A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-27 / 21. szám
Levél a Mátyusföldre ombodl Péter megáll a szállás ajtajában és úgy kémlel bele az éjszakába, mintha látna is valamit. Pedig itt a Vitorlát alatt olyan sűrű a sötétség, mint a méz. Aztán mély, meszszire szánt sóhajt küld abba az irányba, amerre a hazajelé csattogó gyorsvonat halad el naponta háromszor. Belép az ajtón, halkan, hogy ne zavarja a többieket, akik már alszanak. Négyen laknak a szobában. Két surbankó legény, egy, aki már megmátkásodott és ó. Leül az asztalhoz és rágyújt. Nézi az alvókat, elmosolyodik. Megszerette őket ez i, alatt az egy hónap alatt, jó emberek laknak erre is, nyíltszívűek, eröskezűek, könnyű őket megkedvelni. De azért amikor arra gondol, hogy még két hónapig kell itt lennie, mindig elszomorodik. Úgy látszik, igaz a mondás, hogy a mátyusjöldi ember nem szeret vándorolni. Különösen akkor nem, ha a j'elesége sötét hajára gondol, ami ilyenkor már foltot rajzol a párna . fehér vásznára. Gombodi Péter az egyik mátyásföldi kisváros építkezési vállalatában dolgozik, mint baggeres. De olyan művésze a behemót gépnek, hogy már kétszer kapott kitüntetést, és ez a magyarázata annak is, hogy ilyen messze került a falujától. Megkérték őt otthon, hogy jöjjön ide segítem, betanítani a fiatalokat, és ö megértette, hogy ez is fontos, ez a segítő készség. Egy hónappal ezelőtt érkezett, azóta itt van. A három hónapból már elmúlt harminc nap és Gombodi Péter a szállás csendes szobájában arra gondol, hogy hasznos műnkévégzett, Három szobatársa olyan mohón figyeli szavait, mozdulatait, olyan lelkiismeretesen ápolja a gépet, hogy bizonyosan megállják helyüket akkor is, amikor már egyedül kell boldogulniok. Csak az a nyegle fiatal mérnök fogadta őt ellenségesen. Olyan gúnyosan nevetett, amikor átadta a megbízólevelét. — Na mi az, maga az a nagyeszű ember, akitől nekünk tanulni kell? Ö nem válaszolt. Minek? Csak nézte ezt a szegényt kis vézna legénykét, aki azt hiszi, hogy ő az isten, mert diplomája van, pedig ha ők, a Gombodi Péterek, a baggeresek, meg a kőművesek, az ácsok és lakatosok, ha ez a sok millió munkásember nem dolgozott volna negyvenöttől kezdve olyan lelkesen, olyan becsületesen, akkor ennek a nyegle fiatalembernek talán még nyolcosztányos végzettsége sincs. Nem szólt egy szót sem, de a főmérnök mégis mSegtudta, Másnap látta Péter, amint a mérnököcske égő fülekkel lépett/ki a főmérnök ' szobájából. Na — mosolyodik el Gombodi Péter — akadnak még ilyenek is. Majd meggyógyulnak. Ránéz az órájára, tíz óra múlt. Ideje lenn-e lefeküdni, de valahogy nem akarózik. A szekrényhez lép, levélpapírt és borítékot szed elő, zsebéből kiveszf a töltőtollát és szép kerekded betűkkel írni kezd: „Kedves Katikám. Este van, lefekvés előtt írom ezt a levelet. Ötödikén menj el a fizetésemért. Nekem ne küldj, mert bőven elég, amit azért kapok, mert ide rendeltek. Számítsd ki, mennyi kell Neked, a többit meg vidd be a takarékba. Vedd meg magadnak a nyári anyagot, amit még együtt láttunk.” Írja a levelet Gombodi Péter baggeres a Vihorlát alatt. Így írja, ilyen egyszerű, nyugodt szavakkal, pedig a lelke is, teste is kitűzésiedéit a párja utáni nagy vágyakozástól. De arról nem kell írni, az benne van a sorokban, azt az aszszony úgyis megérti, megérzi, még talán a könnye is kipotytyan a boldogságtól, amikor azt olvassa, hogy vedd meg magadnak azt a nyári anyagot. De még a harmadik házban lakó anyjához is elszalad megmutatni a levelet, hogy az is lássa, micsoda aranyos, édes, féltő gondoskodó az ő szerelmes embere. A férfi befejezi a levelet, megcímezi a borítékot és nagyot nyújtózik. Két karját öszszekulcsolja, éppen akkora rést hagyván, mint az asszonya dereka. Katikám — suttogja a férfi. És valahol egy mátyusjöldi kis házban Gombodi Péterné úgy érzi, mintha pária izmos karja roppantaná szerelmes vágyakozással a derekát. Az erdő fái mosolyognak az éjszakában. —fy— /ss„ssssss/sssss/sssss/ssss//sssrsfssssssss/s//sssss/s/sssssssssssss/ss///s/s/ssssssssss/ssssssssssssffsssssss/ssssssssssss/sssssssrss/s/sssssssssss/s/ssss///s/ssssssssssssssssj — Van elég, számát se tudom... Disznót nem tartok, mert annak pontosan kell enni adni. Mikor jövök én haza időben? Soha. A tyúkok elé meg odaöntök egy szakajtókosárral, egész nap elkapirgálhatnak . benne .. Hanem ne álljunk itt, ham ár be nem akarsz jönni, legalább itt üljünk le... — mondja Bognár, és az eperfa alatti padkára telepesznek. Rágyújtanak. Valkó megvakargatja a füle tövét, köszörüli a torkát: — Hát arról volna szó, Józsi, hogy többen szeretnénk, ha vennénk egy televíziót. .. — Televíziót?... Kik akar ják? — Hát a tagság nagy része... Hogy más falukban is vesz a szövetkezt, mi is vehetnénk.. . Mit szólsz hozzá? Bognár elgondolkozik: — Aztán miért éppen tőlem kérded? — Kitől kérdezzem? Te is a vezetőségben vagy, hiszen csoportvezetóség a funkciód vagy mi a fene! Bognár vállát vonogatja: — Nekem mindegy, Péter, ha vesztek, lesz, ha nem vesztek, nem lesz. Valkó elfordítja a fejét: — Te is úgy beszélsz, mint akit kiheréltek. .. Akárkit kérdek a vezetőségből, csak hümmög, a vállát vonogatja, meg a szájá* huzigálja, így mi közöm hozzá, úgy mi közöm hozzá. .. Hát ki a fenének van közé hozzá? — mérgesedik az elnök, és sápadt arcát lassan áttüzesíti haragja. — Én azt mondom, hogy semmi közöm hozzá, oszt jézus! Bognárban is megmozdul a vér. — Aztán miért olyan fontos az én mit tudom én mim?! Hagyjatok engem békén a televíziótokkal, van nekem elég bajom! — Nekem is van meg másnak is... De ez is kötelesség! — A televízió? — Az hát! — Hát akkor csak vedd meg, aztán nézze, aki ráér. Én nem érek rá! Valgó Péter kedvetlenül bólogat. — Az a baj, hogy te semmire sem érsz rá!... Lassan már rá se hederítsz a szövetkezetre. Bognár felpattan: — Hát mi az ördögöt csinálok?!... Tán én is a nadrágom ülepét koptatom napról napra az irodába, mint... — Valkó Péter, az elnök?... No, mondd csak ki ne félj... az istenieket rakásra! — dühöng Valkó és az öklével fenyegetőzik. Az indulattól remegő kézzel cigarettát sodor: a dohányból *öbb jut a földre, mint a papírba. — Azt hiszed, nem látjuk, hogy te mit csinálsz? — Kik? — Én... meg az egész falu. Tán nem látjuk, hogy a szőlő az istened?! Abba ölöd minden erődet, hogy minél több ezrest vághass zsebre a borból. . . Törődsz is te a szövetkezettel?... Minek is törődnél, amikor százszor több így a hasznod?!... Csakhogy ne nézz bolondnak senkit! Bognárban rettenetes harag feszül, a fejébe szállt vértől olyan piros az arca, mint a pipacs. — Másnak is van szőleje... neked is vanl Valkó igyekszik uralkodni magán. — Van, nekem is, van, de nem fél hektár, mint neked! Meg aztán az enyémet csak szőlőnek csúfolják: egymást kergetik benne a tőkék. .. Három-négy hektó bornál sosem termett több, de neked harminc, negyven is megterem olyan, mint az olaj. Ez nagy különbség ám, Józsi, a kutya teremtésit. — Irigylitek? — szögezi Bognár Valkó mellének a kérdést. — Nem az égből potyognak az ezresek meg kell azért dolgozni keményen, tudod te azt jól! Ész meg erő is kell ahhoz, hogy teremjen! — Tudom, tudom, hogy eszed is, erőd is, meg akaratod is van a szőlőhöz, de ott a baj, hogy csak a szölődhöz... Törődsz is te azzal, hogy a szövetkezetben csak nyolc korona a munkaegység értéke, meg hogy nagyon sok család van, akinek fogához kell verni minden garast, hogy valamiképpen megéljen... Hát csak ezt akartam mondani, Bognár Józsi. .. Már régen a begyemben volt, most kiköphettem, hát meg is könnyebbültem. .. Aztán az elnökséget is elvállalha-12
