A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-26 / 34. szám
A nap már elbúcsúzott a völgytől. A hegyek felett érdekes, szürke felhők álltak mozdulatlanul — mint kék vízen pihenő hatalmas hajók. Az erdők zöld palástja feketébe hajlott. A bokrok ölén, valahol a sziklák kötésiébe kapaszkodó gyökerek tövénél már nyújtogatta csápjait az ébredő éjszaka. A völgyön szellő lopódzott keresztül. Felborzolta a rét füvét, és nagyokat szökve beleütközött a sárga fényű ablakokkal figyelő vasútállomás épületébe. Mérgében a váltók körül fölkavarta- a port — majd tovább somfordáit a kék, piros és zöld fénnyel égő jelzőlámpák irányába. visszautazni. Ugyan mikor megyen? Megkérdezem a forgalmistát és... Újra fölemelte csomagjait. Elindult. De amikor odaért az állomás kivilágított ablakai alá, még sem ment be. Pedig az ajtó is lárva volt, mert meleg — forró volt a nyári este. Bent telefőn csengett, s éppen szemben az ajtóval, az ingaóra fényes tányérja mérte az időt. De János csak habozva lassított, és tovább ment. Tovább ment, mert nem volt ereje, hogy agya parancsot adjon a lábainak a megállásra. Szerelte, nagyon szerette azt az asszonyt — hát vitték lábai tovább. Jutka szólt először. A hangja simogató volt — bűnbánó és bocsánatkérő. — János. ..I Köszönöm, hogy eljöttél János. Köszönöm, hogy hiszel nekem, és... és többet soha sem engedlek el. Mert tudod, én olyan szamár,l buta vagyok — hogy azt űzöm el magamtól, akit... szeretek. Most már nem leszek olyan, amilyen voltam, ígérem... — A férfi nem válaszolt mindjárt. Arra gondolt, hogy így most már nincs szükség a vád szavára, mert lám az asszony mégis várta. Ez a tudat fölszaki tóttá bensejében azt a feszítő, . szorongó érzést, amit már a felesége hívó levelének elolvasása óta kínozta — s elkísérte őt erre az útra is. A hangjában is érződött a melegség, amikor végre megszólalt. — Azt hittem, hogy nem fogsz várni. Igaz, hogy magam Is odataláltam volna — hiszen az ember nem felelj ti el egykönnyen otthonát. De így tpégis szebb. Szebb így, hogy kijöttél... Ekkor már szorosan szemben álltak egymással Az asszony kissé fel is ágaskodott, s úgy tartotta száját a férfi elé, mint a virágok tartják a nap felé szirom-arcukat. A csókjuk hosszú volt. János először csak az egyik bőröndöt tette le, de később a másikat is Úgy ölelte két kézzel a feleségéi, mint akit hosszú-hosszú keresés után végre megtalált. Fölöttük már szikráztak a csillagok s kissé odébb, a sosompőn tűi, szintén apró fények villogtak. A váltók lámpái églek ott, hogy jelezzék a vonatoknak, hol ágaznak szét — hol találkoznak a sínek. NAGY OLIVÉR SZIROTYÁK DEZSŐ RAJZA A váltók körül újra leült a por, s így tisztán látszottak a halvány, hússzínű csíkok a váltók fejében. Az üveglapocskák mintha éltek volna — életet lopott beléjük a mögöttük égő mécsesek lángja. Sisteregve, sziszegve érkezett a vonat. A váltókra érve nagyokat csattantak a kerekek, aztán felnyüszítettek a fékek A vonat megállt. Csak a mozdony prüsszögött nagyokat, mint rohanásában megállított csikó Fölszálló utas nem volt. Ki Is utazna Ilyen kis állomásról a nagy éjszakába? A leszállók is kevesen voltak. Csak egy kis csoport vidám fiatal jött szapora léptekkel a kavicsos úton. Nevetgéltek, viccelődtek — s lépéseik alatt csörgött a kavics. — Kall! — Csengett az estébe egy kamaszos hang. — Velem ne viccelj, mert elkaplak és megmutatom, hogy nem vagyok gyáva! A többiek nevettek. Különösen egy lánynevetés csengett csiklandozom Bizsergeíte az ember fülét, és a vérét Is... jóval mögöttük egy magas férfi baktatott. Mindkét kezében egy-egy súlyos utazóböröndöt cipelt. A nevetést ő is hallotta. Éppen akkor állt meg, hogy letegye bőröndjeit, s pihentesse a kezét. János sokáig állt a csomagjai mellett. Állt, állt és gondolkodott. Alakját lassan körülfogta az este homálya. — Mégis becsapott — gondolta magában. Kár neki hinni. Pedig a levélben azt Ígérte, hogy várni fog. Legjobb lenne a legközelebbi vonattal — Utóvégre, ha elkezdtem, akkor be Is fejezem. Megmondom neki a magamét utói-: jára, s aztán többet nem Ismerem. így biztatta magát gondolatban, de valahol — mélyen, a gondolatai legre j-: tettebb zugában tudta azt, hogy nem lesz ilyen könnyű a szakítás. Pedig kell, hogy szakítsanak. Az asszony — a felesége csak játszik vele. Ha fáj, fájjon, de ez így tovább nem mehet. Szakítani, válni kell, mert most is becsapott. Talán otthon sem fogja őt várni, vagy ha otthon lesz, nem fogja beengedni, és az egész hívás, várás-lgérés csak játék, hogy mások előtt megalázza. Már ott járt a sorompók alatt. Ekkor egy buta gondolat furakodott a fejébe. — Ml lenne, ha itt megvárnám a legközelebbi vonatot és ... — Megborzongott. Elképzelte magát, amint átcsattognak szétmarcangolt testének roncsain a vonatkerekek. — Nem! Ilyet aztán nem! Harsogta benne a józan ész szava, és ebben a pillanatban valaki átfogva az egyik bőröndöt tartó jobb kezének ujjait. Mintha csak segíteni akarna a terhet cipelni. Meglepődve megállt. A sűrű esthomályban is felismerte a váratlan segíteni-akarót. Ű volt az. Jutka. A felesége. • • •' Csak nézték, nézték egy-: mást sokáig. De az is lehet, hogy csak másodpercek teltek el — mert vannak az életben olyan pillanatok, amiknek múlását képtelen reálisan fölmérni a máskor mindig józan ész. 14 VÁLTÓK 0
