A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-10-07 / 40. szám
WEINER KRÄE IMRE: ŐSZ A MEZÖN Gabonaforgatás A megtöltött poharakban apró pöttyögéssel forrt a bor. Módjával kortyolgattuk, bodor füstöt eregetve egymás feje fölé. Józsi bácsit a meghitt környezet meg a költői hév igen nagyra növelhette lélekben, mert testben alaposan meggörbült. Nyilván attól tartott, hogy nem fér el a mennyezet alatt, pedig még egy fejnyi tér akkor is lett volna fölötte, ha teljesen kiegyenesedik. De ha olyan két szilaj csikó, mint az emlékezés és a képzelet elragad egy ilyen öreg embert, nem szabad csodálkozni, ha egy kicsit belegörnyed a háta! — Azt tudod, Ugye, hogy én már tizenkétéves koromban teljesen árva gyerek voltam?!... — Hogyne, hogyne Józsi bácsi, említette már! — No, hát abban az időben szegődtem el a falu kanásza mellé kiskondásnak. Kommención, vagyis hát a bérem az volt, hogy kosztot meg kvártélyt kaptam a gazdáknál. Koszton mindennap másik háznál voltam. Aludni Kerekes gazda istállójában aludtam. Szállás fejében, behajtás után, mindig akadt a háznál egy kis tennivaló. A favágás, vízhordás és kukoricamorzsolás állandóan az én munkám volt. Ezeken kívül az is előfordult, hogy tollfosztásra vagy gabonaforgatásra is meginvitáltak. Persze, a soronkívüli dolgok nem voltak ínyemre Egyszer egy szombati napon, amikor szintén gabonaforgatás volt előirányozva az esti időszakra, amiért bosszúan botorkáltam a csorda után, utolért két csendőr. Láttam már őket máskor is. A szomszéd faluban volt az őrs, onnan jártak portyára a mi falunkba. Az egyik, az őrmester meg is szokott szólongatni, hogy: „Hé, kondás! Hogy ityeg a fityeg?!,, Meg hogy: „No, kölyök, mi újság?... Mit csinál Kerekes, az a huncut gazember?!’’ Nem csodálkoztam, hogy gazembernek titulálja, mert hallottam, hogy valami régi dolog miatt nagyon haragszik szállásadómra. Engem az ő haragjuk csak annyiban érintett, hogy én, persze csak úgy magamban- s í O'/’ez£&g/jirzef/é£/efe titkolva, mindkettőjüket ellenségemnek tekintettem. Azt hiszem, így van ezzel mindenki, akit önhibáján kívül nem tartanak embernek. De, hogy az őrmesternél maradjak, olyasmit is rebesgettek róla, hogy azt a kijelentést tette: elbánik ő majd Kerekessel, csak alkalom adódjék rá. Rögvest eszembe is jutott ez a kijelentés azon a reggelen is ahogy megláttam a két kakastollast. Az őrmester részéről most sem maradt el a szokásos fitymáló diskurzus. Csak most azzal a különbséggel, hogy mikor Kerekes gazda után érdeklődött, a karikás ostorom nyelével megpiszkáltam fülem tövét és alig hallhatóan kicsúszott a számon a szó, „háát”... Magam sem tudom, mit akartam ezzel a szóval mondani... Lehet, hogy panaszkodni szerettem volna Kerekesre, amiért agyon dolgoztat. Ám hamar letettem erről a gondolatról. Hátha viszszakerül a fülébe és fölmondja a kvártélyt? Hol fogok aztán aludni? Bár igazságérzetem jócskán berzenkedett Kerekes ellen, a következmények latbavetése hallgatásra kényszerített. Igen ám, de már felkeltettem a csendőr érdeklődését. Mikor látta, hogy nem akarom folytatni, amit elkezdtem, úgy csapott le rám, mint héja a csibére. — Te kölyök, ha valamit elhallgatsz arról a kapcabetyárról, kiporolom az ülepedet... Hallod-e hé?!... A törvény nem éri ám be annyival, hogy háát! Megszeppenve nyögdécseltem. Most mit mondjak?... A panaszkodástól a csendőr ellenséges szavai végépp eltántorítottak. Szívem kétségbeesetten kalimpált Egymás hajkurászták fejemben a különféle gondolatok. —Hát az úgy van — kezdtem nagy lélegzetet véve —, hogy a gazda valamit tartogat a magtárban ... — Aha! — csillant fel az én csendőröm szeme. — Folytasd csak, öcskös! Ne félj semmitől!... Mit rejteget az a Kerekes??!... Nekem az „öcskös” sző olyan jól esett, hogy még ha tudtam volna is valamit, a meghatódottságtól akkor se bírtam volna folytatni. Szinte sajnáltam az őrmestert, hogy a jóságát nem tudom valami érdemleges hírrel meghálálni! Ö meg, látva mélázásomat, segítségemre sietett. — Milyen legény vagy te, hé?! Kitől félsz? — Én e?! — nyomtam meg a szót, de ehhez minden erőmre szükségem volt. A fejemben kalimpáló gondolatok közül az erőszakoskodott legjobban, ami arra jutott eszembe, hogy „mit rejteget”? — Hát valamit rejteget — mondtam elszántan, s a lelkiismeretem, meg se rebbent, mert ezt nem én találtam ki, hanem a csendőr. Én először azt mondtam, hogy: tartogat. Folytattam hát... valamit rejteget a magtárban a gabona között. Többet nem tudok, mert amikor meglátta, hogy nézem őt, ahogy a gabona közt turkál,■ elkergetett! Ez persze nem volt igaz, de ha elkezdtem ugyebár, akkor valami értelmesebb formát kellett hogy adjak a vallomásnak. Nekik, mármint a csendőröknek, ez elég is volt. Megálltak tanakodni. Ahogy a Templomközön befordultam a Duna felé és még egyszer rájuk sandítottam, látom ám, hogy visszafordulnak. — No, te jóságos ég! — mondom magamnak. Józsi ezt jól megcsináltad! Mennek a Kerekeshez! Úgy is volt. Visszamentek ... és tudod, mi lett az egészből?! Ök ketten, meg a Kerekes, átforgatták a gabonát, amit behajtás után nekem kellett volna. Este úgy tettem, mint aki semmiről sem tud! Fogtam a falapátot, amivel a gabonát szoktuk forgatni s indultam a magtárba. — Hagyd azt a gabonát! — süvöltött a gazdám hangja a kút mellől. — Nem kell azt még bántani! Nem olyan régen volt, hogy megforgattuk! Nem szólt a dologról, nem is tudta még, hogy én voltam a ludas abban, hogy meggyanúsították. A csendőrök se szóltak. Lehet, hogy restellték a baklövést, De azért, ha tehettem, fő darabig elkerültem őket. Nekem meg legnagyobb érdekem volt, hogy hallgassak. Nem is mertem dicsekedni vele, míg tartanom kellett Kerekestől meg a csendőröktől. Józsi bácsi arcán diadalmas mosoly jelent meg, hogy sikerült borsot törnie ellenségei orra alá. Én még arra gondoltam, hogy ez a mese még akkor is szép. ha nem igaz! KOVÁCS JÖZSFE 9
