A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-01-21 / 3. szám

térképen Róma hatalmának tetőpontján: Britanniával, Mezopotámiával, Örmény­­országgal és Dáciával gyarapodott. Az ötö­diken megmutatkozó hatalmunkat a Dúcé­nak köszönhetjük. Ott látod rajta az anyaországon kívül Szicíliát, és Szardí­niát, ezenkívül Líbiát, Eritreát, Etiópiát és Szomálit. — Hol van ez ma, Orsula? Az olasz „impértum“ miféle térképét rajzolhatnád meg máma? Sír és nem felel mindjárt. Sóhajt, fel­szárítja a könnyeit, kiegyenesedik: — No látod, ezt mind vissza kell sze­reznünk. Van miért harcolnunk és tűr­nünk ... meg tévednünk is. El sem tudod képzelni, milyen erős az olasz nő, leány vagy anya. Belép Cesare főszerkesztő, a kártya el­tűnik az újságok alatt, valamennyien mun­kához látnak, a lapnak egy órára a rotá­ciós gépben kell lenni. Szedelőzködöm. Kimenetkor, miközben szedő barátaimtól búcsúzom, Gatti oldalba böki Emiliót, rám­kacsint és odafordul Cesarehoz: — Dirrettore, Stefano megadta signo­­rina Orsulának az utolsó terminust. Azt mondja, egy hónap múlva megszűnik a Popolo Republicano. Mit szól ehhez? Cesare felveti orrával a szemüvegét: — Megszűnik és nem szűnik meg. Való­színűleg átkeresztelem a lapot, kibővítem és átépítem. Signorina Orsula a szlovák tenente befolyása alatt áll, felmondást kap. — Nevet. Aztán méregbe jön. — És egyáltalában tenente, megtiltom önnek, hogy a szerkesztőimet zavarja munka közben. A tévtanait tartsa meg magának meg a hibbant hadtestének. Német kenye­ret esznek, hát szolgáljanak nekik, vagy takarodjanak a pokolba, a partizánokhoz. Aztán a szedőkhöz fordult: — Ti pedig? Tudok rólatok mindent, összeesküdtetek ellenünk, fordulatot szer­veztek, lesitek a pillanatot, amikor meg­kövezhetnétek bennünket. Nem tűröm, el­bánok veletek. Gatti, az őszhajú tördelő békésen mond­ja : — Direttore, kész vagyftk a második oldallal, Mit csináljak most? A háttérben az amerikai elnök vigyorgó arca. A plakát ezt a felírást viselte: Megdöglött Roosevelt, aki parancsot adott városaink pusztítására, egy lépéssel kö­zelebb vagyunk a győzelemhez. Szemére hánytam Orsulának ezt a pla­kátot. De ő azt mondta: — Azt írom és hirdetem, amiben hiszek. Te sem tennél egyebet! így aztán nem Orsulával mentem a mű­soros estre. Miriammal mentünk, az eg­zotikus szardíniát leánnyal. Orsula látott a színházban és másnap megállapítottam, hogy haragszik. Igen, Orsulában feltámadt az asszony. Egy harcos, fasiszta nő és a féltékenység, milyen nevetséges I Nem szól hozzám, nem néz rám, nem vesz tudomást rólam. Carlo Gatti békít össze minket a borospo­hár mellett. De sohá többé nem békültünk ki őszintén. — A Villa d’Estében tömegsírokat talál­­•tak. Mit szólsz hozzá, Orsula? A németek Az Officina grafica pavese nyomdában akadtak ennél ünnepélyesebb pillanatok is. Leginkább olyankor, ha mellőzve a politikát, mindennapos dolgokról beszél­tünk és bort Ittunk hozzá, amiből Carlo Gattinak szolid készletei voltak. Ilyenkor a megrögzött fasiszták varázsütésre ismét emberekké változnak. Tréfálnak, kis tör­téneteket mesélnek a szerelemről és ug­ratják a rotációs gépészét, egy kopa szodó- szoknyavadászt, aki a gépe elatti nyílásban nem egyszer leányt rejteget. Tegnap izgalmas családi jelenetnek vol­tunk tanúi. A gépésznek váratlanul meg­érkezett a felesége vidékről és rajtakap­ta az urát. amint éppen a gép alatt fog­lalatoskodott. Megpofozta, a leánynak megtépázta a haját és tört-zúzott maga körül. Nem lehetett kiengesztelni. Most a nyomdában van és szemmel tartja az urát. Orsula megharagudott rám. Felébredt benne a nő. Nemrégiben a párt műsoros ünnepséget rendezett, amelyen neki éne­kelnie kellett és meghívott engem. „El­énekelem a műsoromat, aztán ülhetünk együtt a páholyban Eljössz?“ „El“. Csak­hogy nem mentem. Márminthogy nem Or­sulával. Teljesen elment tőle a- kedvem, mikor megtudtam, hogy az undorító pla­kátnak, amely Roosevelt halála után meg­jelent Pávia utcáin, ő a tervezője. A fal­ragasz egy lebombázott várost ábrázolt; lent égtek az utcák, felülről pedig egy amerikai liberátor bombákat • dob le. csinálták meg a fasiszták kéz a kézben. — Nem hiszem, ilyesmit csak a partizá­nok tesznek... De ha mi tettük volna Is, az árulókat meg kell büntetni. — No és képes lennél te embereket kí­nozni, égő cigarettával pörkölni, izzó gombostűt szúrni a körmük alá és kiszúr­ni szemüket, mondd Orsula, tudnál ilyes­mit tenni? — Lehet, hogy igen ... — Nem hiszem, a kiontott vér más, mint ami az ember ereiben kering. — Mit tudsz te énrólant? Nem tudod, ípennyi embert pusztítottam el. Ismerem a vér szagát, valamikor engem is megkí­noztak, kihallgatás közben az ellenfeleim. Ömlött rólam a veríték, vért könnyez­tem és epét köptem. — Orsula, nem hiszek neked. Sok min­dent elárultam magamról. A kezedben va­gyok... de nem félek tőled. Azaz hogy mégis félek, féltékeny vagy, bosszút tudsz állni. — Ne sértegess. Tudok méltányolni is. Megvan a magad igazsága, tartsd magad hozzá, de kérlek az enyémet ne bántsd. — Egy csak az igazság, Orsula. Egy költőnk azt írja, hogy mindenkinek meg­van a maga igazsága és mégis mindegyik igaz. Nem értek vele egyet ebben. A két igazság egyike hazugság, tudatos vagy kényszerű. Gatti borral kínál bennünket, újabb pókhálós palackot vett elő a rejtekhelyről. Ez az ember Iszik munka közben, egyre iszik és a keze meg nem remeg, az ár nem esik ki belőle, a szeme nem téved. Bámulom. Vlágosan látom magam előtt és újra átérzem a kedves páviai nyomda varázsát. Feltűnnek előttem sorra a baráti arcok, Gatti tördelőé, a sápadt, egészségtelen színű Emilióé, a szoknyavadász gépészé, Lesba igazgatóé, a vén, örökké sajtszagú könyvelőnőé, Dominico rajzolóé, Sergeóé az inasé. Piero, Gustavo és Lodovico sze­dőké, látom őket egymás mellett mind. A linotyp rezeg, sustorog a papír, száll a füst és keretként körülfogja a lámpák ernyőit. Hűséges szedőm, Viktor újra do­hog, amikor elárasztom anyaggal és rá­szorítom, hogy késő éjszakáig dolgozzon. És nem feledkeztem meg Cesare főszer­kesztőről sem, akit úgy lehet, felakasz­tották, sem Orsuláról, a páviai fegyház foglyáról. Meraviglioso ! — Merovíglioso! — mondja talán sig­nor Gatti gyermekeinek és visszaemléke­zik arra az időre, amelyet egy szlovák fiatalemberrel töltött együtt, akivel a ször­nyű háború kellős közepén is sikerült idillt varázsolniuk maguk köré. • • • Megjött a fordulat, egy hónap sem telt bele. Nem volt alkalmam büszkélkedni Or­sula előtt, hogy győzött az én igazságom, és nem is lett volna helyén való. Április végén a harc befejeződött. De a vér nagyon is hevesen lövellt ki, sem­hogy gyorsan elállíthatták volna. Lenge­nek a zászlók, harsog az énekszó, jegyen­­ruhámon csehszlovák és olasz trikolór. Az utcán botladozom a holttéstekben. A municipio előtt és más nyilvános helyen sorokban hevernek a hullák, nyakukon tábla lóg, amelyen rajta . a nevük, a fa­sizmus szolgálatában betöltött tisztük és a bűnük. Kész színház, ami itt történt. Rendőrök állják körül a holttestek borí­totta területet és irányítják a nézőközön­séget. Húszanként nézhetik a halott áru­lókat, aztán újabb huszas csoport követ­kezik, míg az egész város sorra nem ke­rült. Drámai menet halad a városon végig: kócos, összevissza vert foglyok tépett egyenruhában, magukból kikelt civilek meg egy maroknyi csapat meztelen leány. Az egyikben felismerem Orsulát Teljesen ruhátlan, mezítláb lépked, feje és sze­méremiája ki van boroltválva, keze hátra­kötve. Mögötte gépkocsi rájukszegzett géppisztollyal. A városi fogház felé tart. Lassan haladok a gályarabok nyomában, megbújok a holdkórós nézők mögött, ne­hogy Orsula meglásson. Hanem Orsulának egészen más kép lebeg a szeme előtt, szörnyűbb, Hragikusabb: a hatodik plasz­tikus térképet látja a római utca falán, a Via del Imperón, és a térképen nincs egyetle'n világos foltocska, nz egészet el­borítja a gyászos fasiszta korszak romjai­nak és pusztulásának iszonyú árnyéka. Fordította : BŰNÉ ANDRÁS 13

Next

/
Thumbnails
Contents