A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-19 / 33. szám
A lányka már nyugodtabban fekszik. Elringatta talán a szendergés. Ugyan uiszszatér-e valaha az emlékezőtehetsége? Éjszaka volt és fekete köntösével kitűnő menedéket kínált a vidék. Egészed egyszerűnek, könnyűnek ígérkezett a szökés. Kilépett a sötét pillanat felé és azt csinálta, amiben előre megállapodtak. Erősen belekapaszkodott abba a kézbe, amely előbb majd embert ölt. A Wartburg vezetője elhajtott a rendőrségre, a többiek maradlak. A taxisofőr az utasait vádolta. A fiú és a lány behúzódott a Warszava hátsó ülésére, eltűntek a sö*étben és idegesen suttogtak. A csomagszállító kocsi sofőrje — polgári közlekedési felügyelő — az igazolványaikat kérte. A fiú odaadta a magáét. A felügyelő a lányé* Is kérte. Feleletet azonban nem kapott. ölelkeztek és csókolóztak a fiatalok. A világ megszűnt létezni körülöttük. — Ez nem szerelemre való idői — szólt rájuk a felügyelő mérgesen. A fiú megmozdította kezét. Valaki felkiáltott: Vigyázat, fegyver van nála! A felügyelő berontott a kocsiba. És a fiút kihúzta az autóból. Ekkor vették észre először szájaszélén a habot. — Nesze neked, disznói — zokogott fel a fiú, s kezefejével gyorsan letörölte a habot, és erős lendülettel a kellemetlenkedő szájához kente. — Dögölj meg te < Is, ha mi haldoklunkl Elvesztette az eszméletét. A taxisofőr a lányt is eszméletlenül húzta ki a kocsiból. — Aludj, kislányom, aludjál, jók az emberek. Meghaltál, te nem is tudsz róla. Halott Voltál — és élsz. A mesterséges lélegzés nem segített. Ä szív megállt. Az orvosok felbontották a mellkast. Ä főorvos tenyerére vette a szívet és elkezdte ritmikusan nyomogatni. A szív utolsó dobbanásától az első nyomásig három és fél perc telt el. Még vissza lehet hozni az életet s meg lehet előzni az agysejtek bomlását. A poprádi orvosok az utóbbi években hatszor próbálták a klinikai halálból életre hívni az embert. Egyszer sikerült is nekik — de csak néhány órára. öt perc múlva a szív ismét dobogni kezdett. Húsz perc múlva a lélegzés is megjavult. A műtőt mintha a keserű mandula különös illatával permetezték volna be. A vegyészek igazolták a feltevést. Á tátraalji kisváros sebészeinek az emberiség történetében először sikerült feltámasztani ciankáli mérgezésben meghalt embert. Aludj, kislányom, aludjál, jók az emberek. Akkor az orvosok a hajnali legkorábbi busszal mentek haza, de te élsz. A főorvos három éjszakán át kórházban aludt, és mindig csak öt órát. Fontos, hogy ven hozzád remény ... Az ápolónők úgy bánnak veled, mint a saját gyermekükkel. Mindegyik hinni akarja, hogy egyszer megszólalsz. Mindenki hinni akar a tudomány csodájában. Még az a tiszt is a rendőrségtől, aki napokat nem aludt, eredménytelenül kutatott kiléted után. Néhány órával a Poprádra való visszatérésekor féllíter vért adott neked a sajátjából. Érdeklődtem, mi az eredmény, fán Marákyról majdnem mindent tud, rólad azonban semmit. Múlt nélkül fekszel az ágyadon, no persze, az utolsó hetet kivéve. S a jövő? A rendőrség az egész országot keresztül-kasul járja. De a nyomok a semmibe vesznek. Senki nem jelentkezik az eltűnésed miatt. A Tátra alján pedig gyorsan terjed a hír egy fantasztikus kémről, pedig te csak névtelen gyermek vagy. Aludj nyugodtan, jók az emberek, és még azok sem rosszak, akiknek mindkettőtökről elítélő véleményük van: — Ugye, hová vezet a huligánság! Részben nekik is igazuk van. Ki tudhat ennél többet? JÚNIUS Fehér ágy, homályos fényű villany, az arcon árnyékok s teljes eszméletlenség. Két hét telt el. És én tudom: Az elbódult lány belevetette magát a kalandozásba. Aztán mind lejjebb csúszott a lejtőn. A sötét folyosón idősebb férfi áll. Szeretné, ha nem tudna semmiről, ha nem gondolna semmire Kínlódik, szenved, nincs nyugalma- Csodákra ő sem képes, az idő kerekét ő sem tudja visszaforgatni, ö is csak ember, apa. Már nyolcadik napja feküdt a lány a kórházban, amikor az egyik nyomozó csoportot Komáromba vezették a szálak. A nyom most Is hamis volt. De beszélgetés közben kiderült, hogy a nagymácsédi iskolaszolga -már több mint egy hete nem kapott semmilyen hírt a lányáról. Nem nyugtalankodott, nem jelentette a dolgot, nem akarta magára haragítani a lányát. Hiszen a vőlegényével ment el. é A rendőrök azonnal kiszálltak a faluba. — Hol van a lány és a vőlegénye? Valahol Csehországban vannak, odautaztak a fiú anyjához, aki hirtelen megbetegedett. — Hogy hívják a vőlegényt? — Marákyl — felelte nyugodtan az édesanya. — Jan Maráky. Az Odüsszeia véget ért. — Valami történt? — rezzent meg az apa hangja. Néhány nehéz másodperc telt el. Aztán az egyik rendőr megmutatta a kórházi ágyon fekvő lányt. — Juditka! — kiáltott fel az édesanya. — De miért aiszik? A folyosó sötétebb részében az apa és az idő kerekét nem tudja visszaforgatni. jobbra a harmadik ajtó mögött fekszik a lánya. Nem tud beszélni. Nem tudja mondani az apjának: — Városon a gyerekekkel nem törődnek annyit, mint te, apukám. Ott a lányok szabadabbak! Most értette meg, hogy ezek nem a lánya szavai voltak. Mások beszéltek belőle. — Megzavarta a fejét — ismétli, mondogatja csendesen. Egyáltalán nem hallgatott a szüleire ... Nem tehetett semmit. És azelőtt, régebben? — jó volt mindig, én sem lehettem rossz hozzá. Néhány nappal ezelőtt felkerestem az apát a csallóközi iskola új épületében. Szikáran, kicsit görbült háttal ült a széken. Révedező tekintettel nézett ki az ólomszínű fellegekre. — Tizenkét éves koromban árva maradtam. Tíz évig szolgáltam a pjtvarosi parasztoknál. Nap mint nap eleven húsomba vágott a hám ... Most már tudom. Most már magam is órákat beszélnek a szülőknek, hogy tizenhat év túlságosan kevés a nagy szerelemhez. Szigorúnak kellett volna lennemi Ez a bolondulásig igaz — érti?! Két esz*endős volt a lány, amikor a szülők visszatértek Szlovákiába. Négy gyermek közül a legfiatalabb. Az apa kedvence. És hol nincs ez így? Semmi új a nap alatti Juditka iskolába kezdett járni. Jól tanult, örültek neki, szép volt és kicsike. Ha az együttesben énekelt, legtöbbször székre kellett állítani — a kislány lassabban nőtt, mint a szülők szeretete. — Szigorúnak kellett volna lennem. De Ismerje el — lehettem? Egy megütött ember ül előtted. Közel a hatvanhoz. Tudja, milyen volt az élet kegyetlensége. Azt akarta, hogy a lánya soha ne ismerje meg azt, amitől neki ma is borsőzik a háta. De egyre elfelejtette megtanítani, hogy az életben munkával kell kiérdemelni mindent. Nem tehetsz neki szemrehányást, hiszen fáj a szíve! Milyen boldog volt, amikor két éve felvették a lányát az iparművészeti iskolába. És mennyit dolgozott, hogy minden hőnapban kifizethesse az internátusi díjat, a háromszázötven koronát. Ebből a pénzből a lány később vörösre festette a haját. Ez még akkor történt, amikor boldogságról álmodva, az álmok szárnyain repült a szakadék felé. Rövid fél évig voltál Juditka a városiban. S jó tanulóból a legrosszabb lettél. Már nem álmodoztál arról, hogy keramikus leszel. Gazdag férfiről és autóról álmodoztál. Egyre gyakrabban mutatkoztál a korzón. Fiatalnak, szépnek, üdének érezted magad. Kibújtál a felelősség alól, mint felesleges teher alól. Mondd, ki ültette a fejedbe, hogy az élet csupán séta? Valamelyik mézes szavú finom úr a bálban? Bonviván, aki autóval várt és te az ablakon szöktél ki hozzá? Vagy az a fiú a csoportból, akivel esténként a városban csavarogtál? A tavalyi iskolaév végén a szemed festett volt, s a bizonyítványod elégtelen. Tanítóid azt tanácsolták a szüleidnek, hogy vigyenek haza, és legalább egy évig dolgoztassanak a mezőn. Hallani sem akartál róla. A szüleid meg — mint mindig — most is gyengének bizonyultak. — Tavaly a szülőkkel egyetértésben rossz magaviselet miatt kizártunk egy fiút két héttel az érettségi előtt — mondja az iparművészeti iskola igazgatója. —• Otthon kesztyűs kézzel nevelték, szükségesnek tartottuk, hogy megismerje a keményebb életet. A fiú könnyebb munkát keresett, de a pedagógusok mi ódig közbelép*ek. Végül malomban kapott állást. Majd egy esztendeig cipelte a nehéz zsákokat, egy év múlva azonban kitüntetéssel érett. A Judit szülei engedtek, a tanítókat is meghatották az anyai könnyek. Beleegyezték, hogy osztályt ismételjen. A szülök hazavitték a lányt az internátusből, de a történet újra megismétlődött. Április közepén az iskolába rendelték a szülőket. Az ariya megtudta, hogy a lánya ’anuárban és februárban 14 napot, márciusban pedig 13-napo* mulasztott igazolatlanul? Április negyedikétől meg nem tudnak róla semmit. Az anyát az meglepte. De miért? Hiszen nem először történt, hogy nem jött haza Bratislavából a lányod. Márciusban a rendőrség w figyelmeztetett, hogy napokat csavarog az állomás körül. Ötödik napra jöttél haza akkor Apád az ágyból húzott ki. Életedben először ért meg. Ez jobban fájt, mint az, hogy anyád napokkal előbb a szemétbe dobta ki az új dresszedet. Gyűlölted a szüléidét. Nem tudtad, hogy ahányszor a kéz megütött, a szív mnyiszor szorult el. A sógorodnak azt mondtad: — Bratlslavában fiúd van, és te a felesége leszel, ha mindjárt agyonütnek isi Ha ellenzik, hogy összeházasodjatok elszöktök nyugatra, minden elő van készítve! Még nem töltötted be tizenhetedik éve10
