A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-06-03 / 22. szám
tudom, én gyerek vagyok még, tizennégy éves, azért tudom. Harangoznak. Szeretem hallani az esti harangszót. Ilyenkor a tó fölött minden elevenné válik, mintha a hullámok is életre kelnének. Csodálatos dolog ez ... Mint a házépítés. A fal már holnap elkészül. A harmadik kerülőt rakjuk. Aztán tető kell; sok fa és cserép ... Nehéz fát és cserepet venni. De biztosan lesz fa és cserép is. Anya jár utána, hát biztosan lesz fa és cserép is. Hazafelé ballagok. Az utca homokja lágy és langyos, meztelen talpam alá simul. Már sötét van. Meleg nyárelei sötét. Az utca kihalt/csendes, az emberek pihennek. Akt dolgozik, annak pihenni kell, és enni kell sokat, mert különben olyan lesz az arca, mint az anyámé. Az én arcom, is sárga színű, pedig én ma tejet vacsoráztam ... Nem könnyű házat építeni. Sok pénz kell hozzá, nagyon sok pénz... Az volna a legjobb, ha mindenki segítene azoknak, akik házat építenek. En is elmennék segíteni akárkitek, mert tudom, hogy mi az, ha segítenek egymásnak az emberek. Nekünk is segítenek, s még így is nehéz. — Gyere, törj egy szép zöld ágat! — kiábál le a falról a mester. — Gyerek! Ide azt a poharat! Adom. Már alig érzem a lábam, a oállam is fáj, de nem szólok. — Gyerek! — hallom újra —, szórI már ide egy kevés szalmát. Hiszem. Rohanok. Lábam elbotlik. Felhemperedem a pocsolyás udvaron. A lovak horkolva járnak körbe-körbe. A kocsis feltúrt nadrágban a sár közepén áll. Pattog az ostorával s néha köp egyet. Összekaparom a szalmát, rászórom a sárra. A lovak meg belétapossák. Minél több a szalma, annál szilárdabb lesz a fal. — Gyerek! — Tizennégy éves vagyok, még látszani szeretnék: futballozni vagy cseresznyét szedni, nyár van, érik a meggy is; és én alig érzem a vállam. Mintha agyonvertek volna — Gyerek! — a kocsis kiált —, csinálj egy fröccsöt, mert nincs nyálam — de azért köp egyet. Viszem a fröccsöt. Ha házat építenek, áz embereknek kell a bor vagy a pálinka. En nem szeretem, de a cigarettát néha elszívom már. Jó elszédiiltti, nem gondolkodni. A lovak cuppogva emelgetik lábukat, messzire fröccsen a sár. Abból lesz a ház, a mi házunk. Az apám háza, az én házam ... Ezért dolgozom, és ezért dolgozik az apám is éjjel-nappal. Anyám már csak árnyéka a réginek; arca, akár a savó, sárga, én meg tizennégy éves vagyok ... — Gyerek — ez anya —, gyere, pihenj egy kicsit — de ő nem ül le mellém. így meg nem lehet pihenni. Egyedül pihenni se jó. Egyedül semmi se jó. . A tóparton enyhe szél jár. Már sötétedik. A holnapi rakodáshoz elkészült a sár. Hajnalban kezdjük. Nagyszerű volt a víz; a tóban mindig jó langyos a víz. Felfrissít. Nagyon elfáradtam ma. De a fürdés sok fáradságot kimosott belőlem. A töltésen diófák feketéllnek, jó alattuk ülni, s nézni, hogy a pontyok felugrálnak a víz fölé. Csak ne lennék egyedül. Szeretnék valakivel elbeszélgetni arról, hogy házat építünk és hogy milyen nehéz házat építeni. Ott mindenki elfárad, még a legerősebbek is. Elfáradtak a lovak is biztosan, meg a kocsis is. De a tó ezt nem tudja, meg a diófák sem a töltés oldalában. En A kert végében dús bokrok vannak, letörök egy ágat, s adom a mesternek. — Pántlika is kellene, te gyerek. — Majd én adok pántlikát — ez anya; neki van pántlikája, még lánykorában kapta, most ráköti a zöld ágra. — Pálinka is kell a pántlikához, Anna... — Pálinkát is hozok, csak várjon — látom, anya boldog. Az utolsó marék sarat dobják fel az emberek a falra, én meg rohangászok, és én is boldog vagyok, nagyon boldog; az utolsó kerülőt is felraktuk. Többet nem kell sarat gyúratni, többet nem kell... többet... nem ... kell... sarat gyú-ratni...! A falrakó Szögi mester eldobja a villát, és belenyomja a friss sár-falba a felpántlikázott zöld ágat... Kezében már ott a pálinkásüveg. — Na, megmérjük, egyenesre sikerült-e — kezefejével megtörli izzadó homlokát; az üveg száját a magáéhoz illeszti, fejét hátravetve iszik, egyik szemét behunyja és nézi, egyenes-e a fal. Mi többifik meg csak bámuljuk. En sehogy se értem, hogy lehet pálinkásüveggel falat mérni, de ha Szögi mester így csinálja, akkor csak így lehet, mert ő a mester, hát tudja. A zöld ág ott van a fal legtetején, én törtem, az én ágam ... A pántlikákat lágyan lengeti a szél. Anyám színtelen arcán a boldogság pírja dereng. Most szeretném megcsókolni. Ünnep van; sokáig alhatom. Ma senki se zavar fel, mégse bírok heverni az ágyban. Valami húz kifelé. Tavasz van, a virágok illatát érzem beáramlóm a szobába. Ünnep van, Tavasz. S én tizennyolc éves vagyok! Tizennyolc éves... Mindig tizennyolc éves akartam lenni, és azt akartam, hogy tavasz legyen. Az udvaron mosakszom. Mezítelen mellemre pacskolom a friss vizet, aztán vörösre dörzsölöm magam. Anya meg csak mosolyog rajtam, s azt ismé■ telgeti, hogy „Te gyerek, te gyerek..." En még mindig „gyerek" vagyok. Pedig azt hittem, hogy a házzal együtt felnövök én is, azt hittem, együtt növünk fel, egyszerre. De csak a ház nőtt fel, én „gyerek” maradtam azóta is. S mégis hiszem, hogy az emberek együtt nőnek a házakkal. Itt vafi az utca, amelyben lakom, ez is együtt nőtt fel az emberekkel, akik építették. Ök is annyit nyomorogtak, mint én anyámékkal, de felnőtt a házunk, és egy egész utca nőtt jel a házunk mellé. A házakkal együtt nőnek az emberek. Az utcák is együtt nőnek az emberekkel. Ez törvény, minthogy törvény tizennyolc évem, a tavasz eljövetele, s a virágok nyílása. * # * Az árnyékomat akarom keresztül ugrani — nem sikerül. Ezen vagyok a tó melleti dombon. Itt-ott akácok göbbedő törzse kapaszkodik görcsös gyökér-ujjakkal a földbe. Az ég szikrázik, akár a szerelmesek szeme. Az egész falu alattam hever, mint szétszórt tarka játékkockák. A mi házunk dombra épült, az egész új utca a dombon áll. Ide világítanak a cseréptetők. Tudom, melyik a mi házunk. Megismerem. Jó így messziről ráismerni a mi házunkra. Mindenki örül biztosan, ha messziről ráismer a házukra. A tó magas töltésén fiatal fiúk, lányok sétálnak. Tizennyolcévesek, akárcsak én. jól ismerjük egymást. A lányokkal néha csokólóznt is lehet, csak ők félnek egy kicsit. Jót füttyentek, felnéznek, hívom, integetek, hogy jöjjenek. Elindulnak felfelé. Tudom, szeretnek engem. Körülállnak, nevetnek, én is nevetek. Játszunk. Kikeressük a házunkat. Mindenki a magáét, és mindanynyian boldogok vagyunk. Mindannyiunknak van háza. Építettük, mi is dolgoztunk, együtt nőttünk a nehéz sárfalakkal, mert nálunk sárból építik az emberek a házakat, mint a fecskék. 14
