a tűzre, s amikor a rőzse panogn' kéz-; dett, tovább élveztük a zsongító mele-: get... Éjfél után kettőkor sötétben felkeltem, mert nem tudtam elaludni Fél'em. hogy valahová elmegy, ha elalszom s többé nem lesz mellettem, és én állandóan magam mellett akartam tartani, hogy érez-’ zem. Itt van. „Fogadjál álmaidba, hogy mindig veled lehessek!“ — szerettem volna mondani. „Nem válhatunk el oly hosszú időre.” És arra gondoltam hogy az emberek, akik elmennek tőlünk és utána már sosem találkozunk velük számunkra holtakká válnak És m: az ő számukra. Furcsa gondolatok támadnak az emberben éjjel, ha az örömtől vagy a szorongástól nem tud elaludni. — Alszol? — kérdeztem halkan. — Nem — felelte az ágyból. — Jól érzem magam. Ne nézz ide, veszek magamra valamit... A sarokba mentem, ahol egy szíjon a rádiókészülék függött, megcsavartam a gombot. A recsegések és a bemondó mormogása között zenét keresem Tudtam, valahol lennie kell; végül is talál- IFolytatás a 15. oldalon)
