A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-09-23 / 38. szám

Jevgenyij Jevtusenko: ^ kikötőben Itt járkálok a kikötőben, látszólag itt csatangolok, nézem, amit a vízbe köptem: pár sárga cseresznyemagot. S rágondolok, rövid, de boldog estéinkre, aztán de rossz volt válni, aztán csak egy linóm árnyék, csak egy hang: Nem bírom. S a zsibogón vagyuk megint én, zakót próbálok, egy szerény bársonyszalagról málnaszln fény vet lobot a cipőm hegyén. Nézem, a bódéfal tövében, hogy nyel falatra falatot két hajós, most nyúzzák le éppen s sörösüveg kupakot. Gyapjúzubbonyok és verejték, s mint látomásban, ködlenek a kés hegyén, amint leszeiték bádogfényü hering-fejek. Cipőm lerúgom, baktatok az iszonyú főben, mezítláb, gondolom, túl amarra inkább, a bozótból tüzet rakok. Ülök. A nedves rőzse lobban, Nézem a puszta fényeket, Mikor találkozom veled? Ülök fáradtan, kárhozottan. S úgy rémlik, így lesz, így örökké. Míg el nem áll lélegzetem. Nem találkozunk soha többé. S nem szakadunk el sohasem. Tóth Judit fordítása Könyvek Egyik ismerősöm felesége könyve­ket akart vásárolni, hogy új könyv­­szekrényét megtölthesse. Megkért, menjek el X-ékhez, akik jó karban levő használt könyveket kínálnak eladásra, mivel költözködés előtt ál­lanak — Az a fontos —, mondta az asz­­szony, — hogy szép kötésű könyve­ket válasszon... Lelkesedésem, mely első szavai után elfogott, hirtelen lehűlt. Nem vonhattam vissza ígéretemet, elin­dultam X-ék lakása felé. Szomorúan ballagtam az utcán. Te­hát csak a kötés fontos, a szerző ne­ve nem... Csak a kötés... Az üveges tornác ajtaját hajlotthá­tú idős aszony tárta ki előttem. A szokásos költözködés előtti fel­fordulás fogadott. Mikor megmond­tam, mi járatban vagyok, sajnálkoz­va közölte, hogy mivel a kereslet gyönge volt, a könyvek zömét már ládákba rakták, s a ládák fedelét leszögezték. — Megnézném azokat, amelyek még kint vannak — mondtam. — Tessék. Erre. Álmodozó szemű, sovány asszony volt, rövidlátó a sok olvasástól. Fér­je — aki'nem élt már — tanár volt, ha jól emlékszem. Bementünk a szobába. Nem tudom, hány negyedórát töl­töttem a szobában. Arra ocsúdtam, hogy sötétedik, s már alig látom a betűket. Kincsesbányában ültem, la­pozgattam a könyveket. Az öregasz­­szony mögöttem állt, kiment, majd újra visszajött. Magyar és külföldi klasszikusok sorokba-pattant gondolatai közt ke­resgéltem. Olyan élvezettel, mint a az ínyenc, ha minden jóval r-oskadá­­sig megrakott asztal mellé telepszik. Dosztojevszkij, Móricz Zsigmond, Darwin, Victor Hugo, — Thomas Mann... nagy nevek pazar sokasága villogott előttem. A lakás berendezése régimódi, csaknem szegényes volt, látni lehe­tett, hogy azok az emberek, akik itt élték le az életüket, talán a falatot is megvonták a szájuktól, minden garasukat könyvekre költötték. Később leültünk a tornácon egy fonott asztalhoz. Itt — mivel a fa­lak üvegből voltak — aránylag vi­lágos volt. S az öreg, fáradtarcú asszony beszélni kezdett. Sokáig be­szélt. Hallgattam, néztem az arcát. Jóságot tükröző szemét, mély ránca­it, ajkát, melyre néha bágyadt, öre­ges mosoly szállt. Nem tudnám megmondani, miről beszélt. Az átlapozott könyvekre gondoltam. Csak arra emlékszem, hogy könyveket, írókat emlegetett. Utolsó mondatára is pontosan em­lékszem. — Van-e élő ember, fiam, aki szebbeket tudna nekem mondani, mint a könyvek? Nem feleltem. Néztem a hajlotthá­tú asszonyt. Az alkonyat lassan be­burkolt bennünket puha kendőjébe. S a szürkeségen lobogó mécsesként világította keresztül egy öreg szív. Mikor feláltam, észrevettem, hogy két könyvet szorongatok a kezemben. Kifizettem, megvettem — magamnak. Az asszony lassan a szekrényhez bo­torkált, bögrébe tette a pénzt. Vi­gyázva nyitottam ki az ajtót. Messze jártam már, amikor rádöb­bentem, hogy megbízóm részér© nem választottam könyveket. •Egy darabig bosszankodtam, aztán megnyugodtam: úgysem felelt volna meg egyik sem. Egy könyvnek sem volt elég szép a külseje. Gazdáik „rendetlenek”, voltak, elnyűtték a köteteket az évtizedek során. VERES JÁNOS L. GUDERNA: Mosás közben, szénrajz SÁNDOR KÁROLY: Évek futnak í. Evek jutnak, benne hetek napok s oly ritkán mondhatom: „Itthon vagyok.” — Prágai utcák macskakövét jártam, múltját csodáltam s rohantam a mában: könyvtárak, egyetem, csőkotleső esték a jutó öt évet százszínművé tették. Szerettem a várost, mégis visszavágytam, nem múló szerelmem jeltörő lángjában. Hívott a garami kalász-dalú róna s a vágy, hogy az álmom váljon mind valóra: ott, ahonnét küldtek és ahová várnak, beérjen gyümölgse jókedvű munkámnak. 2. Evek jutnak, benne hetek, napok s oly ritkán mondhatom: „Itthon vagyok.” — Millió csillogó ég feszül jelettem. az éjnek csendjében szellőszárny se lebben, géppisztollyal állok őrt az erdőségben, egy távoli óra éjjélt ütött éppen ... Rád gondolok és álom-mosolyod fölött tőled távolban is ébren őrködök, a Békét s mindkettőnk jövőjének álmát velem bátor szívű bajtársak vigyázzák, hogy majd ha felkiáltok: „Végre Itthon vagyok!" béke tegyen ünneppé minden hétköznapot, ■ öröm kárpótolja a sok távollétet s legyen mindig boldog szerelmünk s az Elet. 9

Next

/
Thumbnails
Contents