A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-08-12 / 32. szám
Bábi (Az emberlakta tájakon békétlen fajok, nációk nyüzsögnek; testvéreim, megyek, jó hírt viszek: fiai vagyunk egyformán az oszthatatlan, édes anyaföldnek. Tengerek, ti háborgó nagy vizek, csituljatok...!) I. Fejem fölött felhőkkel lombos ég, az elfutó, kéklő végtelenség; elfekszem hanyatt a nyárt fűben, nótáimat rég elhegedültem, én kis tücsök a papsajt árnyékában: vagyok s csodálkozom. Tibor ■ versei Hegytetőn u. Táguló, remegő orromba, tüdőmbe tódul a balzsamos levegő. Ojul minden kis percben, pillanatban ereimben az élet; a füvekkel, fákkal, anyafölddel friss nedveket cserélek. IV. A kardos füvek, nádak, zöldlángú lombok: vannak! A margaréták, szikrázó százszorszépek: vannak! A hangyák, bogarak, hímporos, pici pillék: vannak! A méhek, darazsak, aranyló, zöld legyek: vannak! A rágó kecskék, fürge kis nyulak, gyíkok: vannak! Öt érzékemen által idegeim közé besurrannak... V. Betelt sötét szeme a nyári éggel, az elsugárzó nagy-nagy fényességgel. Hervad a fű, fa, lomb, a fény ellobog, kerestem valamit, célt vagy ős-okot. S már nem fáj semmiképp, hogy nem találom, kerülget lábujjon a könnyű álom. A tudat fehér, ágaskodó villám, beárnyékolja lecsukódó pillám. Vagyok én is — velük egy időben, térben. Vagyok — vagyunk. S őszintén bevallom, sehogyse értem. Vll. Valami moccan, halkan megremeg, tán csibe mozdul a kis tojásban. A tó vizére szédült pille hull, ezüst húr dalol a szélfúvásban. A margaréták s a százszorszépek virágszeme lobban, felszikrázik, rezgő nyírfaágon galamb párzik. Ez volna talán a szerelem ...? Szerelem ...?! Növénynek, fának, színes virága, virága, bibéje, magva van: elcsattant termő csókjaimban rég a jövőnek adtam át magam. Ili izeket érzek, szaglok, hallok, a bőröm tapint, a szemem lát, átzúdul rajtam, átáramlik a világ. Dübörög, dörömböl, megveri vak, ferde homlokcsontomat, s benn, mint az álmos kisgyerek csipáját törli már a gondolat. Épp hogy felnyitja szemét a fény, eltátja kényes száját az Én. VI. Voltam víz, levegő, szén, mész, só; nem vagyok az első, sem az utolsó. Ezer ősöm van, s ezer elődje minden.ősnek, az egysejtű őse az ősemlősnek, s ott ahol az oklánc megszakad, fölzubog a forró, izzó ősanyag. Kár így tűnődni, kár .. A A határtalanban nincs határ. Van a világ, s nem volt soha kezdet; az örökkévalóság tüze edzett, s roppant kohója majd újraformál, ne sírjon senki a síromnál. Víz vagyok, levegő, szén, mész, só, nem voltam az első, sem az utolsó. Vili. A hegyoldalon mintha zöld láva folyna, ágaskodik az élet zúgva, forrva vetésekben, fákban, lángos zöld füvekben lobog s szól ékesebben, tüzesebben, mint Mózes árva csipkebokru Indulok már, a hegyről lassan leballagok, kísér dalával a szél orgonája, s zendülnek bennem is tiszta új dalok; ó, hogy fölkavart, megigézett a lét csodája. 11
