A Hét 1962/2 (7. évfolyam, 26-52. szám)
1962-07-01 / 26. szám
Tátrai csendélet fygy június végi dél- J elöttön a Bélái Mészv_^ kőhavasokon, a Bolondgerő lejtőjén, minden fölösleges zajt és mozgást elkerülve, felküsztam a főgerinc alá. Ott hasra feküdve, óvatosan felcsúsztam a heggélre és egy horpadásban meghúzódtam. jó ideig mozdulatlanul vártam, talán valamelyik zerge — vagy mormota-őr valahol gyanút fogott, csillapodjék előbb le. Alattam vagy fél kilométer hosszúságban és felényi szélességben a Nagytemető katlana terült el, Legalul, a véderdő fölött, zöld gyep borította. fölfelé egyre sűrűsödtek a kisebb nagyobb kövek, majd kőgörgeteg nyomult a félkörű szikla alá, melynek felső tetejéről, mint a toronyőr az erkélyről, Ügyeltem az alattam elterülő nagy teknőt. Sokáig csend és mozdulatlanság mindenfele. . Nemhiába nevezték el az avató egykori ősök e hegyrészt Nagytemetőnek. az élet mintha innen véglegesen elmenekült volna. De mégsem! Ott lent a véderdő fölötti zöld gyepen megmozdult egy folt Segítségül vettem a távcsövet, ez már titkokat derített fel. Egy szarvasünő kelt fel ott fekvőhelyéről, nyújtózkodott, körülnézett, nagy fülei a levegőben úgy libegtek, mint a rezgőnyáría levelei, de aztán \ megnyugodva legelni kezdett. A távcső alulról fölfelé lassan végigpásztázta a nagy katlant. Íme, közepe táján mozgás .van: eddig nem látott zerge rugalmasan felpattan egy kiemelkedő sziklára, fejét az égnek szegezi, forgatja, állásán javít, félig fordul, tekintete a hegygerincnek irányul és kémlel. ' . , Tömzsi test, rövid és tömör nyak, magas szétálló kampók, a nagy távolság ellenére is felismerem: zergebak. Mintha lába kelne a sok kőnek, jobbra-balra a környezet színébe olvadó tömzsi állatkák surrannak, legelnek, fölágaskodnak, figyelnek... Eddig láthatatlan mormoták játékos mozdulatai. A távcső a katlanban feljebb kutat. Itt, amott megáll, mert a környezetből fakó mezben előkerül egy-egy vonuló vagy legelő zerge. Zöld fűfolton vékony kampőjú nagy kecske áll, botladozó gidája testéhez simul és anyja tekintetét arrafelé követi, ahol a zergeőr ;efét forgatja. A sziklafal alja is megélénkül, eddig nem látott zergecsapat tagjai minden irányba szétszélednek és csipdesik a friss fűszálakat. Váratlanul éles fütty hasít a zergeőr tájékán. Mindenfelé riadalom támad: a mormoták. füttyöket hallatva odúikba menekülnek, a zergeőr fejét mereven a katlan alsó vége felé irányítja, de őrhelyén tovább is áll. Példáját követi a vén kecske, gidója anyja mellső Jflbai közé furakodik és szügyénél kidugja kis fejét. A szétszórt falka ismét összeverődik, pillanatok alatt a meredek sziklafal tövénél terem és mozdulatlanul a zergeőr felé figyel. A távcsővel izgatottan keresem a riadalom okozóját. Végigpásztázva a katlan alsó végét, az üveglencsében váratlanul libegő óriási árny jelenik meg: toronymagasságban egy kőszáli sas csigavonalakban, szárnyverés nélkül suhanva, a teknő fölött végigcSerkészi a területet. Közeledik ... Most a zergeőr fölött siklik ... Karmait gömbalakban merevíti, nincsen tá-. madó szándéka, mert akkor csűdjeit széttárt karmokkal előre vágná. A zergebak kissé oldalra fordított fejjel védőállásban figyeli a levegő mestervitorlásának minden mozdulatát. Egyetlen fegyvere két hegyes kampója csupán, de azokkal hihetetlen fürgeséggel nehéz sebeket hasíthat. A levegő szálló ura ezt talán tudja is, simán elsuhan fölötte és kecskemama felé közeledik. Mintha alakját ércből öntötték volna, mereven figyeli a közeledő szárnyas ragadozó minden mozdulatát. A sas fölötte is átsuhan, a sziklafalhoz közeledik, ahol a falka menedéket talált. A természeti védőfal hajlását féltőben követi, a végén néhány gyors szárnycsapással hirtelenül az ég felé vág, és mint a lehulló kő, a jőgerinc mögött eltűnik. A merev feszültség változatlan, az ünő is, a zergék is mozdulatlanul figyelnek és várnak. A nagy katlanban ismét temetői a mozdulatlanság, csak állatfejek irányulnak meredeken föl a levegőbe, lesz folytatás? Váratlan újabbi látogatás? Talán támadás is? A zergeőr irányából végre nyújtott fütty hangzik. A merev mozdulatlanság egy csapásra eltűnik, az eddig figyelő alakok egyszerre ismét megmozdulnak, a sziklafal alatt a falka lassan szétszóródik. Az éhesek itt-ott pákosztosan ismét csipkedik a friss füveket, csak a zergemama áll mozdulatlanul, mint az anyai aggódás ércszobra. Kis gidója van ... bizalmatlan . .. vár . .. Az eltűnt mormoták rövid hívójelei hallatszanak: elmúlt a veszedelem, ki az odúból a friss levegőre! A Nagytemetőben a halál mozdulatlansága helyett ismét a hullámzó élet mozdulatlMisága vette át mindennapi uralmát. JURÁN VIDOR VS/SSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSAAAfSS/S/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS//SSSfSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSfSSfSSSffJtfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS Csillagot pattogtatott a derült égbolt, és elindult útjára a telihold is, mire Bognár kiért a hajlókhoz. Nem gyújtott világosságot, csak addig égette a gyertyát lenn, a pince sötét odújában, amíg telicsordította a boroskancsót. A hajlok előtt, a fal tövénél heverésző cseresnyefa derekára ült. Rágyújtott és csendesen iszogatott magában Ujja között felizzott a cigaretta parazsa, mint fű között a szenjátnosbogár. Az égen teliszájjal mosolygott a hold. Ezüstös fényében fürdette az Aranyhegyet, a falut és lenn, a völgyben a Garant vizét. Bognár József gondolat nélkül ült a faderékon. Lelkében csalódás, tompa fájdalom szövögette hálóját. Sóhajtozott meg a fejét lógatta, mint a nagyon fáradt ló. Közben a kancsó kétszer kiürült, harmadszor is telihozta és tovább iszogatott. A komorsága lassanként oszladozni kezdett: dolgozni kezdett benne a bor. A komor, fekete színek lassanként eltűntek a szeme elől és derűsebb hangulat lopkodott a szivébe. — Nem jött, hát nem jött! Ott vigye el a fene, ahol van! mormolta maga elé. — Csak nem fogok neki térden állva rimánkodni! Talán már éjjel is elmúlt, amikor bement a hajlókba, magára zárta az ajtót és végigdőlt a heverőn. Nyomban elaludt. Hajnalban keserű szájízzel ébredt. Eszébe villant a tegnap esti várakozás, az egész keserves sorsa. Keserves? Miért volna keserves? Csak a felesége betegsége keseríti meg az életét, semmi más. Mindene megvan, hiszen soha az életben olyan jó dolga nem volt, mint ipost! Nem hát! Fütyörészve indult a falu felé, haza felé. Lassan megvörösödött a keleti ég alja. Mintha óriási tüzet rakott volna ott valami láthatalan kéz. Bő harmatban fürdőit minden. Az ébredő világ megtelt madárdallal. Egész nap lótott-futott és igyekezett minél kevesebbet gondolni Jakab Margitra, még a találkozás lehetőségét is kerülte. Mégis, ahogy közeledett az este, mind idegesebbé vált Bognár. Egyre csak Margitra gondolt, és . táplálta magában a reményt: hátha ma este mégis eljön! Beesteledett és ő ismét ott ült a cseresnyefa derekán. Csendesen iszogatott és várakozott. A telihold az ég alatt ittott gubbasztó felhők 'között bukdácsolt. Éppen cigarettára gyújtott Bognár, amikor halk szoknyasuhogás ütötte meg a fülét. Enyhe, villamos áram futott át a testén. Szeretett volna nagyot, hangosat kiáltani örömében, amikor megpillantotta a barázdán felfelé igyekvő Jakab Margitot, de féken tartotta az érzelmeit.' Látszólag hideg közönnyel várta a találkozás pillanatát, de bensőjében pattanásig feszülő édes izgalom keringett. — jó estét! — köszönt az asszony elfúló suttogással. — jó estét 1 — fogadta Bognár izgalomtól rekedt hangon. — No. gyere, ülj le !. .. Megszuszogtatja az embert ez a part, ugye? — Meg... alaposan... Alig bírok szóhoz jutni — felelte Margit, és leült. Bognár József orrát jóféle illat csapja meg: mintha nyíló orgonabokor tövében üldögélne. Valami régi, nagyon régi emléket idéz fel ez az illat. — Szép, csendes este van — jegyezte meg halkan. — Az — hagyta jóvá az asszony. — A sóhajtás is messzire hallatszik. — Talán bizony hallottad?! — Mit? — Hát a sóhajtásomat?! — Egész nap a fülemben volt — mondta az asszony játékosan, de úgy is lehetett érteni, hogy komolyan gondolta. 12
