A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-09-02 / 35. szám

Buktató

VÍGH RÓZSA

Tizenkilenc éves vagyok mindössze és — ha kicsit furcsán hangzik is — a mai napig úgy éreztem, vége az életemnek, öt hónapja kezdődött. Meghalni nem akartam, hiszen tudom, hogy az öngyilkosság gyávaság, pedig az én sorsomat megpecsételte az a levél, amelyet éppen öt hónapja adtam postára. Ahogy a sorok végére pontot tettem, úgy tettem pontot az életem, a boldogságom után is.

Szerettem Sanyit. Öh, hogy szerettem. Tizenöt éves koromtól kezdve éreztem, hogy csak annak a napnak volt érdemes felvirradnia, amelyen találkozom vele és szól hozzám egy két'szót. A felnőttek legyintettek: ugyan, diákszerelem 1 Kinövik mind a ketten, az a sora rendje. De nem igaz. Korán kezdődött, mégis örök érzés fészkelődön a szívembe. Tizenöt éves koromtól egymás mellé ültünk a buszon, mert én akkor még középiskolába, ő pedig gyárba járt, ahonnan mindketten busszal jutottunk haza. Öh, micsoda boldog percek voltak azok. Fedig néha egyetlen szó sem esett közöttünk, de a hallgatásban is értettük egymást. Aki nem próbálta, nem is tudja, milyen nagy dolog ez. Szó nélkül megérteni a Kedvesnek minden gondola tát, minden búját-baját. Amint rápillantottam, tudtam, hogy öröme akadt-e a gyárban, vagy bosszúsága. Sosem tévedtem, sosem, ö is észrevette rajtam, ha nem sikerült úgy a felelésem, ahogy sze rettem volna és rosszabb osztályzatot kaptam, mint ahogy vártam.

Tizenhét éves múltam, amikor bevonult katonának és akkor már eljegyzett menyasszonya vpltam. Szüléink beleegyeztek, hogy egy pár pár legyünk, de miért is tettek volna ellene? Egyforma anyagi hely zetben voltunk Apáink a kőbányában dől goztak, ricerek voltak mind a ketten. Sanyi szülei talán túl on túl is örültek a rokonságnak, mert pendelyes korom óta bejártam hozzájuk és nagyon megszerettek. Szóval a mi ügyünk olyan tiszta volt és annyira elrendezett, hogy ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy ... De ugyan ki is gondolta volna?

Sanyi bevonult. Kikísértem az állomásra. Ott voltak a szülei is, de az én kezemet tartotta fogva mindaddig, amíg a vonat irama annyira fel nem gyorsult, hogy nem tudtam többé szaladni mellette. Ki tudja, mikor találkozunk újra? Nem fogadkoztunk, nem ígértünk nagy dolgokat egymásnak, mégis rendre jöttek-mentek a levelek. Akkor már dolgozni jártam, az üzemi konyhán voltam kisegítő, és elég szépen kerestem. Gondos szüleim jóvoltából a kelengyém már teljesen készen állt, megengedhettem hát magamnak, hogy Sanyinak kéthetenként csomagot küldjék. Nem voltak benne isten tudja milyen drága dolgok, csak cigaretta, egy kis édesség, egykét könyv, amit ha kiolvasott, mindig visszaküldött azzal, hogy tegyem jövendő könyvtárunkba. A cigarettának örült a legjobban, de nemcsak ő, én is. Sanyi nem üzleti szivarkát szívott, hanem házilag töltött cigarettát. Elképzelhető hát, milyen öröm volt nekem egyenként, rágondolva töltögetni a vékony papírhüvelyeket, neki pedig úgy kiszívni az utolsó slukkig, hogy tőlem van, neki készítettem. Kéthetenként kétszáz darab cigarettát küldtem neki és akár kinevetnek, akár nem, beosztottam a töltést a 14 estére. Mindennap kellett valami, ami kézzelfoghatóan hozzáköt, reá emlékeztet. Szüleim mosolyogtak, talán azért, mert tudták, hogy számomra ez az egyetlen ilyen érzés az életben.

Sanyi első évben kétszer jött haza szabadságra. Szinte minden órát együtt töltöttünk, mert úgy intéztem, hogy én is akkor vegyem ki a három hetet. Ha ez alatt az idő alatt bálba mentünk, senki nem kért el tőle, tapintatosak voltak, nem akarták megzavarni kettőnk boldogságát, hiszen olyan rövid volt az a nyolc-tíz nap.

Ha Sanyi ivott egy kicsit, olyan vadul csókolgatott, hogy szinte belevörösödött az arcom, összeszurkálta erősszálú szakálla. De szemtelen nem volt sosem. Néha olyan buta gondolatok jártak a fejemben, amikor teljesen egyedül vol tunk otthon, hogy bezárom az ajtót és felkínálom magam neki.

De elszégyelltem magam a gondolatért, mert eszembe jutott, hogy hátha megutálna a felkínálkozásért.

Egyetlenegyszer esett szó köztünk a szerelemnek nemi vonatkozásairól. Második szabadságának utolsó előtti estéjén nálunk volt és sok mindenről beszélgettünk, tervezgettünk. A konyhában már szinte teljes homály volt és egyikünknek

sem akarődzott felgyújtani a villanyt és

azzal elvágni a meghitt, kedves hangulatot. Olyan jó volt együtt, a folyton erősbödő sötétségben.

— Tudod, kedvesem, — mondta ekkor Sanyi, — ha majd egészen egymáséi leszünk, sokat üldögélünk így félhomályban. Ilyenkor sok minden eszébe jut az embernek és olyan dolgokat is ki mer mondani, amit világosan meg sem kísérelne. Most például tudod mire gondoltam?

— Mire? — kérdeztem szavait lesve.

— Hogy milyen szép lesz majd a nászéjszakánk.

Már a második év vége felé jártunk és minden a legnagyobb rendben ment. Levélben megállapodtunk, hogy ha leszerel, pár hét múlva megtartjuk az esküvőt. Elég volt a hosszú jegyességből. A töltött szivarkákat és egyéb csekélységeket tartalmazó csomagok éppúgy mentek, még akkor is, mint a legelején. A levelek jövésében-menésében sem mutatkozott változás. Előfordult néha, hogy gyakorlatra mentek és pár hétig nem írt, de nem nyugtalankodtam, mert tudtam, hogy hallgatásának komoly oka van. Mikor írhatott, akkor aztán bepótolta és egy darabig, szinte minden nap kaptam tőle levelet.

Két hónap hiányzott már csak a leszerelésig, amikor egy idegen írással címzett levelet hozott a posta. Nekem szólt, az kétségtelen, de fogalmam sem volt, hogy kitől. Feladót nem írtak a borítékra

Amikor elolvastam a szörnyű sorokat, először tréfának hittem és nevetésre rándult a szám széle, de mennél többször futottam át, annál inkább éreztem, hogy az a levél a végzetem. Ez állott benne.

„Kedves Leánytársaml

Nagy dolog késztetett arra, hogy ismeretlenül felkeressem önt levelemmel. Sanyiról van szó, akit szeretek és akitől gyereket várok. Állítólag ön is- szereti Sanyit, de ha gondolkozik, be kell látnia, hogy nekem több jogom van hozzá, hiszen a fiát, vagy lányát hordom a szivem alatt. Ha nem mond le róla, nem vesz feleségül, mert szentnek tartja az Önnek adott szavát, de ha egyedül maradok szörnyű szégyenemmel, nincs más hátra, mint megölni a készülő életet. így nem kerülhetek anyám szeme elé, agyonütne. Kérem, legyen könyörületes hozzám, a gyermekemhez. Meg kell tennie. Le kell mondania Sanyiról. Azt hiszem, nem lesz nehéz, hiszen nem köti hozzá erősebb kötelék, mint elképzelt gyermekkori szerelme. Maga még találhat mást, nekem élet és halál kérdése az esküvő.

írjon mielőbb, Ve ne nekem, mert én hiába beszélek, Sanyinak. Neki írja meg, hogy kötelessége elvenni engem és hogy lemond róla. Hiszem, hogy megteszi, hogy nem csalódom magában. Üdvözli egy szerencsétlen leánytársa. Anikó."

Anyámnak nem mutattam meg a levelet, csak jártam-keltem a lakásban, mint a holdkőros. Számat olyan erő szorította össze, hogy nem bújhatott volna ki rajta egyetlen szó sem. De nem is akartam beszélni. Mit beszélhetnék még én? Nekem már nincs több szavam, az én életemet eljátszotta örökre Sanyi. Gyötrődtem, hitegettem magam: éretlen tréfa, nem lehet igaz! Sanyi nem tehette, valaki kitalálta, gyötörni akar valami jóakaróm! Aznap este nem tudtam írni Sanyinak, de nem is akartam szót fogadni és feloldani adott szava alól. Előbb magyarázatot kértem, tudni szerettem volna, hogy s mint történt, úgy éreztem, jogom van hozzá.

Két nap múlva feladtam a néhány soros levelet:

1C