A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-16 / 37. szám
SttiLé.ke.k izámy.án Hűsítő- szellő indul útjára a Duna felől. A szálló teraszán kigyulladnak a lámpák. Az ezüsthangú Házy Erzsébettel beszélgetünk. — En is idézhetném Petőfi Sándort —'lep meg egyszerre a művésznő — zencjő sorait: „... itt születtem én ezen a tájon ..." Amikor látja csodálkozó' arcunkat, mesélni kezd: — Kilenc éves kislány voltam, amikor szüleimmel és három kishúgommal elköltöztünk Bralislaváből. Budapestre mentünk. Elárulhatom maguknak — fordul felénk és huncutul elmosolyodik — első utam egy régi pozsonyi ház elé vezetett. Kertész utca 93. Nem röslellem bevallani, hogy könny szökött a szemembe, amikor megpillantottam o régi házat, gyermekkorom édés-bús otthonát! Oh, mennyi szép emlék... valahogy megrohant a múlt.. szívemig sajdult. — Gondolhatják, mennyire megörültem, amikor kézhez kaptam Budapesten a bratislavai Operaház megtisztelő meghívását. Az évek rohantak, elviharzottak és most thint Mimi és Tatjána köszönthetem az Itteni nagyon kedves közönséget, és köztük — itt élő rokonaimat. — Külön meglepetést szerzett nekem a város modern, új utcáival, zöldellő parkjaival — szinte elképesztő, hogy menynyire fejlődött! Egész új városnegyedek nőttek ki a földből! A bájos művésznőt minden érdekli, minden tetszik neki, mindenre kíváncsi. Alig győzünk válaszolni a kérdéseire. De ezúttal mi kérdezünk: — .Vásárolt is valamit? — Meghiszem azt! De leginkább könyveket! A könyvek elszórakoztatnak: a könyvekből tanulok. Egyáltalán: mindenkitől tanulok, akitől csak lehet! E' tekintetben Caruso híve vagyok ... Még itt is tanul, Bratislavában. Tanul, lázasán készül új szerepére. — Kinél tanult énekelni? . — Talán csodálkozni fognak — mondja és szeme valahogy messzire, a múltba néz, — magánúton tanultam László Géza tanárnál. Kiváló, európai hírű szakember volt; olyan nagy művészek voltak a tanítványai, mint Svéd Sándor és Székely ;Mihály! Milyen kár, milyen vesztesége a magyar ének-kultúrának. hogy itthagyott bennünket. Lopva egy könnyet töröl ki szeméből. — Most már nyolc éve nincs új tanárom — folytatja, — a magam tanára vagyok,.. Autodidakta... Házy Erzsébet szerelmese a muzsikának, az éneknek. Csak művészetének él. Szinte lángol az optimizmustól. Szavaiban ott cseng bájos humora. Eddigi kimagasló sikerei ellenére is nagyon szerény, de ez nem úgynevezett álszerénység — ez lényéből ‘fakad, és magától értetődő. — Kicsit szomorú vagyok, hogy már itt kell hagynom magukat, de hát hív a kötelesség. Várnak az új feladatok, az új szerepek ... vár a budapesti rádió és az én kedves budapesti közönségem! Most már egészen bizonyos, hogy megerősödnek itteni kapcsolataink és hogy nemsokára ismét találkozhatunk Önökkel... — Kérjük, kedves Művésznő, mondjon valamit a Hét olvasóinak. — Ezer -örömmel. Szívből köszöntőm a Hét minden olvasóját. Szeretném hinni, hogy ■itteni szereplésünkkel nem okoztunk csalódást. Mi méltán vagyunk büszkék az egykori pozsonyi kislányra, á mai nagy művésznőre és sok sikert kívánunk neki, a mielőbbi viszontlátás reményében. S. Gy. *SS*fSSSSfSSSSSSfSSSS/fSSSSS/SS/SSSS/SSSSSSSSSS/SSSfSSSSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSSS/SS/SSSSSSSjySSSSSSSSSSS/SSSSfSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/WVSSSSS/SSAWSSSSSSfSSSSSSSSSSSS/yfffSf/S/S//A jól csinálsz. Tudod, mit beszélnek a falu ban? — Megmondtam már ezerszer, hogy nem érdekel a falu! Margit megvondja a vállát: — Te tudod: ...Azért azt elismerhetnéd, hogy nyakas emher vagy. — Más is az volna az én helyemben — feleli Bognár és kipirul az arca a haragtól. Ügy látom, már téged is beoltották! — Kik?... Mért oltottak volna?! — Azt te tudod ... Nem a régi vagy, Margit. Az asszony félrenéz, lehajtja a fejét. — Van nekem elég bajom, Józsi... Mit tudod te? Csak a magad baját érzed... — Akkor Is... Ha meg tudtad állni, hogy annyi ideig felém se szagolsz...1 — Megvan annak az oka. A Marika megharagudott rád ... akkor reggel... szóval, mikor a Valkót... — Kifogásnak minden jó! — mérgesgedik az ember. — Mondd ki nyíltan, hogy meggondoltad a dolgot és...! — Nincs igaz.d! — tiltakozik az aszszony. Bognár rágyújt. Lassú, kimért a mozdulata: nyugodtnak látszik. Mintha kősziklából vésődött volna az egész ember. Nem néz az asszonyra, lehajtott fővel fújja a füstöt: — Ha megharagítsz, én ketté töröm a derekad, oszt jézus!... Azt a pár évet. ami még hátra van, másutt is kibírom ... — Törd, mit bánom én! — sírja el magát Margit. — Én magam miatt nem teszem tönkre a lányom életéti — Mit akarsz ezzel mondani? — Azt, hogy... tudom is én, mi lesz a lagziból... Nem mondja, de én látom rajta, hogy nem szereti Lacit... Jól látom én .. Ha a lagziról beszéltünk... háthogy várjunk még, sok a munka, a bor sem tisztult még ki..; Értsd meg, hogy .... -Bognár feláll, a kályháról leveszi á Iá - bást. r- . Margit Jovább beszél: — Aztán meg te is úgy csinálsz, hogy az ember.... Minek kellett lemondanod a csoportvezetőségről, minek?!!.. Ez majdnem’ annyit jelent, mintha kiléptél volna a szövetkezetből... Magad ellen akarod haragítani az egész falut? — Nem félék... hat falutól sem félek!... Amíg a szőlőmnek nem hagynak békét, addig egy tapodtat sem lépek a szövetkezet felé, keresztül szalmát nem teszek benne!... Megmondtam hogy a szőlőmet nem adom még a ...! — A szőlő...! Mindig csak a szőlő! Bognár meglepetten néz Margitra: — Mért? Talán te sem bánnád? — Várja Bognár a választ, de hiába. — Te, Margit! Kérdek én tőled valamit... Szereted e lányodat? — Tudhatod. — No, látod!... Szereted, mert a tiéd, mert babusgattad, nevelgetted, a széltől is óvtad, még az életed is odaadnád érte. Ha most azt mondanák neked, hogy vesd oda a világnak közprédára, megtennéd?! Jakabnét meghökkenti a kérdés! — Az más, egészen más... Egy lánygyereket nem lehet összehasonlítani a szőlővel. — Miért volna más!?... Mért ne lehetne nékem olyan kedves a szőlőm, mint neked a lányod!? Az asszony lehajtja a fejét; hosszan elgondolkozik: — Én nem tudom, Jóska ... Azt még nem felejtettem el, hogy néhány évvel ezelőtt a földhöz is ennyire ragaszkodtunk, mint most a szőlőhöz... Beadtuk a földet, mégsem dőlt össze a világi... Hiszen te magad is mondtad, de hányszor, hogy most jobban megy sorod, mint valamikor... Hát akkor?!... Én nem tudom, no, az isten se tud ezen eligazodni! .... — Az igaz, mondtam ... most is mondom .. . Jobban megy sorom, a gondom Is kevesebb ... Pénzem van, ruhám van, ehetek, ihatok. Nem tudom, de valami mégis hányzik, Margit... — mondja Bognár József maga elé nézve, mélyen elgondolkozva. Olyan most az arckifejezése, mintha a parasztság évezredes megpróbáltatását mind ő maga hordaná a vállán. Ki szeretné mondani, hogy mit érez, de nem találrá szavakat. Valami olyasmit érez, hogy bár van mindene, mégsem tud szívből örülni. Valamikor, ha egy szép borjút ellett a tehene, majd bőréből ugrott ki, annyira örült... Vagy ha ez egyik éven csak öt centivel nőit magasabbra a lucernája, mint máskor szokott, az is boldoggá tette. Vagy amikor a kocája szép malacokat hozott a világra, odaült a rajcsúr szélére, cigarettázgatott és képes volt órákhosszat elnézni' a kis fütyülős orrúakat, mintha gyémántból lett volna kirakva valamennyi. Valami kis örömöt még találok itt a szőlőmben, Margit — mondja Bognár a hosszú tépelődés után. — Tudod, mikor már úgy jó karóhegyig ér az ú) hajtás és virágzik a szőlő, hanyatt fekszek a tőkék között, elnézem a nagy magas eget, olyankor még bele-beleüt egy kis melegség a mellem közepébe... Most már ezt is megbolygatták, a megmaradt öröm is csak félöröm lehet ezután... Nem sokat ér így az élet, hidd ell — Hát én! — emeli fel Margit a fejét. — Én nem jelentek neked semmit!?... Meg az építkezés? Vagy már nem akarsz kockaházat építeni fürdőszobával?! Bognár József most úgy néz az asz-) szonyra, mintha pofonütötték volna: (Folytatjuk) 13
