A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-09-16 / 37. szám
VIRÁG BARNA Galambok turbékolő sóhajával Ereszkedett le az esti köd S csak az utca lámpái Támadtak a sötétségnek Különben mindent beborított A gyászos éji lepedő Kóborló kutyák vakkantottak Kapualjból a Holdra Mely soványan indult ma útnak Hogy pislogva őrizze a mezőt Sóhajok ültek szélnyeregbe És bejárták a várost Majd visszhangjuk kikosarazva Mennydörgésként csattant vissza Hogy jobban fájjon De aki megszokta Egyedül bontani a páros ágy szárnyát Annak már nem fáj a magány. VIRÁG BARNA Ú t v e s z t ő És megtröténik néha Hogy riadtan felébredsz Mikor ablakod alatt mégkondul Gondjaid harangja Hogy valamit tenni kellene Indulni mint régen... c Csupasz tenyeredbe gyűjteni A csillagok porát Ha ázott bőrrel is De hátat fordítani a múltnak S a hitnek adni új szárnyakat Ügy élni megint Hogy súlyos legyen lépted S nyomodat könnyen ne takarja A fürge szél. Csak annak jó, ki útra kel, ki szárnyrakapva énekel, kalapja mellett cserfaág, tarisznyájában a világ. Csak annak jó, ki fiatal, lelkében zümmög, él a dal, kinek elég egy zöld levél s nem fog rajta se ősz, se tél. FARKAS JENŐ DÉNES GYÖRGY Csak annak jo MONOSZLÓY M. DEZSŐ Fordított üst A háztetőkről száll a füst, de az is lehet, hogy fordított üst az ég, amelynek leve sistereg, s gőzéből, mint kitépett erek, zsigerek, földig lógnak gyárak, kémények, villanydrótok. Már alkonyul, s a város, mint mázát vesztett lábos — alá csillagot gyújt az éj. < N < 03 O co NI w Q N3 |x H O 03 N cz> Régi emlék; nem ismerve még a szerelmet, az akáclevelet tépdesve hadartuk; szeret, nem szeret, szívből, igazán, egy kicsit, semmit... Azóta megváltozott a szeret, a nem szeret igazabb lett, szívből csak a vágy tör elő melegen, igazán sírni se tud, ki öregszik, egy kicsit néha talán még meglep az álom, ám érzed, semmit sem ér az egész. Eszedbe jut egy nyári vihar. Rég volt és fiatal volt szemed, a villámlásban is szivárványt keresett. Pipacsot s búzavirágot szedni szaladtál s egyszerre ónszínű feMegek vad sűrűjéből zuhogott az eső. jeges ár verte vadul földre a búzakalászt. S hogy elült a vihar keserű emlékként maradt meg szívednek legközepén a tépett ágú akác s alatta a sárban tündöklött a fehér szirmoknak holt patyolatja. 11 S ó h a j A k á c
