A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-21 / 3. szám

térképen Róma hatalmának tetőpontján: Britanniával, Mezopotámiával, Örményországgal és Dáciával gyarapodott. Az ötödiken megmutatkozó hatalmunkat a Dúcénak köszönhetjük. Ott látod rajta az anyaországon kívül Szicíliát, és Szardíniát, ezenkívül Líbiát, Eritreát, Etiópiát és Szomálit.

— Hol van ez ma, Orsula? Az olasz „impértum“ miféle térképét rajzolhatnád meg máma?

Sír és nem felel mindjárt. Sóhajt, felszárítja a könnyeit, kiegyenesedik:

— No látod, ezt mind vissza kell szereznünk. Van miért harcolnunk és tűrnünk ... meg tévednünk is. El sem tudod képzelni, milyen erős az olasz nő, leány vagy anya.

Belép Cesare főszerkesztő, a kártya eltűnik az újságok alatt, valamennyien munkához látnak, a lapnak egy órára a rotációs gépben kell lenni. Szedelőzködöm.

Kimenetkor, miközben szedő barátaimtól búcsúzom, Gatti oldalba böki Emiliót, rámkacsint és odafordul Cesarehoz:

— Dirrettore, Stefano megadta signorina Orsulának az utolsó terminust. Azt mondja, egy hónap múlva megszűnik a Popolo Republicano. Mit szól ehhez?

Cesare felveti orrával a szemüvegét:

— Megszűnik és nem szűnik meg. Valószínűleg átkeresztelem a lapot, kibővítem és átépítem. Signorina Orsula a szlovák tenente befolyása alatt áll, felmondást kap. — Nevet. Aztán méregbe jön. — És egyáltalában tenente, megtiltom önnek, hogy a szerkesztőimet zavarja munka közben. A tévtanait tartsa meg magának meg a hibbant hadtestének. Német kenyeret esznek, hát szolgáljanak nekik, vagy takarodjanak a pokolba, a partizánokhoz.

Aztán a szedőkhöz fordult:

— Ti pedig? Tudok rólatok mindent, összeesküdtetek ellenünk, fordulatot szerveztek, lesitek a pillanatot, amikor megkövezhetnétek bennünket. Nem tűröm, elbánok veletek.

Gatti, az őszhajú tördelő békésen mondja :

— Direttore, kész vagyftk a második oldallal, Mit csináljak most?

A háttérben az amerikai elnök vigyorgó arca. A plakát ezt a felírást viselte: Megdöglött Roosevelt, aki parancsot adott városaink pusztítására, egy lépéssel közelebb vagyunk a győzelemhez.

Szemére hánytam Orsulának ezt a plakátot. De ő azt mondta:

— Azt írom és hirdetem, amiben hiszek. Te sem tennél egyebet!

így aztán nem Orsulával mentem a műsoros estre. Miriammal mentünk, az egzotikus szardíniát leánnyal. Orsula látott a színházban és másnap megállapítottam, hogy haragszik.

Igen, Orsulában feltámadt az asszony. Egy harcos, fasiszta nő és a féltékenység, milyen nevetséges I Nem szól hozzám, nem néz rám, nem vesz tudomást rólam. Carlo Gatti békít össze minket a borospohár mellett. De sohá többé nem békültünk ki őszintén.

— A Villa d’Estében tömegsírokat talál•tak. Mit szólsz hozzá, Orsula? A németek

Az Officina grafica pavese nyomdában akadtak ennél ünnepélyesebb pillanatok is. Leginkább olyankor, ha mellőzve a politikát, mindennapos dolgokról beszéltünk és bort Ittunk hozzá, amiből Carlo Gattinak szolid készletei voltak. Ilyenkor a megrögzött fasiszták varázsütésre ismét emberekké változnak. Tréfálnak, kis történeteket mesélnek a szerelemről és ugratják a rotációs gépészét, egy kopa szodó- szoknyavadászt, aki a gépe elatti nyílásban nem egyszer leányt rejteget.

Tegnap izgalmas családi jelenetnek voltunk tanúi. A gépésznek váratlanul megérkezett a felesége vidékről és rajtakapta az urát. amint éppen a gép alatt foglalatoskodott. Megpofozta, a leánynak megtépázta a haját és tört-zúzott maga körül. Nem lehetett kiengesztelni. Most a nyomdában van és szemmel tartja az urát.

Orsula megharagudott rám. Felébredt benne a nő. Nemrégiben a párt műsoros ünnepséget rendezett, amelyen neki énekelnie kellett és meghívott engem. „Elénekelem a műsoromat, aztán ülhetünk együtt a páholyban Eljössz?“ „El“. Csakhogy nem mentem. Márminthogy nem Orsulával. Teljesen elment tőle a- kedvem, mikor megtudtam, hogy az undorító plakátnak, amely Roosevelt halála után megjelent Pávia utcáin, ő a tervezője. A falragasz egy lebombázott várost ábrázolt; lent égtek az utcák, felülről pedig egy amerikai liberátor bombákat • dob le.

csinálták meg a fasiszták kéz a kézben.

— Nem hiszem, ilyesmit csak a partizánok tesznek... De ha mi tettük volna Is, az árulókat meg kell büntetni.

— No és képes lennél te embereket kínozni, égő cigarettával pörkölni, izzó gombostűt szúrni a körmük alá és kiszúrni szemüket, mondd Orsula, tudnál ilyesmit tenni?

— Lehet, hogy igen ...

— Nem hiszem, a kiontott vér más, mint ami az ember ereiben kering.

— Mit tudsz te énrólant? Nem tudod, ípennyi embert pusztítottam el. Ismerem a vér szagát, valamikor engem is megkínoztak, kihallgatás közben az ellenfeleim. Ömlött rólam a veríték, vért könnyeztem és epét köptem.

— Orsula, nem hiszek neked. Sok mindent elárultam magamról. A kezedben vagyok... de nem félek tőled. Azaz hogy

mégis félek, féltékeny vagy, bosszút tudsz állni.

— Ne sértegess. Tudok méltányolni is. Megvan a magad igazsága, tartsd magad hozzá, de kérlek az enyémet ne bántsd.

— Egy csak az igazság, Orsula. Egy költőnk azt írja, hogy mindenkinek megvan a maga igazsága és mégis mindegyik igaz. Nem értek vele egyet ebben. A két igazság egyike hazugság, tudatos vagy kényszerű.

Gatti borral kínál bennünket, újabb pókhálós palackot vett elő a rejtekhelyről. Ez az ember Iszik munka közben, egyre iszik és a keze meg nem remeg, az ár nem esik ki belőle, a szeme nem téved. Bámulom.

Vlágosan látom magam előtt és újra átérzem a kedves páviai nyomda varázsát. Feltűnnek előttem sorra a baráti arcok, Gatti tördelőé, a sápadt, egészségtelen színű Emilióé, a szoknyavadász gépészé, Lesba igazgatóé, a vén, örökké sajtszagú könyvelőnőé, Dominico rajzolóé, Sergeóé az inasé. Piero, Gustavo és Lodovico szedőké, látom őket egymás mellett mind. A linotyp rezeg, sustorog a papír, száll a füst és keretként körülfogja a lámpák ernyőit. Hűséges szedőm, Viktor újra dohog, amikor elárasztom anyaggal és rászorítom, hogy késő éjszakáig dolgozzon. És nem feledkeztem meg Cesare főszerkesztőről sem, akit úgy lehet, felakasztották, sem Orsuláról, a páviai fegyház foglyáról.

Meraviglioso !

— Merovíglioso! — mondja talán signor Gatti gyermekeinek és visszaemlékezik arra az időre, amelyet egy szlovák fiatalemberrel töltött együtt, akivel a szörnyű háború kellős közepén is sikerült idillt varázsolniuk maguk köré.

• • •

Megjött a fordulat, egy hónap sem telt bele. Nem volt alkalmam büszkélkedni Orsula előtt, hogy győzött az én igazságom, és nem is lett volna helyén való.

Április végén a harc befejeződött. De a vér nagyon is hevesen lövellt ki, semhogy gyorsan elállíthatták volna. Lengenek a zászlók, harsog az énekszó, jegyenruhámon csehszlovák és olasz trikolór.

Az utcán botladozom a holttéstekben. A municipio előtt és más nyilvános helyen sorokban hevernek a hullák, nyakukon tábla lóg, amelyen rajta . a nevük, a fasizmus szolgálatában betöltött tisztük és a bűnük. Kész színház, ami itt történt. Rendőrök állják körül a holttestek borította területet és irányítják a nézőközönséget. Húszanként nézhetik a halott árulókat, aztán újabb huszas csoport következik, míg az egész város sorra nem került.

Drámai menet halad a városon végig: kócos, összevissza vert foglyok tépett egyenruhában, magukból kikelt civilek meg egy maroknyi csapat meztelen leány. Az egyikben felismerem Orsulát Teljesen ruhátlan, mezítláb lépked, feje és szeméremiája ki van boroltválva, keze hátrakötve. Mögötte gépkocsi rájukszegzett géppisztollyal. A városi fogház felé tart. Lassan haladok a gályarabok nyomában, megbújok a holdkórós nézők mögött, nehogy Orsula meglásson. Hanem Orsulának egészen más kép lebeg a szeme előtt, szörnyűbb, Hragikusabb: a hatodik plasztikus térképet látja a római utca falán, a Via del Imperón, és a térképen nincs egyetle'n világos foltocska, nz egészet elborítja a gyászos fasiszta korszak romjainak és pusztulásának iszonyú árnyéka.

Fordította : BŰNÉ ANDRÁS

13