A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-16 / 37. szám
Az utolsó nyár Emlékeim Móricz Zsigmondiról * f Valami künön kis világ volt-az a szerkesztőség, amely felé ezerkilencszáznegyvenkettő egy napján közeledtem. Az Eötvös utcai tölgyfakapun mégegyszer végigszaladt pillantásom az aranybetűs, fekete üvegtáblán: Kelet Népe Szerkesztősége. A kanyargó folyósó végén egy szürkés vasajtón kétszer koppantottam. Senki nem felelt. így önkényesen beléptem s már előkészített verseimet lehelyeztem az asztalra. A „főszerkesztő űr”, akit kerestem, nem volt a szerkesztőségben A következő héten újra megjelentem s csak a sápad arcú kisaszonyt találtam a szerkesztőségben. Ibolya tüdőbeteg lány volt, nyakán csodálatosan lila erekkel. Ö — mint a szerkesztőségben gyakran megforduló fiatal költők hű ápolónője — megvigasztalt: majd a jövő héten, majd én is megemlítem a főszerkesztő úrnak A jövő héten egy idegen fiatalember, aki maga is csak elszórtan Irt a lapba, megsajnált s egy óvatlan pillanatban két verseskötetet nyomott a kezembe: írj róluk kritikát. Félórával később egy nálánál alacsonyabb fiatalember, aki már egy hónapja nem járt a szerkesz/őségben (Ibolya mondta), újabb hat könyvet adott ki bírálatra. Már néhány nap múlva elhoztam öt oldalnyi kéziratot. Boldog voltam, nem is sejtve, hogy nem éppen illetékes megbízóim vajmi keveset számítottak a közlés lehetőségére. Ibolya is csak hitegetett, vigasztalt. S ezt egy szeles, délutáni nap tudtam meg, amikor Ibolya hidegen közölte: teleírja a lapot. Ő meg így: a főszerkesztő úr két versét közli és egy egész oldalnyi bírálatát. Már letettem róla, hogy találkozzam Móricz Zsigmonddal. Most újra felmerült képzeletemben,, egész közelről. Lefutottam a lombosodé Andrássy útra s a kacskaringós tavaszi szelekkel sodortattam magam néhány utcasarkot. Amire visszaértem, bölényes, ősz fejével, ronpant csöndben az íróasztal fölé hajolva ült már Móricz Zsigmond. — No, gyere csak ide! Megfogta karomat s maga mellé húzott. önmagámról beszélhettem szabadon. így ismerkedett a fiatalokkal. Azontúl bejártam a Kelet Népéhez. Senki nem kért fel erre, oly természetes volt, mint a nap. Szabályosan érkeztem reggel, kéziratokat rendeztem, telefonáltam, tájékoztattam a „főszerkesztő ur”-at. S egy hét múlva már minden szerkesztőségi munka a nyakamba szakadt (az éjszakát sem sokalltam volna), mivel a lap jobbkezét, Kelemen Jánost, egy fudósforma, zárkózot, kitűnő, fiatal kritikust haamrosan nagyszerű cimborámat, SAS-behívóval ragadták el tőlünk. Móricz Erzsiké, a kiadóhivatal vezetője, Ibolya, az egyre halovánvabb tisztviselőnő, a főszerkesztő űr és én képviseltünk a szerkesztőséget. Készültünk az új számra. Móricz Zsigmond Leányfaluról érkezett naponta a szerkesztőségbe. Kabátját senki nem segítette le, nem hagyta. S pillantásunk, Erzsikével, megvallom őszintén, először is a nagy író. vagy ahogy Erzsiké mondta: „Apika" irattáskájára esett. Onnét gondosan csomagolva hatalmas fürt szőlők bukkantak elő, de nemegyszer me-Móricz Zsigmond halálának 20 évfordulója alkalmából. u leg krumplilángos is. Mohón fogyasztottuk el, s ő csak mosolyogta. Feléledve — mert a meleg lángossal üde levegőt is csempészett közénk Móricz Zsigmond — beszámoltam tennivalóinkról, kéziratokról, telefonokról. Aztán leült, kihúzott egy fehér szelet papírt a fiókból és írt. Kissé szögletes, nagyobbacska betűkkel. Az ablakon dongott a légy, s ablakunk alatt, a nyomda üvegtetején, egy házinyűi lihegett a melegtől. Délben, jóval a harangszón túl, ha éppen nem volt látogatónk, tett holmi megjegyzést áz ebédre. Majd fel is emelkedett s kezébe fogva szürke vadászkalapját, botját s várakozón villantott rám. — Na gyere! Nem ebédeltél! Ballagtunk az Andrássy út felé s letanyáztunk a megszokott étteremben. Néhány deci bort is elfogyasztottunk az ebédhez, sohasem sokat. Akkor ő eltűnt. Nem tudom, hová ment ilyentájban. Délután újra találkoztunk a szerkesztőségben. Emlékszem, az elején volt. Le s fel sétált a kicsiny helyen. Én előadtam, hogy: „Főszerkesztő úr...” Közbevágott. „Én neked Zsiga bácsi vagyok és nem főszerkesztő úri Hát, mit gondolsz!” Aztán a délután csöndjében leültünk a szembenálló íróasztalokhoz és kefelevonatot javítottunk. Németh László „Iszony” című regényét közölte folytatásokban a lap, és Zsiga bácsi megosztotta velem az oldalakat. „Nesze, javítsd!” S fáradtan végigsimított homlokán. Én csak olvastam a sorokat, aztán felnéztem Zsiga bácsira, majd újra a sorokra. De a ceruzám nem mozdult. — No, mi baj van? Mert megérezte, hogy várakozom. — Nem ismerem a jeleket, Zsiga bátyám, a nyomdai jeleket... vallottam he. Mosolygott. Üdítően és jóságosán mosolygott e beismerésen. Aztán odahívott, az „Iszony” oldalaival s a ceruzával. Apránkint mutogatta meg a furcsa formájú jeleket, a hiányjelet, a törlést, az összevonást. „Na, mutasd!” S akkor én folytattam a munkát, ő meg figyelte. így a kéziratjavítást is megtanultam. Pénzről sohasem esett szó, vagy a legritkábban Nekem eszembe se jutott, hogy fizetésről szóljak, hiszen tudtam, nagyon szegény a lap; Zsiga bácsi viszont tud-^l ta, hogy én is szegény r vagyok s ha nagyon gazdag lettem volna, akkor is megfizeti a munkám. Erre kényesen büszke volt. Első írásaimért — két versért — öt-öt pengőt s a tele oldal bírálatért tíz pengőt kaptam. Nem is szólt, csak kihúzta sötét levéliárcá iából a kék színű húszast. Én szabadkoztam, ő azonban legyintett. Azt tartotta, hogy a lap mindenért fizessen, mert a jó híre függ tőle. Mindegy, hogy mennyit. Amikor Révai József, a kiváló tudós, a Tükör című irodalmi folyóirat főszerkesz'ője, hosszas siirge:ésre elküldte cikét Zsiga bácsi tíz pengőt küldött el postán tiszteletdíjként. „Csak azért küldöm, — írta — hogy lásd, fizetünk.” Amikor távoztunk a szerkesztőségből s a vasájtót gondosan lezártuk, még elbeszélgettünk az úton. Novellát kért tőlem s azt mondta: „Mindegy, hogy miről írsz, csak lehetőleg olyat írj, amilyet raj unk kívül egyetlen más lap nem közölne. Nem baj, ha a cenzúra nem engedélyezi. Én elteszem s átkötöm zs neggel a többihez. Jövőre újra elküldjük cenzúrára s egyszer majd, meglátod, közöljük.” Meleg, jűliusvégi napokat éltünk. Készültünk a Nemzetközi Vasárra, ahová a Kelet Népe is kivonul majd sátrával. Nem volt kismiska a kiköltözés. Egy nagy teherautó állt rendelkezésünkre, oda raktuk fel a könyveket. Hiába tiltakoztunk, Zsiga bácsi is' cipelte a holmit. Hat óra volt, a közeli csarnok felé akkor szállingóztak az asszonyok bevásárló kosárral. Nemigen gondoltak vele, hogy a kimerültén cipelő, bölényfejű ember Móricz Zsigmond, a legnagyobb élő magyar író. S akiknek illett volna tudnia, nem jártak hatóratájt az Eötvös utcában. A vásár szépen indult s itt önmagunkra gondolok. A mi könyvsátrunknál parasztemberek is megálltak ezerkilencszáznegyvenkettőbem. A magyar Írók színe-java eljött a Kelet Népe sátrába, ha csak egy órára is, dedikálásra. Zsiga bácsi már nagyon fáradt volt. A Vásár is kimerítette. De a sajtó is akkoriban támadta a legerősebben. Mintha hajtóvadászat indult volna, A „Rózsa Sándor” körül folyt a vita. Vádolják,
