A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-26 / 34. szám

aki belőle gúnyt űzött mellig ^ befogta az éra. ^

S ö most nem gondol rd |

másképpen, mint hogy ve- |

szélyben van, s meg kell men- s tenie. Ez a gondolat fénylik §

előtte mint a csillag.

Vasrúddal veri a bádogkor- \

fiút ahogy csak bírja:

Kong a hordó:

— Riadó! t k

s

Már hallszik a lépcsőkön fel- \

felé rohanó lábak dobogása,

S micsoda gonosz véletlen! &

Méltóságteljesien megindul a kötélpálya. Az érc közé szorult \

ember bágyadtan követi tekin- $

tetővel o kötél útját: egyedül ^

innen kikecmeregni? Ez a ha- Iái... |

i s

Az első tele csille most ér a § tároló fölé. Már hallja a nyitó- ^ szerkezet kattanását. Egy pilla- $

nat, és ezer kiló érc zúdul ^

a lejére. Fölötte kattog a csil- §

le, látja domború alját és.., ^

két ormótlan bakancsot.

S a csille nem billenti ki ^

terhét, kattogva úszik el fölöt- |

te... Erejét megfeszítve a esti- ^

le oldalára tapad a csendes ^

ember. . §

Aztán átbújik a suhanó drót- $

kötél alatt, s torz ráncos ar- |

cdn enyhe fény ragyog. Oda- ^

lép társához, nézi karcolásait. \

Szerencsére nem súlyosak. A \

másik hirtelen magához szó- \

Htja s úgy tűnik, zokog. j!

CSONTOS VILMOS:

Nem szégyen az

Nem szégyen az, hogy két kezem Súlya számít a mérlegen.

S hogy benne villa, vagy lapát Helyét egymásnak adja át.

Nem szégyen az, hogy veletek, Parasztok szántok és vetek,

S a gyöngyszemeket homlokom Barázdáiban hordozom,

S feketére perzsel a nap,

— Vagy a tél — ha belém

harap.

Néni roskadok, bár láb, s derék Nehezli túl a száz felét.

Száz felén túl a szív olyan Iparkodó, gyorsan dobban,

Állok a néger-testű éjben hittel felvértezve,

S hallgatom, hogy miként születik a csend.

(A szív szerelmet kér:

Esznek van hatalma.

Ember terveket sző:

Népnek van hatalma),

A békébe mindez belefér.

A holdfényes utcákon megkövesednek' a zajok, S a békesség csókja az ajkakra tapad.

(Pihenni tér az élet,

Szunnyadnak a lombok'.

Hárs-illatú lány-test Szerelemre gondol.)

A békébe mindez belefér.

S néha már felsajog benne: Közeleg a naplemente.

— Arra a mérlegre nézek,

S megnyugtat az, amit érzek.

A házakba macska-nesszel surran a megértés, S bársonyos csendet sző a szívek falára.

(Férfi leányt csókol, a kisgyermek álma Jázmin-esendő élet.)

A békébe mindez belefér.

•SSSJS/SSS/SSSSSSSSSSS/SSSSYSSSSSSS/SSSSS///SSSSSSSSSSSS//J//SS/SSSS/SSSSJSSSSSSSS//S/MSSSSS//SSSSSSS/SS/S/S/S/SS//SSSSSSS/SSS/SSSSSSSSS//SSSSSSS//SSSS//S/SS/SSSSSSSSSSS/SSS///i

Tielt szélére rántja Mariira a íazékat. Már e forró víz súgása is idegesít.

Megérkezik jakabné.

— Egyedi!] vagy? j — Láthatja.

— Hát a Laci?

— Ki tudja, hol van, nem Jött még... Maga hol volt ilyen soká? — kérdi a lány, de olyan hangon, hogy tudja, kinél járt Jakabné.

— Bognárnál.

— A hajlókban I — így a lány. Gúnyos a szó íze, megcsípi Jakabnét. Az asszony elcsodálkozik egy pillanatig, majd harag villan a szemében.

— Ott... a hajlókban 1.Mi bajod van?

— Semmi... csak ...

— Mi az, hogy csak!?... — kapja el Jakabné a szót, mint kocsis az ostornyelet, hogy ö suhinthasson az ostorral. — Talán nem tetszik?

A lány szíve megremeg, soha egy rossz szót nem mondott az anyjának, nem ellenkezett, de most úgy érzi nem bírja tovább magában takargatni a mondanivalót, ami majd szét, feszít! a lelkét.

— Az egész’ falu magukról beszél 1...

— Hadd beszéljen !... Másról is beszéltek, mégsem dűlt össze a világ!

— Mindenki engem nevet... Igen Is, tudja meg, hogy kinevetnek! — fúl sírásba a lány szava.

— Kinevetnek?... Kicsoda?... Mondjál egy nevet, legalább egyet mondjál I

Marika szipog, borsónyl könnyek bugygyanak a szeméből:

— Megérzi azt az ember... megérzi..

jakabnét szíven üti a lánya szava:

— Ne bőgj... Mit szól Laci, ha így talál?!

i «- Bánom is én, mondjon, amit akar!

Elhallgatnak, jakabné nem tudja mihez kapjon idegességében. Tányért rak az asztalra, kiszedi az ételt és vacsorázni kezd. Marika nem eszik.

— Hát csak puffaszkodj, ha más dolgod nincs!

Háromnegyed hétkor Marika feláll, haját megigazítja a tükörben és kabátot vesz magára.

— Hova akarsz menni? kérdi az anyja.

— Moziba. x

— Moziba? !... Hát a Laci? Mit szól, ha nem talál itthon?

— Már régen itt lehetne!... Majd miatta nem nézem meg azt a jó filmet 1

— Hát csak menj, ha neked a film előbbre való, mint a...! Megsirathatad te még ezt az estét i

Marika nem szól semmit, csendesen behúzza maga után az ajtót. Kint az udvaron megélénkül, fürge lába csak úgy repíti az iskola felé.

Magára marad Jakabné. Fáradtan egy székre ereszkedik és elgondolkozik.

Hét óra.

Kinek van Igaza? Neki vagy a lányának? Miért haragudott meg annyira Bognár Józsira? Mert ma reggel pofonvágta Valkőt? Nem Is látta, hiszen kiszaladt az irodából!.., Vagy o makacsságát gyűlölte meg, a szőlejéhez való állati ragaszkodását?... Marika Is Krnosíknak meg Uaikónak ad Igazat!?... — kavarognak a gondolatok jakabné agyában és szorul a szíve meg a torka. Sír...

Nyolc óra.

Marika nem szeretheti a Lacit?!... Boldogtalan, már most Is azKinek a boldogsága előbbrevaló: az övé, vagy a lányáé!?... Hiszen eddig minden tette, minden gondolata a lányáé volt?... Most Bognár miatt kerüljön szembe a lányával, miatta tegye boldogtalanná a -Iá« nyát?... Miért szeretem Bognárt, miért? Miért nem tudom megutálni, meggyűlölni!?... Persze, hogy rólunk besaél az egész falu, persze, hogy görbe szemmel néznek rám az emberek, hiszen olyan embert szeretek, akinek még él a felesége !?... — szinte jajszőval sír Jakabné.

Kilenc éra.

Elfogy a gondolat, elfogy a könny, már csak tompa fájdalom fészkel az asszonyban. Egész este egyhelyben ül. Közben a tűz is kialudt. Hideg borzongás futkároz a bőre alatt. De most nincs erő, sem akarat, hogy lefeküdjék, vagy tüzet gyújtson.

Tíz óra.

Marika hazaérkezik. Vidámabb az érkezése, mint az elmenetele volt, de amint meglátja jakabné sírástól vörös szemét, elkomolyodik.

— Ne haragudjon rám, édesanyám, én... nekem... meg kellett mondanom., én nem tehetek rőla... — moudja Marika akadozva, bűnbánóan és jakabnéhoz megy, átöleli a nyakát.

Jakabné szemét ismét elönti a könny 1

— Nem... nem haragszom én rád, kislányom... Engem bolondított meg a2 isten... Lehet, hogy neked van igazad..

Lefekvéshez készülődnek, amikor valaki kopog az ajtón.

— Kit hoz az ördög ilyen későn?... mondja jakabné Marikára nézve. — Nyisd ki ez ajtót I

Marika kinyitja és nagy meglepetésére Lacit látja.

— Jő estét, gyöngyvirág! — vigyorog szélesen a vőlegény, s ölelné, csókolná Marikát, de a lány elhúzódik tőle.

Folytatjuk.