A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-01 / 26. szám
Mosoly go Rossini A vígopera ünnepelt mestere az életben vidám, jókedélyű derűshangulatú ovtimista volt. Már az ifjúsága ts a boldog, felelőtlen, mindig iátékoskedvű gyermek önfeledt életszakasza volt. Mint felnőtt szeretett jól élni, válogatott ételeket enni, nagyokat pihenni, és főleg keveset dolgozni. Impresszárió és a megrendelő hiába nógatták, fenyegették, ő csak az utolsó órában ült le dolgozni. A más, muzsikját nem szerette, a sajátjára meg nem volt kíváncsi. Előfordult, hogy saját operájának díszelőadása helyett vendégségbe ment, mert ott kedvenc ételét tálalták neki. A Szevillai borbélyt is akkor komponálta, amikor már a karnevál napjai — amelynek egyikére a mű bemutatóját kitűzték — rohamosan közeledtek. Hozzáköltözött a rendező, az igazgató, az énekesek nagy része, a másolók hada és a szakács. Rossini tizenhárom napig éjjel-nappal komponált. A szövegíró mellette ült és hajtotta. A nedves kottalapokat csak úgy lesték a másolók. Amint egy-egy oldal elkészült, már másolták, szólamozták is. Az énekesek azonnal próbálták, az igazgató a színpadi akciókról beszélt, a rendező máris a darab beállításával foglalkozott. A mű jóformán ott, Rossini lakásában vált színpadszerűvé. A mester már-már abbahagyta a fárasztó hajszát, de környezete nem engedte. Még borotválkozni sem volt ideje Mikor tizenhárom nap múlva végre kinyújtózkodhatott és kedvére bőségesen ebédelhetett, egy hölgy jelent meg nála. „Ilyen nagy szákállal fogad?” — szólt a megdöbbent fehérnép, mire Rossini így nyugtatta meg: „Hja, a Borbély csak most készült el Most már megborotválkozhatok .. ” Egy társaságban elhangzott az a javaslat, hogy állítsanak Rossini mesternek szobrot. Rossini, aki szintén jelen volt, nagy érdeklődéssel kérdezgette, mennyibe kerülne a szobor. „Körülbelül 18 ezer lírába” — volt a válasz. „Ez rettenetes, ilyen rakás pénz — nyögte a megdöbbent szerző — adják nekem a felét, és én magam odaállok a talapzatra!” * * * Rossini egyszer Meyerbcr, a híres komponista Unokaöccsét látta vendégül A fiatalember már vacsora közben a nagybátyja tiszteletére írt gyászindulóiáról áradozott, Vacsora után pedig minden kérés, felszólítás nélkül zongorához ült és eljátszotta a „remekmű vét”. Rossini nyugtalanul fészkelődön, alig várta, a mű végét. Az utolsó akkord után meghatottan fordult hozzá a fiatalember: Nos, hogy tetszett?” „Hát szénnek szép volt, de helyesebb lett volna, ha kedves kollégám, Meyerber úr írt volna az ön számára gyászindulót.” A Szlovákiai magyar elbeszélők antológiájában olvastam Duba Gyula Magány és hűség című elbeszélését Az elbeszélés tetszett. Mind technikai megoldásban, mind eszmei mondanivalójában jó elbeszélésnek tar‘om Az író olvasmányosan írta meg témáját, amin az értem, hogy aki kezdi olvasni, annak felkelti érdeklődését, kíváncsiságát és végigolvassa, mert érdekes és szép. Én olyasmit is meglátok ebben az elbeszélésben, amire a szerző nem tér*, ki. Duba Gyula szerényen vezette be a Hétben megjelent „Utósematizmus — de hol?” c. írását, és végig megmaradt ebben a szerénységében. Én többet látóik ebben az írásban, pedig elfogadom Dobos Lászlónak az Irodalmi Szemlében közölt kri*ikáját, véleményét a Magány és hűségről. Egyetértek azzal, hogy az elbeszélés „hőse” a katona-feleség, a magára hagyott asszony, mert a cselekmény körülötte bonyolódik. És ez az asszony ingatag, miként általában az asszonyok. E jellemzés első pillanatra közhelynek tűnik. Pedig ez mind az irodalom, mind a férfi állandó problémája volt és marad. A társadalomé is, melyben élünk. Az olvasó hozzászól Sz, hogy az asszony meginog, elbukik-e, rossz asszony lesz-e: egyéniségétől, jellemétől, neveltetésétől, környezetétől, és főként a társadalomtól függ, amelyben él, dolgozik. Duba írásában nem bukik el, nem lesz rossz asszony, ha meg is ingott! Hogy ez nem az asszony érdeme? Hát nem. Á társadalomé, melyben olyan férfiak, olyan egyének vannak, mint az a katona, akit elbeszélésében szerepeltet. Nem kerültem ellentmondásba magammal. Állítom, hogy a cselekmény Igenis az asszony körül bonyolódik, az unatkozó asszony körül, mert központi alakja az elbeszélésnek, a történésnek. De nem a hőse. Hőse a katona. A katona, aki megméretik és igaznak találhatik a szó erkölcsi értelmében. Ezért szép az elbeszélés. De nemcsak szép, hasznos is. Erkölcsnevelő, haladó írás. Én látok még valamit a Magány jjs hűség-ben. És pedig azt, hogy fiatal az asszony, a feleség. Férje is fiatal. A katona bajtárs: a hős is fiatal. A középkorú igazgató korosabb. Idősebb. Én úgy vélem, hogy az asszony — aki megingott .— mellette el is bukott volna. Elbukott volna, mert egy húron pendült a katona-feleséggel. Mindke*.tő a felelőtlen szórakozást kereste, mikor a katona belecseppent a társaságba, illetve a mulatóhelyre, ahol szórakoztak. Elbukott volna, mert nem volt meg, nem lett volna meg az a gát, ami megvolt a katonánál: a bajtársiasság! A katonát vetélkedés vezethette és vezette is, mikor az asszonyhoz közeledett, hogy sikere volt és hozzá csatlakozott, ez mindkettőjük természetes, egészséges ösztönét igazolja. Az asszony gyönge volt, elbukott volna: „szórakozásból”. De a katona erősebb, becsületesebb volt. Gátló falként meredt eléje katonabajtársának a képe, aki kötelességét teljesíti. Erősebbnek bizonyul bajtársiassága, mint kalandvágya. Ezért hős. Nekem tetszett Duba Gyula Magány és hűség c. írása. Olvastam a Hétben: Utósematizmus — de hol? című cikkét és Dobos László tanulmányát. Duba Gyulával abban nem értek egyet, hogy így kezdi cikkét: „Nem kívánatos dolog, hogy íróember saját írása védelmében kiálljon a nyilvánosság előtt: ha egy írást védeni kell, az legalábbis gyanús.” Kedves Duba Gyulai Nem gyanús. Az írás lényegében közös' produkció: az író és az olvasó közös szellemi munkája. Tehát az olvasó fölfedezhet olyan értékeket, amiket az író tudatosan talán nem látott meg; de elkerülhetik a figyelmét olyan értékek, amiket a szerző megírt. Meg aztán, természetes és emberi dolog, mindenki meg is teszi: hogy saját munkája, alkotása, ténykedése mellett, érdekében vagy védelmében — szót emel. Hozzáteszem, csak akkor, ha azt olyan mértéktartóan teszi, mint Ön, Duba elvtárs. Ösztönzést éreztem ezeknek a gondolatoknak az elmondására. Azt tapasztaltam, hogy az olvasó igen keveset szól hozzá az irodalom problémáihoz, kérdéseihez, feladataihoz. Ez lehet érdektelenség, lehet lustaság, nemtörődömség. Lehet az olvasók hibája és lehet az íróké, a szerkesztőké. Lehet, nem is hiba, csak én tartom annak. De ez már más dolog, eltérít tárgyamtól. Ám hiszem azt, hogy az érintett gom dolattal, ha az érdeklődésre érdemes. Önök, vagy más irodalmi fórum, foglalkozni fog. Lehet, kissé hosszúra nyúlt írásom, de remélem nem untattam az olvasót. A Magány és hűség című elbeszélésről akartam gondolataimat elmondani, jó és becsületes szándék vezet ,és az, hogy a haladó irodalom javát szolgáljam. Önök is ebben fáradoznak. Úgy vélem, célom és szándékom egy. HOMOK? ERNŐ 14
