A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-21 / 42. szám
Mielőtt írni kezdünk Az írás olyan dolog, amelyben az ember a lelkét teregeti ki a világ elé és a benne égő emberség és szellem finomságáról ad tanúbizonyságot. Az orvos, a mérnök, az esztergályos, a szövetkezeti paraszt pillanatra sem kételkedhet munkája hasznosságában, értékében és indokoltságában, az író vagy költő hosszú, hosszú életút után szerzi csak meg a jól végzett munka biztonságérzetét. Szabályos, szép leányírással fehér levél fekszik előttem az talon. A levelet F. Margit negyedik osztályos középiskolai tanuló írta. Az édesapja munkás, édesanyja a háztartást vezette, jelenleg beteg. Kilenc gyereket nevelt fel, F. Margit a nyolcadik gyerek. A levélben egészen röviden magát is jellemzi és verseket küld. íme, egy részlet a levélből: . . Azt mondják, különös természetem van. Mindennek tudok örülni, ami hasznos és szép, és bánkódom olyan dolgokon, amelyek az élethez nem illenek." Igen, a lényeg itt kezdődik. Az idézett mondat pontos diagnosztikája az igazi költői alkatnak. A költő örül a szépnek, a nemesnek, amely hasznára van az emberiségnek, és ellenállást vált ki benne minden, ami ésszerűtlen, embertelen és rossz. Megvizsgálhatjuk a nagy klasszikus költők sorát, ezt a két alaptulajdonságot mindannyiuknál megtaláljuk. Nézzük Petőfit! Megénekelte a szabadságot, a szerelmet, a barátságot, a magyar róna szépségeit: mindent, ami szép, de haragra, ellenállásra gerjed mindennel szemben, ami embertelen, és szenvedélyes hangon ostorozza a zsarnokságot, a királyokat, a gyáva megalkuvást és jellemtelenséget. „. . . Hasznos tagja akarok lenni a társadalomnak és megénekelni mindent, ami szép. . .", olvasom tovább a fehér levélben. Ebben a mondatban van a másik fontos költői tulajdonság, az öntudatosság ismertető jele. Aki verset ír, gondolataival és egyéniségével másokra akar hatni, az tudja, mit akar írásával elérni, tudja, hol a helye. A költőnek a társadalom, az emberiség érdekeit kell szolgálnia. Könnyű volna bebizonyítani, hogy ez így van, mert a múlt nagy költői mindig az emberi haladás érdekében emelték fel szavukat. De ez a mi korunkra vonatkoztatva talán azt jelentené, hogy a versekben és elbeszélésekben most már csak munka, traktorok és füstölgő gyárkémények szerepeljenek, mint az irodalom sematikus korszakának idején? Korántsem. . .! A költő önmagát vizsgálja, figyelje az embereket maga körül, és verseibe a legegyénibb lelki élményeit öntse. Azokat a lelki élményeit, amelyeknek mélyreható társadalmi jelentősége van. Így mintegy önmagán átszűrve adja visz sza a világot, és ha jó költő, ha igazán tud azonosulni a nép érdekeivel — ahogyan a pártdokumentum meghatározta —, verseiből haszna lesz a dolgozó népnek, és a költő elmondhatja magáról, hogy munkája révén hasznos tagja lett a társadalomnak. F. Margit levelében még egy jelentős mondatot találtam. „Ne gondolják, hogy talán arra vágyom, az hasábjain nagy betűkkel legyen kiírva a nevem. Nem nagyravágyásból írok. .." Sorait olvasva levelek jutnak eszemben, melyek így kezdődtek; „ ... itt küldöm két versemet, minél hamarább jelentessék meg!" Vagy „ ... Mi van a három hete beküldött elbeszélésemmel, meddig akarnak még rajta ülni?" Itt bizony hiányzott a kötelező szerénység, és annál inkább hiányzott, mert azok a versek és elbeszélések rendszerint csapnivalóan rosszak voltak. Ilyen esetben kár hát méltatlankodni, amiért „három hét óta" nem látták még napvilágot, mert valójában sosem látnak napvilágot. Tanulságos levelet írt F. Margit, becsületes, jószándéku, igaz levelet. Sajnos, a versei még nem sikerültek ilyen jól. Szép gondolatokat próbált versbe önteni, de a forma. . . A versek még nyersek, döcögnek, és a rím sokszor bántóan cseng a sorok mélyén. A további gondolatsort ez a tény ébresztette bennem. A költészet alapja kétségtelenül az érzés és a gondolat, vagyis azok a lelki tényezők, amelyekről eddig írtam, de mindez még nem elég; a költőnek tudnia kell költőien kifejezni magát. A költő a szép szó mestere. Csúnya, esetlen köntösbe öltöztetve a legragyogóbb gondolat és legtisztább érzés fénye is eltompul. A verset nemcsak érezni kell, a verset le is kell tudni írni, hogy vers legyen. S itt a másik gondolat. F. Margit és verselni akaró társai részére: a forma a könnyebb dolog, a forma megtanulható, akinek stílusérzéke van és költői alkata, az előbb-utóbb megtanulja költőien kifejezni magát. S ha nem. . .? Bizonyára nem lesz mindenkiből költő, aki fiatalkorában versírással foglalkozott. De a költészet minden bizonnyal hatással lesz rá. Megismeri, megszereti és. .. visszatérek az először idézet mondathoz. .. talán majd azt mondják rá, hogy különös természete van. Ám legyen, mert ez csak azt jelenti, hogy más ember lesz, mint a többi, jobb, emberségesebb, igazabb. .. A társadalomnak pedig úgyis haszna lesz belőle nem mint költőből, de mint emberből.. • DÜBA GYULA írt asz-újságok zm Kattog a sín, mint dübörgő szívverés, elmarad lassan a hazai táj. Míg a mozdony bolyhos füstjén át nézem, régi nyarak tűnő emléke fáj. — Vasútállomás, vén park, öreg tölgyek, épülő újsor, régi poros út, őrzitek-e még emléketekben az egykori kis tanító-fiút? Pár éve már csak vendég lettem itthon, olyan, akár a vándormadarak, jövök-megyek, nem állhatok meg, csak egy szóra, egy kézfogásra csak. Zsongó városi terek, utcák várnak, a dunamenti csallóközi táj, egy nép, egy ország fogad fiának, tágul előttem a kék láthatár. De ha búcsúzom, ilyenkor újra érzem, hogy e föld most is mennyire enyém, mint a mezőről hazatérő parasztok, he megállnak a házuknak küszöbén. S bárhol éljek, — ha verset írok, ha szólok vélem a Tiszatáj, Bodrogköz üzent. Szülőföld! Mindig újra megtalállak, mint tavasszal a fecskék fészküket. Kulcsár Tibor
