A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-17 / 24. szám
JIRI MAREK Az aiiTit beszél Egy bérházban élek, mint teljesen ismeretlen nő. Nincs rajtam semmi különös. Úgyszólván senki sem ismer. Szobám két ablaka olyan utcára nyílik, ahol nincs napfény, a függöny mögül a szemközti ház falát látom. Nem is fontos nekem a szebb kilátás, úgyis csak a múltba nézek. Naponta egy szer-kétszer, mikor fekete táskámmal bevásárolni megyek, s pár perc múlva visszatérek, találkozom a-Jiázbeli emberekkel. Lassan járok, beteg a szívem, nehezen lélegzem. Sosem jutott még eszükbe, hogy mennyi magányos nő járkál és senki sem veszi őket észre? — Az az idős hölgy a földszintről — mondják rólam — bevásárolni megy. Am egyszer a házmesterné meglátta a születési adataimat és összecsapta a kezét: az ablaküvegre nyomja és csodálkozik: Miért nem várt rám? Miért repült el? Es mit mond a veréb, ha nem tud beszélni? Kövér ujjacskáival lapozgat a könyvben, néha rámutat egy-egy képre. Olyan pompásak ezek a képek: autón utazó emberek, hajcsár ostorral, gőzhajó a folyón . .. és ez már nem is az ő ujja, hanem egy kéményseprő, aki felfelé mászik a létrán, egy-kettő, egy-kettő ... „Anyuka, hol alszik a kéményseprő” És ki oltja el a. csillagokat? Nagyobb a nap, mint az én tányérom?” A gyerekek mind gyönyörűek, ám elalváskor a legelragadóbbak, amikor szemecskéjük lecsukódik és ajkukon mosoly bujkál, aztán a fejetlen lovacska, a labda, a veréb az ágy szélére ülnek, és tovább élnek, mert ennek az életnek a gyönyörűmég a szél is szégyenkezik, a fák mozdulatlanok: ha nem lennének a földbe gyökerezve, bizonyára elszöknének. Vésztjósló'hallgatás nehezedik az egész vidékre, semmi sem lélegzik. Csak ez a menet halad, apró gyerekek, akik már roppant sok szörnyűséget láttak. Zajtalanul mennek, mert nem tudják felfogni, mi történik velük, mennek kézenfogva, mintha csak iskolából jönnének. Őreik megvasalt csizmája ijesztően kopog. A halálba mentek azok a gyerekek. Láttam őket, amikor sok más asszonynyal együtt rácsos vagonokban, hosszú végnélküli utakon vittek bennünket a halálba, vagy ahogy ők mondták, a rendeltetési helyére. Kegyetlen út volt ez, az éhségtől és a szomjúságtól páran meghaltak, de a legjobban az fájt, hogy elvet' ték tőlünk a gyerekeinket. Ez a bizonytalanság kínzott a legjobban: mi lesz velük? Árvaházakba viszik és rosszul fognak velük bánni. Kegyetlenül fájt, mégis volt benne valami vigasztaló: mindent ki lehet. bírni, csak éljenek a gyerekeink. Nekünk már semmi sem számít. .. A menet a sínek mellett gyalogolt, elhaladt a szerelvény mellett, amely már. — Hisz maga még egész fiatal! Csak az a fehér haj öregíti. — Sok minden hozzájárul ehhez, de fiatal igazán nem vagyok. Sőt, néha úgy érzem,'mintha ezer éves lennék. Ő nevetni kezdett, s közben olyan bizonytalanul és szomorúan nézett rám, mintha sajnálna. De mért lennék sajnálatra méltó? Az életem nem volt mindig ilyen, mint most, sőt, valamikor nagyon is szép volt. Férjemmel szépen éltünk, boldcgok voltunk, mikor a gyerekünk megszületett. főtt a háború. Ebben tulajdonképpen nincs semmi különös, hiszen valamenynyien átéltük és túlságosan jól tudjuk, milyen volt. Nem gondolják, hogy nem elég ezt csak úgy mondani: háború. Ez csak egy szó, néhány hang, melyek távolról sem fejezik ki a benne rejlő borzalmakat. Ez nem alkalmas szó, úgy vélem, túlságosan enyhe. Csikorognia, csörömpölnie, fájnia kéne, büzlenie a puskapor és alvadt vér szagától... Ebben a háborúban harcolt a férjem. Nem fegyverrel a * kezében, nálunk úgy nem lehetett. Elfogták és halálra ítélték felforgató tevékenysége miatt. En meg egyedül maradtam a gyerekkel. A napsütötte park sétányán egy gyerek lépked, hangjával a gőzmozdony sípfát, kezecskéjével a dugattyú mozgását utánozza. Ki mondja, hogy ez a park sétánya, ahol légvédelmi árkokat ásnak, s amerre fáradt, földre szeglett tekintetű emberek vonszolják magukat. Hisz ez, síneken száguldó vonat. Csodálatos kaland ez, gyönyörű a világ, mert szemednek egyetlen mozdulatával megváltoztathatod. Vagy mikor kezébe veszi a csonkafejű falovacskát. Abban a pillanatban megelevenedik a darab fa, a legényke felpattan a hátára, göndör fürtjeit lobogtatva integet fejecskéjével, és semmi áron sem hajlandó engedelmeskedni, hisz ő erős vitéz, árkon-bokron keresztül vágtat lovával! Sosem ér véget ez a lovaglás! Most meg a veréb csábítja őt az ablakon keresztül, a 16 a földön hever, már csak használhatatlan holt tárgy. — Hogy csiripel a veréb az ablakon kívül. Orrocskáját sége végnélküli. Miért beszélek erről ilyen hosszan? Azért, mert láttam a halálba menni a gyermekemet. Riadt gyermeki tekintettel ment, úgy ment, mintha minden meg lett volna dermedve körülötte, kézen fogva vezették egymást, a szomorú menetben a halálba mentek, és olyan kicsinyek, olyan gyöngék, olyan védtelenek voltak. Kicsi fiam... nem, nem fogok sírni, ne féljenek, csak a hangom csuklóit el, a sírás már rég mögöttem van, csak az iszonyat maradt meg, az pedig nem sír. Vigasztalan, kietlen vidék volt, a kihalt utat, amely a sínek mellett vezetett szikkadt sár borította. Ebben a sárban botladoznak a pici lábacskák. Felettük zavaros az ég, körülöttük minden mozdulatlan, levél sem rezzen, túl nagy borzalom ez, SZABÓ ERZSÉBET RAJZA régen ott vesztegelt. Csendben és illedelmesen mentek az úton, amelynek a végén kémények füstöltek ... Ahogy ott a rácsos ablaknál szorongtunk, észrevettem a gyerekeket, sőt megpillantottam a saját gyermekemet is. Kisfiam —: sikoltottam, s mielőtt elvesztettem az eszméletemet, még láttam, amint meg-, fordult, mintha meghallotta volna kiáltásomat, de akkor már a többiek elrántottak az ablaktól, ők is látni akartak. Akkor már félig őrültek voltunk. A vagon padlóján hevertem, a többiek tapostak rajtam. Nem éreztem már semmit. Egyáltalán semmit. Később tudtam meg, hogy a vagonból olyan rémisztő siránkozás tört ki, hogy azonnal kiadták a parancsot, az út folytatására. Árként zúgott az anyák sírása, sem a szidás, sem a verés. 14
