A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-23 / 38. szám
SZIROTYÄK DEZSŐ RAJZA Lev Brod: TALÁLKOZÁS AHASVÉRUSSAL Nem vagyok sem könnyen hívő, sem romantikus, a kalandok pedig elriasztanak. Ha azonban nem lennék ennyire szkeptikus természet, az első pillanatban azt gondoltam volna magamban, hogy a megtestesült Ahasvérus9al találkoztam, aki állítólag esztendőnként egyszer elmegy a prágai régi zsidótemetőbe, hogy meglátogassa a Gólem alkotóját, Löw ben Becaléel rabbit. Az eset nem valami ködös őszi reggel történt, hanem egy mosollyal teli, frissen harmatos, virágos májusi reggelen, mikor az említett alak megjelent az egyik bokor mögül és Löw rabbi sírja mellett csatlakozott hozzám. Az idegenvezető éppen egy németekből álló csoportnak beszélt Löw rabbi háromszázötven esztendő előtt: haláláról, arról, hogy a zsidók a második világháborű alatt hogy igyekeztek megmenekülni a koncentrációs táborba való elhurcolástól azzal, hogy a sír nyílásába arannyal és ezüsttel terhes könyörgő leveleket ejtettek, s hogy akarják az emberek még ma is a csodarabbitól kikönyörögni vágyaik teljesültét a Sportkában. Ahogy a séta folytatódott, az idegenvezető majd ennél, majd annál a sírnál megállva röviden ismertette az elhunytak történetét, az idegen azonban minden sírról többet tudott nála, olyan fürgén olvasta és fordította a héber szövegeket, mintha ez mindennapi foglalkozásához tartoznék, s a fordításokat olyan apróságokkal toldotta meg, mintha valamennyi itt nyugvónak kortársa lett volna, s a temető lenne az otthona Minden elhunytról tudott valamit mondani, s az idegenvezető boldog volt,-mikor velem együtt a különös harmadikat elküldte a rács mögött fekvő, szomszédos Zsidó Múzeumba. Az idegen, aki úgy látszott, minden nyelven beszélt, de egyiken sem helyesen, karonfogott és így szólt: — Jöjjön velem, az idegenvezető nem tud semmit! — Ott álltunk a barokk zsinagógában, amelyben a megszállás idején valamelyik Obersturmbannführer tóralepleket és egyéb kultikus tárgyakat halmozott fel, hogy a zsidó faj kiirtása után egzotikus múzeumot létesítsen belőle. A minden fajtájú, barokk és reneszánsz gobelinek és folklorisztikus kárpitok egybeolvadtak a fülkék falával. Az idegen csupán akkor olvasta fel a héber ajánlást, mikor végre az utolsó fülkében álltunk meg. Az egyik, 1812-ből való kárpiton a gyertyatartó fölött világosan látszott a napóleoni sas. — Most el fogom mondani, milyen tőraleplet ajándékozott valamikor az én ükapám. Jöjjön, egy fekete mellett jobban esik elbeszélgetni. — Karonfogott és magával vonszolt a közeli vendéglőbe. Csak most vettem alaposabban szemügyre. Öltözete modern volt, de fekete, mintha temetésről jött volna, lehetetlen alakú kalapja semmiképpen sem illett az öltözetéhez. Szakállának sötét sertéje érdekessé tette, de nem segítette elő nemzetisége megállapítását. Csakúgy mellékesen megemlítette, hogy Moszkvából New Yorkba utazik, ám egy szóval sem jelezte, hol van voltaképpen otthon. — Az ükapám — kezdte —, az ükapám Szmolenszkben élt, az ükanyám született Goidstücker-lány volt, s a Goldstiickerek foglalkozásukról kapták a nevüket, aranyhímzők voltak. Az ükapám köztiszteletben álló kereskedő volt Oroszországban, s házát Szmolenszk legjobb házaként tartották számon. Mikor Napóleon visszavonulása során Szmolenszkbe érkezett, náluk szált meg. A díszszobában hált, amely előtt a folyósón ott függött ükapám két hosszú szőrmekaftánja. Reggel odament ükapámhoz a császár segédtisztje egy tolmáccsal és kérte, hogy adja át az egyik szőrmekaftánt. Napóleon kárpótlásképpen a maga vörössel bélelt katonaköpenyét és húsz aranyat ajánlott fel érte. Okapám nem utasíthatta vissza az ajánlatot. Az egész kemény tél folyamán ott függött Napóleon tábornoki köpenye a fogason, míg végre a béke megkötése után ükanyám tóralepellé alakította át. Kifelé fordította vörös bélését s arannyal szándékozott rá kivarrni Mózes tízparancsolatának első szavait; a „Ne ölj” parancsnál azonban elfogyott az aranyfonál s így ükanyám ezüstfonállal folytatta tovább a munkát. így függött azután ez a tóralepel több mint száz esztendőn át a szmolenszki zsinagógában a frigyszekrény előtt, míg csak a nácik el nem foglalták Szmolenszket és fel nem égették a zsinagógát. Az egész zsinagóga porrá égett, kivéve a frigyszekrény fölötti márványboltozatot, s a vörös lepelnek csupán a széle pörkölődött meg. Az ezüst felirat „Ne ölj!” messzire kilátszott a romok közül, mikor a háború után odaérkeztem. Ez volt az egyetlen, ami a családomból maradt, így tehát a vörös leplet magammal vittem. Természetesen terhemre esett állandóan magammal hordozni, és hosszú ideig fontolgattam, mitévő legyek vele. míg végül úgy döntöttem, hogy magyarázó levél kíséretében elküldöm Párizsba az Invalidusok dómjába, ahol Napőlen földi maradványai nyugszanak. Azt javasoltam, hogy a tábornokokat és hadvezéreket, akik parádés bíborral díszített egyenruhában tartják meg a szemléket, arra kényszerítsék, hogy a nyári hadgyakorlatokat megelőző szemlét mindig szőrmekaftánban nézzék végig, s jó lenne, ha vörös lampaszaikon, tölgyfalevéllel ékes aranygallérjukon, és vállpántjaikon ott lenn© a gyönyörű héber aranvhímzés, az, amelyet ükanyám varrt ki annak idején Napóleon köpenyére. Alkalomadtán el kell majd látogatnom Párizsba, hogy lássam, mi történt a javaslatommal! Órájára tekintett és azt mondta, hogy egy óra múlva Indul a repülőgépe Odahívta a főpincért, kifizette a feketéket és közben meglepően jól törte a cseh nyelvet. Még tréfásan megkérdezte, vajon eljár-e ebbe a kávéházba Golem is. majd gyorsan elbúcsúzott. A főpincér markába söpörte az aprópénzt, amelyet az idegen borravalóként hagyott az asztalon, aztán mosolyogva mondta: — Minden évben más áldozatot hurcolt ide magával. Már az apám is ismerte és úgv vélte, hogy egy öreg görög fegyverkereskedő, de arról aztán azt olvastuk, hogy meghalt a Riviérán. Ez úgylátszik halhatatlan, s így mi már tudjuk, hogy keletkezett a Bolygó zsidó mondája. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, belépett egy afféle kis csibész és egyenesen hozzám fordult. — Uram — azt mondja —, az az úr kint ezt a bankót küldi magának meg ezt a cédulát, hogy dobja bele a csodarabbi sírjába. — Enynyit mondott és eltűnt. Kinyitottam az összehajtogatott cédulát, amelyen öt nyelven reszkető írással ez a szó állt: „Béke”. Újra összehajtogattam a cédulát, lassú léptekkel visszamentem Löw rabbi sírjához és teljesítettem az idegen kívánságát. Fordította: Péter László 10 I
