A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-03 / 22. szám
T avasz Prágában Az ég selymét a Velencei-tél föle szegezték tágan hullámzik által s teleszórja a macskaknvet ibolyával. A lányok, oalyn könnyen lépnek, mint az őzek, szoknyájuk selem-harang és csályítja őket valami kedves kaland. A yén Moldva szelíden ringatja a napot és felpillog a partra, ahol selymét a gyenge fűzgally kitakarja. Vidám fickók fütyülnek, szintre táncra pattan az Óváros száz szentje, s kőszívéből a tavasz tovazengve. A száztornyú város kedvesen rámosolyog most minden idegenre és álmot csókol szívére, mint az én szívemre. Dénes György versei Elégia Lombok, virágok, részegítő nyár, bokor-sátorban csicsereg a madár. A pádon ülök egyes-egyedül, a selyem-fűből tücsök hegedül. Elhallgatom, szívemre száll a bú és megsatétül a lombkoszorú. Ö, hol a nyár, a régi, rég/szép és hol vannak a két tündérmesék!? És hol vagy te, szívemnek jobbfele, ki illat, költemény, zene? Míg felhőn rózsáll csendes alkonyat, pírjában látom kedves arcodat. És elsötétül lassan, mint a táj, hogy százszor jobban fájjon, ami fáj. Nyári eső Szakad az eső, reszket a lomb, olvad a föld, platánfák csipkés levelén harsan a zöld. Zúg a csatorna, forr a patak, hajlik az ág, tocsogó emeli fürgén habtaraját. Fehér rózsa mosdik a kertben, szűzi virág, fésüli, bontja kacagva sziromhaját. 'ssssssssssssssss^sss^sssssssssssssssss/sssssssss/sssss/ss^ssyssyssssssssssssssss/ssjVfSssssyssssssssy^sy^Afyrsssssss/sssssssssssssssssssssss/ssssssssssss/sssssssssssssssssssssssssssj látom... Úgy gondolom... szóval, hogy a faluban nem beszélnek-e róla valamit? — A faluban .. Nem hallottam én semmit, lányom . . Futkos, jön-megy a faluban meg a határban, végzi a dolgát, oszt le van a hatos . .. Bognárrié lassan elfordítja a fejét, éppen csak moccanásnyit, s vele együtt a tekintetét is le.veszi Juli nénéről. Mély sóhaj előzi meg a szavát: — A sógorasszony járt nálam ebéd után ... Juli néne mögt már megérti a beteg kérdezősködését. és azt is tudja, hogy bizonyára tudomást szerzett mindenről. — Mit keresett itt, talán bizony megszállta a szentlélek?! — Ebédet hozott... nem fogadtam el... visszavitte ... de mondott valamit, ami... — Mit talált ki az az ördöglelkű? Bognárnénak meg kell kicsit pihennie, hogy ki bírja mondani a számára rettenetes szavakat. Hiszen a sógorasszonya mérget csepegtett a leikébe, ami azóta is állandóan marja, és nem bír tőle szabadulni. — Azt mondta, hogy a... a Józsi... meg a Jakab Margit... — A gyalázatos! — tör ki Juli nénéből haragosan a szó. — Hogy nem szégyellj magát az a ... az a nem Is tudok rá mit mondani. Hogy még a Józsi meg a Jakab Margit!? Nem igaz, egy szó sem igaz ! Vőlegénye van a lányának, úgy tudom, szüret után lesz a lagzi, már hogy tenne a Margit olyat!? Bognárné szemében, mintha egy pillanatra felcsillanna a remény. Tekintetét az öregasszony arcára irányítja: — Hát már olyan nagyra nőtt a lánya, hogy férjhez megy? — Nagyra bizony! Tudod, a lánygyerek a pad alatt Is megnő... Szép, okos lány, a szövetkezetiirodában dolgozik ... — Akkor hát nem igaz? — kérdi Bognárné, és úgy várja az öregaszony válaszát, mint kisgyermek a mese folytatását. — Megmondanám én lányom, ha Igaz volna, miért is tagadnám, hiszen úgy sem segíthetnék rajta, ha éppen úgy is volna. Egy percig se törd rajta a fejedet, Gi'zella, nem érdemes! Alig észlelhető halvány mosoly jelenik meg Bognárné ajka körül: — Hiába tagadja ... tudom ... érzem én, hogy Igazat mondott a sógorasszony.. Igazat mondott. .. Nem bánom én, Juli néne, nekem már úgy sincs sok hátra ... tegye, ha úgy tetszik neki... — mondja erősnek mutatva magát, de a szemét elönti a könny... Az Aranyhegy lába a felső faluvéget érinti. A kerteket csak egy dűlőút választja el tőle. Az Aranyhegyen nagyon jól megterem a szőlő. A pincék szétszórtan — gomba módjára — tarkítják a tőkerengeteggel borított domboldalt. Bognár József portájának végétől alig háromszáz méternyire van a szőleje. Közepén kicsi lépcső, tenyérnyi fennsík zöld pázsittal. Rajta a hajlok a pincével. Vastagtörzsű, hatalmas lombű, vén diófa von föléie zöld sárrat. Bognár éppen most Igazítja bele a hajlokajtő zárjába a hatalmas kulcsot. Két kattanás után csendesen kinyílik a nehéz tölgyfaajtó. Olyan a hajlok belseje, mint egy barátságos, meleg otthoné. A sarokban apró kályha alussza nyári álmát, emitt kényelmet kínáló, alacsony lábú heverő lapul a fal mellé. Kis asztalka is akad két székkel. A heverő felett a falon naptár mutatja az elpergő napokat. A heverő fejrészénél kispárna duzzadozik, a puha, gyapjas takarón meg egy jól megtermett macska nyújtózkodik, majd meg a hátát púposítja a mennyezet felé, hogy a következő pillanatban lágyan, puhán a földre huppanjon és a gazda lábához dörgölődzék. — Jól van, Gyurikám — simítja végig az ember barátságosan a macskát, tnajd kalapját a kis asztalra ejti és megtörülgeti izzadt homlokát. 'Sarkig tárja az ajtót,hadd leheljen t>e rajta egy kis hűs levegőt a diófa. Bár estébe hajlik az idő, még mindig nagy a hőség. A polcról leemeli a kékmázos boroskancsőt, felbillenti a csapóajtót és a lépcsőkön leballag a pincébe. Nem messzire a lépcsősor aljától, a hatakós hordó még jó félig van borral — újig kitart. A csapból súgva csordul a kanesőba a bor. A sugár nvomán rózsaszín hab verődik. A hab csendesen 3eszélget a kancsőban. de kis idő -»őlva szertefoszlik. (Folytatjuk) 13
