A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-10-07 / 40. szám

egyes cserépdarabot megtisztítottak és feljegyeztek. A napszámosok és docen­sek ott szorgoskodtak a tűző napon. Az előbbieket jől megfizették, az utóbbiak nyilván megszállottak voltak. Meg akar­ják keresni a civilizáció kezdeteit. Én meg, uraim, lehet, hogy holnap parancsot kapok, hogy menjek és pusztítsam el őket. A turbinák lágyan, ünnepélyesen, visszavonhatatlanul zúgtak. A maga veje numizmatikus? Ismerek kérem Párizsban egy embert, aki há­rom esztendőn keresztül, egy empir órát hajszolt. Most vacsora közben le nem veszi róla a szemét, miközben egy óriá­si gobelin-gyűjteményről álmodik, me­lyért legalább húsz esztendeig fog gür­cölni és mi nem tudjuk, mi lesz velünk holnap. r A rádiótávirász az üvegfal mögött várta a rádiogramot. A levélhordó megszólalt: — Én csu­pán levélhordó voltam, habár eredeti­leg mechanikus és pilóta. Ha leveleket kellene kézbesítenem és közbe megtud­nám, hogy a világ a levegébe repül, míg az első címzetthez érkezem, továbbra is' ugyanúgy folytatnám a kézbesítést. Abban a pillanatban rádiógram érke­zett a repülő fedélzetére. A távirász ul­trarövid hullámon azonnal válaszolt: Mi­ért éppen most kérdezik, hogy mit va­csoráztunk? A repülőtéren a szilárd földön, az At­lanti-óceán térképe fölött álltak: tudas­sák a gép személyzetével, hogy mind­annyian halálra vannak ítélve s velük együtt az utasok is? A stewardess négy órás repülőút után meghalt. A személy­zet az indulás előtt egy órával vacsorá­zott. A stewardessnél a méreg öt óra múlva hatott. A gép éppen most tette meg út­jának felét. Az orvos és a mikológus számítása szerint a legerősebb szerve­zet sem bírhatja ki tovább hét óránál, s ez azt jelenti, hogy hat órai repülés után. A gép két órán át élő pilóta nél­kül marad, több mint ezer kilométerre a partoktól. Van értelme ez esetben meg­mondani az embereknek, az igazat? Nem jobb őket abban a tudatban hagyni, hogy semmi sem történik? De aztán nem lesz­­e annál rosszabb számukra az elkövet­kezendő, váratlan, érthetetlen és meg­magyarázhatatlan halál-láncreakció? Az igazat? És mi történik, ha addig a két utolsó óráig nem bírják elviselni? Mi történik, ha az önzés szülte pánikban elvesztik józan ítélőképességüket, ha megfeledkeznek küldetésükről és maguk­ba roskadnak vagy őrültségükben, eset­leg fordítva, ésszerű meggondolás követ­keztében egymásnak esnek, ha egymás után fejest ugranak a tengerbe, hogy életüknek egy gyorsabb, kényelmesebb és méltóbb módorr vessenek véget, te­kintet nélkül a mögöttük lévő utasokra, akiknek „repülőgépét -most kormányozzák, s akik éjfélkor útnak indulnak mit sem tudván arról, hogy pilótáik testükben kis, ám halálos adag méreggel szálltak a gépbe, mely méreg útközben felbontja vérüket. Senki sem számolt ezzel a teljesen valószínűién véletlennel, a helyzetnek ezzel a lehetetlen megváltozá­sával. mely egyetlen gomba — kilencven százalék víz, némi aromatikus anyagok s egy parányi adag méreg — miatt kö­vetkezett be. A repülőgép, mely most egy belülről megszigonyozott óriási bálnához hasonlí­tott, eközben nyugodtan suhant az egy­re halványodó égen. Virradt. Az utasok ébredeztek. A két különböző kontinensen lévő re­­✓ pülőtér összeköttetésbe lépett egymással. Floridából gyorsjáratú léglökéses gépek startoltak, az utasszállító gén felé re­pültek, hogy megállapíthassák a bekö-: vetkezendő szerencsétlenség helyét. To­vábbi két repülő mentőcsonakokat vitt magával a katasztrófát esetleg átélő utasok számára. A lezuhanás helye ugyanis már csaknem pontosan meg volt határozva. Két torpedóromboló is útnak indult. Azután tudatták a személyzettel a stewardess halálának okát. Úgy vélték, hogy a legkritikusabb helyzetben sem szabad felnőttek előtt elhallgatni az igaz­ságot. Mindkét parton elveszítették a reményt, azok is, akik a levegőben vol­tak. Á világ feszülte- figyelemmel kí­sérte a drámát. Csupán az utasok nem sejtettek semmit, mivel ők megfizették az utat egész a rendeltetési helyig. A második stewardess ordítani kezdett, s ne hogy pánikot keltsen az utasok kö­zött, megkötözték. Tehetetlenségében hisztérikus zokogásban tört ki. A rádió­távirász órájára nézett és felbontotta az üveget, de senki sem ivott. A készülé­keket sorsukra hagyta, a halott lábá­hoz telepedett és minden kilométer után húzott egyet a konyakból. A navi­gátor ajkát harapta az óceán térképe felett, még sosem számolta ki olyan szé­dületes gyorsan a szél sebességét, a ma­gasságot, az útirányban beállt változá­sokat, mint most. Azonban minden repü­lőtér a vízen túl volt, túlságosan mesz­­sze. Az első pilóta meghúzta a magas­sági kormányt és amikor elérte a maxi­mális magasságot, bekapcsolta az auto­matikus vezérlőberendezést. Utána meg­nyomott egy gombot. Az utasfülkében piros fény kezdett vibrálni. Kigyulladt a figyelmezetető felirat: Veszély! Senki se hagyja el a helyét! Mindenki szljaz­­za magát az üléshez! Húsz perc múlva meghalt a másik stewardess is. Az élők fedélzetéről szörnyű ordítás és fogcsi­­korgatás közepette átlépett a holtak fe­délzetére. A levélhordó hozta a követ­kező abroszt. Szólt a rádiótávirásznak, adjon nelii is egy kortyot. A navigátor kabinjában eloltotta a villanyt és az ab­lakhoz feküdt, nézte a csillagokat. Ciga­rettázott és némán meghalt. — Itt már nincs értelme semmire se várni! — ordított a másodpilóta. A le­­vélhordő hozta a navigátor számára a harmadik abroszt. Majd visszafordult még a negyedikért. Öt óra harmincnyolc perces repülés után agyonlőtte magát a rakétapisztollyal. A rakéta, mely átfúrta halántékát, meggyújtotta az ülést. Az el­ső pilóta kabátjával eloltotta a tüzet. Ä rádiótávirász részegen a pilótafülkébe támolygott és szavalni kezdett: — És monda Brigitte Bardot: Bizony, bizony mondom nektek, hogy vannak szüzek, akik embertől születtek, és van­nak szüzek, akik az ő szüzességüket a mennyek országának ajánlották föl. — És nyújtott hangon énekelni kezdett: — Akinek füle van a hallásra, hall­ja meg! Még hozzá tette: — Zozókám, én kez­dem magam pokolian rosszul érezni! A levélhordó a másodpilóta ülésébe roskadt. A rádiótávirász elment valahova meghalni. Az első pilóta belépett az utasfülkébe: — Hölgyeim és uraim! — már ő is rosszul érezte, magát, erős fej­fájás, gyomorgörcsök kínozták, szédülni kezdett. — A repülőgép működésében komoly zavar állt be — mondta. Tudta, sosem lényeges a kezdet, hanem az. ho­gyan fejezi be az ember. — Hölgyeim és uraim, nincs okuk a félelemre, a gép tervezői bizonyos üzemzavarokkal szá­moltak. Csupán az a fontos, hogy telje­sen megőrizzék nyugalmukat és szíjaz­­zák magukat jől az üléshez. Valószínű, hogy a repülő hirtelen változtatni fogja helyzetét! Már mindnyájan ébren voltak. Csend volt. A félelem az üléshez szorította őket. Hetvenegy szempár találkozott a pilóta homlokán, melyet már kivert a sú­lyos hideg verejték. A levélhordó, ki néhány percre egye­dül maradt a műszerek között, igyeke­zett magában legyőzni a félelmet. A hold már nem világított A hajnalcsillagot fi­gyelte, mely mint éles pontlámpa vi­lágított a színeknek fény által lúgozott smaragdözönében. Szívesen megfogódz­kodott volna valamiben, de miben, min­den a levegőben lógott, a tömeghalá! is a levegőben lógott, és neki még a levél­hordó táskájának szíja se volt a keze­­ügyében. Hirtelenül arra vágyott, hogy átadhassa ajándékait. Am jól tudta, hogy minden elveszett. Feszülten figyelte a fényes, felvillanó, foszforészkáló műsze­rek tucatjait. Az első pilóta visszajött. — Ügy gondolom, most én vagyok a soron — mondotta. Egymás mellé ültek. — Nem vehetném át maga helyett? — Mit? A pilóta a levélhodóra nézett. Ki és ki helyett, és mit akar itt tulajdonképpen átvenni. Aztán jobban szemügyre vette, eszébe jutott, hogy az öreg valaha pilóta volt. A repülő befejezte a hatodik órát. Szemben velük a távolban fények tűn­tek fel. Ez még nem lehetett a száraz-Folytatás a 15. oldalon 11

Next

/
Thumbnails
Contents