A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)

1962-08-19 / 33. szám

det de már sok rossz -pillanat volt mögötted. Ezek többnyire nyaralókban vagy autó­ban játszódtak le. Hanem egyszer meg­utáltad a kocsonyás alakok sikamlós be­szédjét és érintését. Feltél a tükörbe néz­ni. Akkor ismerted meg Jánost. Fiatal volt és szép. A csoportban min­denki csodálta. Saját lakása volt. A szo­bának fekete falai voltak, bíborszínű sar­kakkal, bíborszínű mennyezettel. A ho­mályos helyiségben a rendőrséggel vívott párbajairól mesélt neked. Csöndes sza­vakkal itt varázsolta eléd azt a világot, amelyben nincsenek szülők és tanítók, senkit nem fenyegetnek szövetkezettel, a lányok bikini dresszben fürödnek a ha­jukat zöldre festik ... Hát ott élnélek ti ketten... ügy, mint a mesében ... az emigráns szervezetek védelme alatt. Az ő beszéde más volt, teljesen különbözött a feleségeiket szapuló nősemberek me­séitől. Es nem is félt kimenni veled az utcára, másképpen szeretett,,mint az előb­biek — lehetetlen volt nem szeretni! Szülők, szegény szülők. Juditkát a húsvéti szünet előtt kizárták az iskolából. Húsvét hétfőjén bemutatta szüleinek udvarlőját. Ügy mutatta be, hogy autószerelő. A szülőkre nem tett rossz benyomást. Háromszor jött még azután. És bejelen­tette, hogy el akarja jegyezni Juditkát. — Mind a ketten nagyon fiatalok vagy­tok — ellenkeztek tapintatosan a szü­lők. <- Gondoljátok meg jól, az életbe nem szabad könnyelműen fejest ugornil A fiatalok nem tágítottak. Az eljegy­zésnek május 17-én kellett volna megtör­ténnie, Judit tizenhetedik születésnap­ján. Már a tortákat is megrendelték, a fiúról azonban elfelejtkeztek érdeklődni. Még a szüleit sem ismerték. Csupán annyit tud­tak a leendő vőről, amennyit ő maga el­mesélt. Maráky János nem volt autószerelő. Nem dolgozott sehol. De tizenkilenc éves fejjel jól ismerte a büntető szenátust. Egyszer egy lánynak — öngyilkos akart lenni — mérget adott el, máskor a barátjától lop-' pott ötszáz koronát. Tizenhét éves korá­ban szökést kísérelt meg nyugatra. Már­ciusban egy társa segítségével betört a bratislavai Természettudomány Fakul­tás páncélszekré íyébe, ahonnan több mint tízezer korona értékű aranytárgyakat tu­lajdonított el és egy negyed kiló cián­kálit. A Judit szülei becsületes fiúhoz akar­ták adni a lányukat. Maráky néhány nap­pal az eljegyzés előtt megtudta, hogy a rendőrség felderítette a márciusi rablást, börtön vár rá. Juditkával elutaztak Bratislavába, ahon­nan két nap múlva távirat érkezett: ANYÄM SÚLYOS BETEG, CSEHORSZÁG­BA UTAZUNK, EGY HÉTTEL ELHALASZT­JUK AZ ELJEGYZÉST. Juditka, nem volt az Igazi szerelemi János nagyon jól tudta, hogy a néhányéves börtönbüntetést nem ússza meg. Ezért találta ki a fantasztikus tervet; elhódítani a taxisofőrt, néhány zlotival és egypár szilonharisnyávál autóstól elszökni Len­gyelországba, onnan az NDK-ba, aztán Nyugat-Németországba. Ha pedig nem si­kerül a szökés', akkor együtt halni meg. Es te mindenbe beleegyeztél, számodra szentírás volt minden szava. Amikor el­következett a sorsdöntő pillanat, szüle­tésnapod előestéjén, elígérkeztél a halál­nak. Eltávozni — mi az? Az acilpirines do­bozból egy kis port kell a szájba szórni. Két három perc — aztán vége. Megszök­tél a felelősség elől, a szülők kisírják, a szemüket. Hősiesség ez? Valami úl do­log ez? A János életében egy voltál a sok-sok lány között. Túl sok nyom maradt utánuk a lakásán... ö mindenáron szabadulni akart a büntetéstől, te nem. Ö a halál karjába kergetett téged is, hogy könnyeb­ben és romántikusabban halhasson meg . ■. Vak volt a te szerelmed, Juditka. Nem szeretett téged tiszta szívvel nem szerette az embereket sem. Hogy miért, ez egészen más történet. Az orvosok Jánosnak is felbontották a mellkasát, de a szívet nem kényszerí­tették működésre. A fiú végérvényesen eltávozott a Capek-elbeszélés, az Utolsó ítélet mitológiai környezetébe. Az elé a szenátus elé állt, amelyik tizenkilencben Kugler Ferdinándot ítélte Minden, minden ahhoz a bírósági tárgyaláshoz hasonlított: a terem, a bírák és az a hatalmas öreg is kék palástján az arany csillagokkal, aki bizonyított: — Igen, Maráky János teljes joggal áll itt, men a többi tettét tetézve rabló­gyilkosságot kísérelt meg. Azonkívül né­hányszor vasrúddal megütött egy embert, aki őt nem bántotta. A mennyei büntető törvénykönyv tizenkettedik paragrafusa értelmében ez nehezítő körülményi — Nem ismerhetem el a gyilkosság! kí­sérletet — védekezett komolyan és tár­gyilagosan a vádlott. — Gondolják, gon­dolja, hogy egy embert nem tudok agyon­ütni egyetlen ütéssel, ha akarom? — Semmit nem gondolok. Elfelejtetted, hogy mindentudó vagyok — szólt béké­sen az öreg. A taxisofőrt csupán el akar­tad hódítani, de ezt biztosan csak mi ketten tudjuk. — A vádlott már egész fiatal korában haramia volt — nevetett a tanú a vádlott­ra. — Már mint nyolc éves fiú a brati­slavai utcákon kóborolt kávéházakba járt, az asztalok alatt bűjkált... Érdemes megjegyezni, hogy János házasságon kí­vüli gyermek volt. Szülei elváltak és ő egyiknek sem kellett, a földi bíróság azonban az apának ítélte oda. Ez az apa három hónappal azelőtt itt volt. ö volt az a szakállas, visszaeső bűnöző, aki életfogytiglani börtönt kapott. Ez a bratislavai férfi régiségkereskedő volt valamikor, jól pénzelő üzletet vezetett, s amint kiderült, szadista is volt. Nem csoda ha a fiúcska terhére volt és minden kicsiségért elverte ... — Kutyakorbáccsal, amelybe még acél­­drótot is font — emlékezik a vádlott. — Aztán vigyázzban is kellet* állnod. Ez­ért menekültél el otthonról s háltál a Luxorban az asztalok alatt. — Ezt nem kell jegyzőkönyvein! 1 — szólt szárazon az elnök a mindenhatóhoz. — És figyelmeztetem magát, hogy ön nem védő, hanem csupán a bűn tanúja. A rendőrök néhányszor csavargáson fogták a fiüt s az apa ezt kihasználva, bedugta a javítóba. — Lent úgy mond­ják, hogy gyermekotthon. Az egyik bíró kacsintott a szemével. — No kérem! Ott sem javult meg! Nem bizony. A kitanultabb barátoktól most tanult meg istenigazában hazudni, alakoskodni, csalni és lopni! —■ folytatta az öreg. S amikor végül visszatért az ap­jához, akkor kapta meg a legnagyobb lec­két. A régiségkereskedő boltocskájában volt egy szoba, amelyben a hölgyismerő­seit fogadta. János tizenkétéves fiúként lakott ebben a szobában ... Tizenhat éves volt, amikor az anyja a harmadik barát­jával elment Csehországba, fiának hagy­va az egész lakást. Lehetséges, hogy ilyen esetben a fiú mást tett volna, mint amit az apjától látott? — Azt hiszem, hogy az apróságok nem fontosak — szakította félbe a bíró nyug­talanul a tanút. — Rövid leszek... Amikor a vádlott még dolgozott, az anyjának havonként 300 koronát küldött. Az anyja viszont drágának taláita arra a helyre hazahozat­ni a fia holttestét, amelyen legalább egy gyertyát gyújthatna a sírján. — Ezt az anya mondja? .. . Az egyik bíró nem tudja szónélkül megállni s az elnök szigorúan megbünteti a tekintetével. — Az öreg Marákyval csak hónapokig élt- _ Az öreg Maráky házasságok fel­­dúlására specializálta magát, ezért gyak­ran kellett érintkezésbe lépnie a földi büntető szenátusokkal. Hol kapartak be engem? — kérdezte a fiú csendesen. — Ott ahol meghaltál, Poprádon ... Tu­dod, fiam, *alán éppen itt, ezt nem kel­lene mondani, de te egyáltalán nem lettél volna rossz, ha a szüleid még sokkal rosszabbak nem lettek volna... Az élet játszott veled s te a vele való harcban túltettél magadon... De egy tettedre nem tudunk magyarázatot találni. Hogyan lehettél annyira önző, hogy nem sajnál­tad az egyetlent, aki téged mindenkinél jobban szeretett? A fiú lehajtotta a fejét. — Ml történt vele? — kérdezte egy ’dő múlva. — Juditkával? — szólt az öreg. — Él, a különböző agyközpontokba. Lelki meg­nyilvánulásai egyéves gyermekre em­lékeztetnek. Beszélni nem tud, és ami ennél Is rosszabb, hogy nincs étvágya. — S ha elkezdene enni, felépülhetne egészen? — Soha — Intett fejével az öreg. És most az következett, ami a földön soha nem történt meg. Ugyanis, amikor márciusban az öreg Maráky meghalt, Já­nos hidegvérrel filmszalagra vette az apja temetését. Most azonban kabátujjával tö­rölte le a könnyét. — Tulajdonképpen miért nem maga .. ä miért nem te ítélsz egyedül? — hadarta ugyanazokat a szavakat, amelyeket Kug­ler tíz évnek előtte. — Azért, mert én mindent tudok —< felelte az öreg úr, éppen úgy, mint akkor. — Ha a bírák mindent, de mindent igazán' tudnának, nem is volnának képesek ítéle­tet hozni. Értenének mindent és fájna a szívük. JÚLIUS Nyugodtan fekszel, Juditka. Végre nyu­galom vesz körül. Tizenhét éved oda. A rádió hallgat, a távoli nóta is elszállt. A földön nyugodtan járnak az olyan szülők, kiknek a gyermekük teher Es a Bonvivánok a kormány mögül profesz­­szionális könnyedséggel szédítik el a ti­zenhat éves lánykákat. Örülnek az élet­nek mindazok, akik segítenek megírni nagykönyvébe ezt a szomorú fejezetet. Azt mondják, hogy egyetlen szerelmes fiú sem ad ezért pamut kismacskát, vagy pamut kismedvét. Eltelik még néhány perc és apád elvisz haza. Fehér ruhába öltöztetnek, sírt ásnak neked s a régi osztálytársaid kivisznek majd a temetőbe. Kis emléket is állíta­nak. Neked jobb lesz, mint Jánosnak. A ka­kukkfű kivirágzik fölötted, s olykor­olykor leszivárog hozzád anyád könnye is. S valaki talán megjegyzi: — Tettek, amit tettek, én már csak együtt temetném el őket. Egyesek megint előhozakodnak a fe­lelőtlen fiatalsággal. Mások viszont azt a tanulságot vonják le az egészből: — Hogy ne legyenek rosszak — ne­künk kell jobbaknak lennünk. Hát ez minden. Pontot teszünk Juditka és János tragikus története után. Legyen ez az írás az utolsó odadobott rög a ko­porsóra. Fordította: MÁCS JÓZSEF, 11

Next

/
Thumbnails
Contents