A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-30 / 39. szám
Kövek Tüzek melegét és jég hidegségét hordják a testükben,- mely sima is, mint a kígyók teste és sötét is, akár a lotyó-testü bánat. A halált is magukban hordják szép lassan és csendesen, a fényt, a csendet és a dübörgést is magukban őrzik. Ha megpróbálnád kitalálni életüket, a körülöttük hempergő természet életét, amelyről már szer könyv beszél, neked sem sikerülne, mert a titkok tulajdonsága, hogy titkok maradjanak. Kövek: a szemednek hideg, halálbadermedt testek, a kezednek már mások. Ha kézbeveszed a követ, már fegyver és tűz is. A kövek magukban hordják a jég hidegét, a kígyók sima testét magukban viszik mindenüvé a házak alapját s az utakat s tulajdonságukat, hogy ha feldobod őket, visszahullnak. Kövek: akadnak közlük puhányok is, ez a természet alkotása, de azokat szétzúzzák a tisztaság-hangúak, s ez a természet rendje. Az emberek között már nem emlékszem ilyen szabályokra, csak azt tudom, hogy vannak igazak és olycthok is, akik megtagadják születésüket, s azt is tudom, hogy a sokszínűektől függ az igazak élete és álma. S íme, Itt vannak a kövek. Az embereknek is a kövek mintájára kellene leszámolniuk a feketetestű puhányokkal és csaljaszívűekkel. Jegenyék Félszázad van a derekukban és mégis fiatalok — az ember ilyenkor már öreg — a fák fiatalok állnak és nézik a változó világot talán a költőt is aki arra jár s a lányt is aki arra fut találkára mikor még ég a nyár Fák mélyreeresztett gyökerekkel állnak a helyhezkötöttség s az egy-biztonság pontjáról nézik a világot változó céljainkat Inekem úgy tűnikf vigyázzák útjainkat vigyázzák életünket a békét a csendet a szerelmesek titkát Fák dalolnak is és sírnak is és holtakat is ringatnak már s az égbe is fölkiabálnak Ügy állnak ott a faluvégen mint életünk óriási felkiáltójelei. T ó th E lem ér versei Ütravaló Bátyám fiának Még kicsi vagy nem értheted meg miért mondom hogy nagyra nőjj. Csak nevetsz — akár a karácsonyi csengő s bajszomat húzod két pici kezeddel. Csak nevetsz nem értheted meg, hogy apád keze mért olajszagú amikor megsimogatja szőke fürtödet s még nem értheted anyád mosolyát — mely titokzatos ezüst-ragyogás — s azt a kis lángot, mely ott lobog szemén mint űzött vadnak mely kicsinyét félti hatalmas vadaktól — úgy ég ott a láng szép szürke szemén és szőke mosolyán, de te még ezt nem értheted meg. Örülsz a Napnak és a lámpafénynek s nem látod; mikor puha kezével takargat mint kottás a csibéit minden mozdulatában ott remeg a féltés. Ha rádnevet és eljátszik veled akkor is nagy; piros szive reszket s jé hogy még ezt nem értheted meg. Teneked már van villanyvonatod, és teherautód meg hintalovad, ha kedved tartja vasutast játszol vagy sofőrt, bátor lovaskatonát S talán már most gyárakról álmodol amiket majd az égig emelsz vagy új, hatalmas gépeket szerkesztel s a csillagok közé repülsz majd sétaútra. Almaid valóságok lehetnek nem úgy, mint régen, nagyapádnak, pedig ö is mennyit álmodott, s aztán maradt szegénység fonalával lekötözve a rögökhöz örökre. Apád keze azért olajszagú azért dolgozik reggeltől napestig hogy többé már ne legyen háború s ne riasszon a szó meg: Atom Anyád teje azért édesebb a féltés lángja azért ég szemén mert annyi kínnal hogy világra szült és éjszakákon melletted virrasztóit és annyi édes terv, mit összeszőtt semmivé legyen pillanatszeszélytől. Ezért remeg a szíve meg ha néz és ezért mondom én, hogy nagyra nőj* legyél hatalmas, óriás, de ember s tegyél érettünk valami nagyot. 1959.'
