A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-01 / 26. szám
VERES JÄNOS: TÖRÖK ELEMÉR: Hűség Mellété, Naprágy, Rakottyás, Kerepel:, Bakti, Guszona, én üzenek most, senki más, fáitok régi rokona. Vén kanász, balta, ólmosbot, a nóta, melyet hallgattam, szavammá vált, mit kimondok, őszülíí szállá hajamban. Szelíd táj, képed vérem lett, húsomban hordom sorsodat, „szeker” a szekér nyelvemnek, s holtom napjáig az marad. Tatár és török hódítók raját idézi hűs erdő, hajcsár, labanc, űr, láng, gyilok fölémszáll, mint a porfelhő. Félelem nevelt, nem derű, múltam lehajtó, száraz ág, tank-nyomból törő pipacs, fű figyelt és ködös némaság. S mint szerelmesnek tüzes csók lehet csak vigasz, oltalom, megfáradt kuruc bújdosók álma volt kutam, hajnalom. Akáclombon szűrt földrészek, galambdúc-sarkú végtelen igazolják a hűséget, mely szép érzés lett s értelem. Mellété, Naprágy, Rakottyás, Kerepec, Bakti, Guszona, én üzenek most, senki más, fáitok régi rokona. Felhők úsznak a kék égen, életük boldog szabadság, házaitok közt féltésem strázsál, akár a lombos fák. Hallom a régi énekszót, elsülyedt lagzi hívogat. Kívánok nektek mézet, sót: magamnak nyugodt napokat. Születésnapomra í. Már a napok feletted eljárnak, de megtetted-e, amit tőled várnak? Lassan delét kongatják az évek bús-magadnak, s téged is lemérnek, hogy mennyit ér a tetted: egy nép ítél feletted. 2. Mint üres gondolat, röppent el nyomtalan a tavasz, itt a nyár, a virágból apró zöld gyümölcs lett, égre tört millió hada már tejszagú fűszálnak, amit már kaszálnak. 3. Fenem én is kaszám, aratni termésem. Az évek elszállnak, s ki tudja, lesz-e dús gyümölcse éveim perzselő nyarának, ha le nem aratom minden gondolatom?... 'SSSS/SSS/SSS//SSSSSSSSSSS/SSS/SSSS/YS/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SSSSSSS/SSSSSSSJ'SSSSSi Nagyon hallgattak, végül Bognár megszólalt: — Nem megyünk be a hajlókba? — Minek?.. . Itt is jó... A madár se jár erre ilyenkor. .. — Ahogy gondolod... Nekem mindegy. Valóban nagy volt a csendesség és hallgatásuk még süketebbé tette. Most meg Margit fészkelődött, majd zavartan szólt: — Szereti a túrós rétest? — Szeretni szeretem, de azóta, hogy a feleségem megbetegedett talán nem is ettem .. Egyet-mást én is megfőzök, ha nagyon muszáj, de rétest' még nein próbáltam sütni. Külön tudomány kell ahhoz! — Nehéz lehet az élete... — Nem könnyű, Margit, dehát mit csináljak?. .. Elevenen nem dughatom a föld alá. .. Ha nem szerettem volna és mondjuk megtehetném, akkor sem vinne rá a Lelki ismeret. .. Bizony, nem fenékig tejfel az élet', dehát sok mindent ki kell bírni az embernek. Sokszor többet, mint az állatnak ! Margit kissé szégyenkezve szólott: — Nálunk rétes volt a vacsora: maga jutott az eszembe, mondom, tán megenné. . . Hoztam pár darabkát, ha nem veti meg... — Kis csomagot húzott elő a köténye, alól. — Tessék, fogyassza!... Még meleg is égy kicsit... Szorult az ember torka, szorította a nagy jóság amit odabent érzett. Elfogadta a rétest és evéshez látott. Hirtelen jött zavarában még megköszönni js elfelejtette. Bognár József hallgatagon evett. Csak az arcizmai mozogtak meg az állkapcsa dolgozott rendületlenül. Margit titokban oldalról figyelte a jó étvággyal evő embert. Tizennégy éve nem evett így mellette férfi a sültjéből. Jóleső érzéssel hallgatta Bognár fogainak a munkáját. Nem akarta, mégis megkérdezte : — ízlik? — Nagyon finom! — felelte Bognár komoly őszinteséggel. — Tán holtom napjáig is számban lesz az íze !... Foszlós, gyenge, mint a harmat!.. . A hold mind magasabbra kúszott. Az ég közepén járt már A felhők most mintha szándékosan húzódtak volna félre azt útjából. — Az én Jánosom sosem szerette, szegény. .. Neki a hús volt a mindene... — mondta az asszony valahová a messzeségbe nézve. Talán abban a pillanatban mindketten egyre gondoltak — a háborúra: a vérre, romokra, a tengernyi szenvedésre, meg azokra, akik odamaradtak, akik soha többé nem térnek vissza. — Bizony sokan ott maradtak... — mondta Bognár. — Én is tizenhat hónapot húztam le a fronton... Igaz, egyszer engem is mellen csókolt a halál, de nem bírt velem. Nézd csak ! — húzta szét mellén az ing elejét. — Vagy tízcentis árkot hasított itt egy aknaszilánk. No, ne félj tőle, tapintsd hát meg! Margit engedelmesen végig tapintotta a sebhelyet: — Nagyon fájt? Bognár elgondolkozott: — Talán nem is, hallod... — mondta, és újra átélte sebesülésének a körülményeit. Bognár ezrede állandó visszavonulás után Pest-Hidegkúton kötött ki. A front már akkor Pest alatt állott. Hidegkútom sok sváb élt, és mikor szorult a kapcsa, a németek őket Is bevonultatták és a Pest körüli harcokban be is vetették. Bognár rettenetesen haragudott a németekre. Már akkor is elege volt, amikor szürkészöld gúnyás katonát látott, nem embert látott bennük, hanem vadállatot. 'Egy napon olyan tizennyolc-húsz" év körüli sváb lányka sebesültszállító gépkocsit kért az ezredtörzstől, mert hogy az apja elesett a Pest alatti harcokban, és állítólag a kispesti temető mellett ásott közös sírban fekszik Erősködött, hogy a halottak még nincsenek elhantolva és hogy ő megtalálja" az apját. A kocsit megkapta, azzal a feltétellel, hogy csak az éjszakai órákban mehet. A parancsnokság Bognárt is beosztotta a kocsi mellé segítőnek. .Éjjel tíz-tizenegy óra tájban indultak a lánnyal együtt. Kőbányán koporsót vettek, amit feltettek a kocsira, és tovább indultak. Koromsötét, lucskos, nyirkos, ködös volt az idő. Egyetlen csillag sem volt az égen. Tán éjfél is elmúlt, amikor odaértek, mert nagyon lassan haladhattak. Valóban négy, végtelen hosszúnak tetsző sfr ásítozott előttük. Fenekén úgy hevertek a szürkészöld gúnyás halottak, mint az ölfák. Volt közöttük sokféle: fiatal is, öreg is. Volt, akinek a feje hiányzott, keze vagy a lába, de olyat is látott, akinek csak a dereka volt meg a nyakával és a féllábával.. Bognár tartottá a zseblámpát, ő világított. A lányka hozzásimulva kereste, kutatta a sok halott között az ismerős arcot. (Folytatjuk) 13
