A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-26 / 34. szám

aki belőle gúnyt űzött mellig ^ befogta az éra. ^ S ö most nem gondol rd | másképpen, mint hogy ve- | szélyben van, s meg kell men- s tenie. Ez a gondolat fénylik § előtte mint a csillag. Vasrúddal veri a bádogkor- \ fiút ahogy csak bírja: Kong a hordó: — Riadó! t k s Már hallszik a lépcsőkön fel- \ felé rohanó lábak dobogása, S micsoda gonosz véletlen! & Méltóságteljesien megindul a kötélpálya. Az érc közé szorult \ ember bágyadtan követi tekin- $ tetővel o kötél útját: egyedül ^ innen kikecmeregni? Ez a ha- Iái... | i s Az első tele csille most ér a § tároló fölé. Már hallja a nyitó- ^ szerkezet kattanását. Egy pilla- $ nat, és ezer kiló érc zúdul ^ a lejére. Fölötte kattog a csil- § le, látja domború alját és.., ^ két ormótlan bakancsot. S a csille nem billenti ki ^ terhét, kattogva úszik el fölöt- | te... Erejét megfeszítve a esti- ^ le oldalára tapad a csendes ^ ember. . § Aztán átbújik a suhanó drót- $ kötél alatt, s torz ráncos ar- | cdn enyhe fény ragyog. Oda- ^ lép társához, nézi karcolásait. \ Szerencsére nem súlyosak. A \ másik hirtelen magához szó- \ Htja s úgy tűnik, zokog. j! CSONTOS VILMOS: Nem szégyen az Nem szégyen az, hogy két kezem Súlya számít a mérlegen. S hogy benne villa, vagy lapát Helyét egymásnak adja át. Nem szégyen az, hogy veletek, Parasztok szántok és vetek, S a gyöngyszemeket homlokom Barázdáiban hordozom, S feketére perzsel a nap, — Vagy a tél — ha belém harap. Néni roskadok, bár láb, s derék Nehezli túl a száz felét. Száz felén túl a szív olyan Iparkodó, gyorsan dobban, Állok a néger-testű éjben hittel felvértezve, S hallgatom, hogy miként születik a csend. (A szív szerelmet kér: Esznek van hatalma. Ember terveket sző: Népnek van hatalma), A békébe mindez belefér. A holdfényes utcákon megkövesednek' a zajok, S a békesség csókja az ajkakra tapad. (Pihenni tér az élet, Szunnyadnak a lombok'. Hárs-illatú lány-test Szerelemre gondol.) A békébe mindez belefér. S néha már felsajog benne: Közeleg a naplemente. — Arra a mérlegre nézek, S megnyugtat az, amit érzek. A házakba macska-nesszel surran a megértés, S bársonyos csendet sző a szívek falára. (Férfi leányt csókol, a kisgyermek álma Jázmin-esendő élet.) A békébe mindez belefér. •SSSJS/SSS/SSSSSSSSSSS/SSSSYSSSSSSS/SSSSS///SSSSSSSSSSSS//J//SS/SSSS/SSSSJSSSSSSSS//S/MSSSSS//SSSSSSS/SS/S/S/S/SS//SSSSSSS/SSS/SSSSSSSSS//SSSSSSS//SSSS//S/SS/SSSSSSSSSSS/SSS///i Tielt szélére rántja Mariira a íazékat. Már e forró víz súgása is idegesít. Megérkezik jakabné. — Egyedi!] vagy? j — Láthatja. — Hát a Laci? — Ki tudja, hol van, nem Jött még... Maga hol volt ilyen soká? — kérdi a lány, de olyan hangon, hogy tudja, kinél járt Jakabné. — Bognárnál. — A hajlókban I — így a lány. Gú­nyos a szó íze, megcsípi Jakabnét. Az asszony elcsodálkozik egy pillanatig, majd harag villan a szemében. — Ott... a hajlókban 1.Mi bajod van? — Semmi... csak ... — Mi az, hogy csak!?... — kapja el Jakabné a szót, mint kocsis az ostornye­let, hogy ö suhinthasson az ostorral. — Talán nem tetszik? A lány szíve megremeg, soha egy rossz szót nem mondott az anyjának, nem ellen­kezett, de most úgy érzi nem bírja to­vább magában takargatni a mondanivalót, ami majd szét, feszít! a lelkét. — Az egész’ falu magukról beszél 1... — Hadd beszéljen !... Másról is beszél­tek, mégsem dűlt össze a világ! — Mindenki engem nevet... Igen Is, tudja meg, hogy kinevetnek! — fúl sírás­ba a lány szava. — Kinevetnek?... Kicsoda?... Mond­jál egy nevet, legalább egyet mondjál I Marika szipog, borsónyl könnyek bugy­­gyanak a szeméből: — Megérzi azt az ember... megérzi.. jakabnét szíven üti a lánya szava: — Ne bőgj... Mit szól Laci, ha így talál?! i «- Bánom is én, mondjon, amit akar! Elhallgatnak, jakabné nem tudja mihez kapjon idegességében. Tányért rak az asz­talra, kiszedi az ételt és vacsorázni kezd. Marika nem eszik. — Hát csak puffaszkodj, ha más dol­god nincs! Háromnegyed hétkor Marika feláll, ha­ját megigazítja a tükörben és kabátot vesz magára. — Hova akarsz menni? kérdi az anyja. — Moziba. x — Moziba? !... Hát a Laci? Mit szól, ha nem talál itthon? — Már régen itt lehetne!... Majd miatta nem nézem meg azt a jó filmet 1 — Hát csak menj, ha neked a film előbbre való, mint a...! Megsirathatad te még ezt az estét i Marika nem szól semmit, csendesen be­húzza maga után az ajtót. Kint az udva­ron megélénkül, fürge lába csak úgy re­píti az iskola felé. Magára marad Jakabné. Fáradtan egy székre ereszkedik és elgondolkozik. Hét óra. Kinek van Igaza? Neki vagy a lá­nyának? Miért haragudott meg annyira Bognár Józsira? Mert ma reggel pofon­­vágta Valkőt? Nem Is látta, hiszen ki­szaladt az irodából!.., Vagy o makacssá­gát gyűlölte meg, a szőlejéhez való állati ragaszkodását?... Marika Is Krnosíknak meg Uaikónak ad Igazat!?... — kava­rognak a gondolatok jakabné agyában és szorul a szíve meg a torka. Sír... Nyolc óra. Marika nem szeretheti a Lacit?!... Boldogtalan, már most Is azKinek a boldogsága előbbrevaló: az övé, vagy a lányáé!?... Hiszen eddig minden tette, minden gondolata a lányáé volt?... Most Bognár miatt kerüljön szembe a lányá­val, miatta tegye boldogtalanná a -Iá« nyát?... Miért szeretem Bognárt, miért? Miért nem tudom megutálni, meggyűlöl­­ni!?... Persze, hogy rólunk besaél az egész falu, persze, hogy görbe szemmel néznek rám az emberek, hiszen olyan embert szeretek, akinek még él a fele­sége !?... — szinte jajszőval sír Jakab­né. Kilenc éra. Elfogy a gondolat, elfogy a könny, már csak tompa fájdalom fészkel az asszony­ban. Egész este egyhelyben ül. Közben a tűz is kialudt. Hideg borzongás futká­­roz a bőre alatt. De most nincs erő, sem akarat, hogy lefeküdjék, vagy tüzet gyújtson. Tíz óra. Marika hazaérkezik. Vidámabb az érke­zése, mint az elmenetele volt, de amint meglátja jakabné sírástól vörös szemét, elkomolyodik. — Ne haragudjon rám, édesanyám, én... nekem... meg kellett mondanom., én nem tehetek rőla... — moudja Ma­rika akadozva, bűnbánóan és jakabnéhoz megy, átöleli a nyakát. Jakabné szemét ismét elönti a könny 1 — Nem... nem haragszom én rád, kis­lányom... Engem bolondított meg a2 isten... Lehet, hogy neked van igazad.. Lefekvéshez készülődnek, amikor vala­ki kopog az ajtón. — Kit hoz az ördög ilyen későn?... mondja jakabné Marikára nézve. — Nyisd ki ez ajtót I Marika kinyitja és nagy meglepetésére Lacit látja. — Jő estét, gyöngyvirág! — vigyorog szélesen a vőlegény, s ölelné, csókolná Marikát, de a lány elhúzódik tőle. Folytatjuk.

Next

/
Thumbnails
Contents