A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-01-21 / 3. szám
Stefan záry* ORSULA Befejeztük az oldalkorrektúrákat és Gattl, a nyomdász viszi az oldalakat a gépbe. A falióra elüti az este tízet. Mehetek Haza, de nem kelek fel, maradok a nyomdában, szándékosan keresek valami munkát. Rakosgatom a kéziratokat, összegyűrök, széjjelszakítok régi levonatokat, bejegyzem a maradék anyagot. A szedőm, Viktor, szlovák katona, kikapcsolta a szedőgépet, eltette a matricákat, most mosakszik és készül menni. Az őszhajú Carlo Gatti elhordta az utolsó oldalakat, visszajön. Aztán, szokásához híven, üt egyet a tenyerébe: — Finito, Stefano, eh? — Finito, Carlo, köszönöm! — És haza nem mész még? — Nem megyek, egy kicsit elüldögélek itt, a szállóban átkozott hideg van. Csak kifogás ez, mert itt is vacogok. Viktor felvette a köpenyét, bekapcsolta a derékszíját. Mókásan összevágja a bokáját : — Jelentem alásan, elmegyek, téged nem is hívlak, tudom, hogy úgysem jössz. — Jelentőségteljesen hunyorít, mintha tudná, miben töröm a fejem. — Jó éjszakát mindenkinek és buon lavoro! Kiengedtem a hidegbe, becsuktam utána az ajtót és ráfoltam a reteszt, nehogy meglopjon bennünket a gépzakatolásban valaki, mert csak a harmadik helyiségben dolgoznak Leülök a kályha mellé, amely talán az egész városban az egyetlen. A kis kályha az előszobában áll, úgyhogy szerényen megosztja melegét az összes környező helyiségekkel is. Mellette egy hosszú asztal, amelyen a korrektúrákat szoktuk olvasni. Tiszta ív papiros van előttem, címfejet kezdek, szeretnék vala mit írni. Rrrr, szól a csengő. Nem megyek ajtót nyitni, bár én vagyok legközelebb a bejárathoz. Egy maszatos inas nyit ki, és én már figyelem is feltűnés nélkül, amint belép az, aki miatt ma túlórázom: Dr. Orsula C, a helyi újság, az 11 Popolo Republicano szerkesztőnője Vele érkezett még két szerkesztő, vagyis az egész üzem; csak a főszerkesztő, Cesare úr, mutatkozik majd későbben, hadd érezze mindenki, hogy ő a lap tulajdonosa. Ah, a dolgozó nyomda nagyszerű zenéje ! A kerekek és emelők ritmusa a város éji csendjében, a ritmus, amelyet hónapok óta úgy megszerettem, hogy nélküle puszta unalom lenne az élet ! A linotype-gépek duruzsolnak, mint a pergőrokka, a matricák összecsengenek, kopognak a billentyűk, loccsan az ólom és a sorok nőnek, mint eső után a gomba Sietős léptek az asztalok és szedőszekrények körül, a betűk fölé görnyedő hátak, a mettőr villanó árja, a zsineg halk zizzenése, a prés nyikorgása 1 A két szerkesztő kártyázik. Orsula korrigál niellettem. írok és a szemem sarkából figyelem. Orsula tanárnő, nagy sötét * A szerző „Itáliai elbeszélések“ című kötetéből, mely a közeljövőben jelenik meg a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadónál. szeme van, újságírói pályára lépett, ezenkívül vezető funkcionáriusa a helybeli fasiszta szervezetnek. Hosszú estéket és éjszakákat töltöttünk el együtt halk suttogásban és vitákban, amelyek nem egyszer veszekedéssel végződtek. Orsulában kevés a nőies tulajdonság: a szerelem neki mellékes és banális valami, a háza mindenek előtt, a párt meg az újság. Egy csók Orsulától — mint valami jeges érintés. Van vőlegénye, jogász doktor, afféle fiúcska, nein tudom, mit kezdenek ezek ketten, ha nagyritkán találkoznak. De mégis tudom, Orsula könyveket hordoz neki, ezt nézd át, ezt kell olvasnod, legközelebb mgkérdezlek, hogy tetszett és megértetted-e. Hazámról folytatott hosszas beszélgetések után, amely iránt Orsula rendkívüli érdeklődést mutatott, továbbá néhány akadozó kísérlet után, hogy gyengéd szavakat mondjak neki, amit ő érzelgősségként kezelt, mindig világnézeti perünkhez lyukadtunk ki, ő vakon védte a fasizmust, én meg a magam, a övétől ezer mérföldnyire levő álláspontját. Néha beleszólt a vitába a többi szerkesztő is, akiknek a politika csak kenyérkérdés volt, meg Cesare, a főszerkesztő, egv megalkuvás nélküli, kméletlen, indulatos ember. Tudják rólam, hogy ellenfelük vagyok. Sőt, Orsula azt is tudja, hogy összeköttetésben állok a földalatti mozgalommal. „Minek árulod el ezt nekem?“ figyelmeztetett, „nem félsz, hogy feljelentelek?“ „Nem félek, Orsula, mert, ismerlek. Túlságosan becsületes vagy, semhogy fel - adjál!“ „Javíthatatlan vagy, bánom is . én a politikai nézeteidet, de meglátod, egyszer majd igazat adsz nekem.“ Rendszerint ezzel végeztük. Most itt korrigál mellettem. Kollégái verik ujjbütykeikke! az asztalt, rakják egyik kártyát a másikra, veszekednek, fizetnek. Belemondom a gépek dalolásába: — Orsula, még egy hónapot adok nek: tek. Hány számot adtok ki még addig? Folytatja a munkáját, fejét sem emeli fel, csak úgy a foga között feleli: — Hány határidőt mondái már? Toldozgatod, húzod, hogy az már sok a jóból. Csak most kezdünk igazán újságot csinálni. Fokozzuk a példányszámot, bővít)ük a terjedelmet. Szerkesztőket veszünk fel. Kár, hogy szlovák vagy és hogy nem tudsz tökéletesen olaszul, felvennénk téged .. . De előbb jól le kéne gyalulnunk és átgyúrnunk. Megrakom a kályhát, rárakok a párbeszédünk tüzére is: — Most kapjátok az utolsó terminust Elesett Faenza, Imola és Ferrara, az amerikaiak közelednek Páduához. a németek az utolsókat rúgják Mikor láttál utoljára német repülőgépet? Hát a rajnai harcok meg a Berlin ellen készülő nagy támadás? Vak vagy, Orsula, nem akarod látni a valóságot. És mi van a ti alpesi bersaglieri zászlóaljaitokkal? Naponta, tömegesen mennek át a partizánokhoz ... Félbeszakít: — Ne beszélj. Fordulat készül. A németek az utolsó pillanatban kirukkolnak a titkos fegyverükkel. Bízom Hitlerben, ha tudom is, hogy velünk olaszokkal szemben nem őszinte a szándéka. A Duce most tárgyal Berlinben és ha hazajön, nagy dolgokat tudunk meg tőle. Győzni fogunk, de akkor aztán jaj az árulóknak és kaméleonoknak. Tűzbe jön, kipirul, leteszi a ceruzát és kigombolja a kabátját. Fuj, háromszor is fuj az áruló olaszoknak! Tudod te, mit tett a Duce Dáliáért? Nemzedékeket nevelt át, gyarmatokat hódított meg, mocsarakat szárított ki, városokat épített. Feltámasztotta bennünk a dicsőséget, régi római szellemet. — És hol van ez ma mind? — gúnyolódom. — A háborúban áldozatot is kell hozni, a győzelem nem hull az égből az ölünkbe. Minden vereségért a kishitűek tehetnek. A mi fiaink megfutottak Afrikából, Szicíliában pedig már nem tudták megvetni a lábukat. Elég egy kis megingás a döntő pillanatban, egyetlen botlás, és a következmények már messze kihatnak De összeszedjük magunkat. Azt hiszem, már magunkhoz is tértünk. És az a törpe királyunk? Szégyene a Szavojai nemzetségnek ! — A király csak figura, a vér a polgár. A polgárok határoznak, ők az élet lüktetése. Orsula, ti a jogtalanság oldalán álltok, egyetértetek a gyilkossággal és vérontással, rabszolgatartók vagytok. Siratni fogjátok önmagatokat, keservesen megbánjátok még. Egy hónap múlva, Orsula, jól jegyezd meg, egy hónap múlva 1 Aztán a gőgje hirtelen fájdalomba csap át: — Isten a megmondhatója, hogy mi jót akarunk Az Isten nam hagy el bennünket. Vagy nem kell-e sírnia minden olasznak, ha végigmegy Rómában a Via del Imperón és a híres falon ott látja a római és olasz erő öt térképét. Ismered őket, ugye? Az első domború térképen Róma, alapítása után, egyetlen fehér köröcske az Apennlnfélszigeten, az akkori világ sötét tengerében A második térképén a római uralom a pún háborúk idején, a fehér szín már kiterjedt A harmadikon birodalmunk Augustus császár halálakor már kiterjed Afrika partjaira, Spanyolországra, Galliára, Kisázsiára és Szíriára. A negyedik VERES JÁNOS ÖRÖMÉNEK Halál-harc, szerelem, bánatok pokoli zűrzavarából, hol keserves rézpergő módjára sírtam a vágyak zajától, kiléptem végre! — bércedre indulok, huszadik század, ngugodtan lépkedek, mint akik hazataláltak. Megrázom magam, mint kutya, ha kijön a vízből, isten se adhatna többet a bensőmből szikrázó hittől, fölöttem napfény, alattam ősök fekete vére, készítem erőim életem döntő fejezetére. 12
