A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-27 / 21. szám
MHOS KRNO: A tanítónő Folytatás az előző oldalról pot töltött a városban, és a következő évben talán valamivel többet. Már negyedszer járta körül a kertet. A sárga homokkal beszórt kerti ösvényen sétált, majd végül megállt a kiskapunál. Most vette csak észre a farkaskutyát. Gyengéden megveregette a hátát, és arcán megjelent a három év előtti mosoly. Sokáig állt a hajszálfinom tollrajzok előtt és beszédbe elegyedett teljesen Ismeretlen emberekkel, akik akárcsak ő, szintén a grafikai kiállításra jöttek fel. Lánya eszébe juttatta ígéretét: — Mama, maradj most már nálunk Azt mondtad, mihelyst abbahagyod a tanítást, hozzánk költözöl. — Hisz eljövök én, eljövök, csak előbb át kell adnom a könyvtárt — mondotta akkor —, no meg a házat is el kell adnom valakinek. Most szeme le volt hunyva. Leült a padra és úgy látta a várost, mintha robogó gyorsvonatból nézné: Szédületes gyorsasággal váltakoztak a képek, s mindent beborított egy álomvilágbeli rózsaszín ködfátyol. Arcán megjelent a négy év előtti mosoly. Szomorú volt, ám hosszú hónapok óta mégis ez volt az első mosoly. Lánya szobájában ült, testén komor gyászruha. Elmosolyodott. — Mihez kezdel magadban? — igyekezett őt meggyőzni a lánya. .— Apa meghalt, nincs már mi* keresned otthon. A csipkebokor oltott rózsái megremegtek, a hirtelen támadt szellő megcirógatta haját, ám lányának hangja láthatatlan drótokon repül* és láthatatlan hallgatóból tört elő: — Végre megértük, mama! Arcán megjelent a negyven esztendő előtti mosoly Friss volt és üde, mint a rózsaszirom és ő hihetetlenül fia'al, Lenszőke haja kemény var kocsba volt fogva, ujján karikagyűrű csillogott. Két évig tanított egy istenhátamögötti tanván, és esténkint egy fiatal tanítóra várt. Miután egybekeltek, áthelyezték őket a közeli faluba. Varkocsba font hajjal a faragott ágv szélére fitt és megkönnyebbülten fellélegzett. — Hálistenek. hogy márt Itt vagyunk. Három évig csak kibírjuk valahogy és azután már városba helyeznek. — Miért nem tetszik neked itt? Ne félj, rövidesen megszokod a falut — vigasztalta a férje. — Facsemetéket ültetünk, méheket kerítünk. .. — Nem, n'em — kiáltotta az asszony. — ígérd meg, hogy mindent elkövetsz, mielőbbi áthelyezésünk érdekében. Megígérte. Mit is ne ígért volna meg neki akkor! Am a vidéknek szüksége volt tanítókra. Először fiatalokra, igénytelenekre, azután meg tapasztaltakra. Házat építettek, gyümölcsfákat ültettek, még nyulakat is tenyésztettek. Ó mint tanítónő színházat játszott a fiatalokkal, és rászoktatta az embereket az olvasásra, férje meg előadásokat tartott a gyümölcskertészetről, és a szakszerű állattenyésztésről, melyek után többnyire fellépett — természetesen vezénylete alatt — az ifjúsági énekkar. Közel négy esztendeje, hogy szeme, büszke önmagára, és mindezt neki köszönheti. Egykedvűen csóválta a fejét. Á csipkerózsát beoltottam, az embereket is kiműveltem. Milyen csodálatos is ez. Süvített a hóvihar, pattogtak a fagytól a háztetők, ám a hófúvás felett megpillantotta a kultúrház fénylő ablakszemelt. A nemzeti bizottság elnöke, az ő volt tanítványa ropta vele, vele az őszhajúval a táncot. Mennyit is küszködött, míg tanulásra bírta, és most használni tudja az eszét. Fülébe csendült férje énekkarának triója és máris maga előtt látta a három népviseletbe öltözött barna menyecskét, és mellettük a kócoshajú traktorost, a harmonikást. Ismét megszólalt a hang a telefonból: — Végre megértük, mama! — A városba! Negyven esz tendő után a városba költözik. eltemette férjét. A falu végén lévő temetőben fekszik, sírján ugyanazok az oltott csipkerózsák virítanak, amelyek itt a kertben. Férjét nem helyezték a városba, és ő mindvégig kitartott mellette. Ismét lehuny*a szemét. Úgy érezte, nem a természet zöldje veszi körül, hanem végtelen sártenger. Aztán egyre hidegebb lett, a sár megcsikordult a lépte alatt és a nehéz felhőkből hóhegyek hullottak. Fázósan a tűzhely mellé kuporodott és szél oly keservesen nyüszített a kéményben, hogy egyszeriben libabőrös lett tőle a háta. Szeme előtt felvillant Oravec bojtár arca. Szétvetett lábbal áll a színpaddá alakított dobogón, kezében jókora fokos, hangja forró az indulattól. A közönség tapsol, ntem akar hinni saját szemének — közönséges bojtár, a nevét alig tudja papírra vetni és most úgy játszik, mint egy valódi komédiás. A bacsó is elismerően szorított vele kezet: kiváló komédiási Oravecnak fénylett a Cesnak J. rajza A negyven esztendő vágy megremegtette a szívét, és felébresztette emlékeiből. Äm a telefonból jövő hang gyengült és helyette ezt hallotta: — Tanító elvtársnő, mit érdemes elolvasni? Tudja, a szerelemről szeretnék valamit... Szemébe könny szökött. A tizenhétéves Slotová Milka és hogy elpirult! Éppen úgy, akárcsak a nagyanyja, Paulina, aki még ötödikes korában is négykézláb mászkált. Milka már a harmadik nemzedék — villant át agyán. É ő mindnyájukat tanította... Megtörülte a szemüvegét, lerázta magáról az emlékeket, és felsóhajtott. Eladja a házat és teljesül régi vágya. Hiszen csak egy lánya van, no meg a kis Milka, az unokája. Hozzájuk költözik. De akkor — rezzent össze — ki keresi ki a megfelelő könyvet Slotová Milka számára. Végre megértük mama — hallotta ismét lánya hangját. Végre megértük, végre megértük — csengett fülében akár a visszhang. Végre megérte, amire csaknem egész életében várt. Több mint negyven esztendeje várta e pillanatot. Álmodott róla. Leveleiben, miket a városba kü!dö*t, ezerszer leírta. E hang viszhaagjaként minden elidegenült tőle, ami körülvette. .Lassan fölállt a lócáról és kiment az utcára. Innen jó kilátás nyílik az egész falura. Amint az új pala*etős házakat nézte, elszorult a szíve. Negyven esztendeje várta ezt a napot, és most egyszeriben megijedt tőle. Ügy érezte, egy jéghideg vizű folyó előtt áll, és most nincs bátrosága belemenni. A gondolat, hogy a városba költözik, megdermesztette. Hát a városba tartozik Ö? Nem nőtt össze ezekkel a házakkal, ezekkel a hegyekkel? Nem állnak közelebb szívéhez ezek az emberek? E kérdések *eljesen megren: dítették lelki egyensúlyát, ám a láthatatlan telefontól nem bírt elszakadni. — Végre megértük, mama —hallotta újfent lánya hangját. — jó, a következő hónapban eljövök. És mi lett a rózsákkal? Megfogantak? — Nem, mama — felelte a lánya. — Nem tudom miért, kiszáradtak. Elszomorodott. A rózsákat nem lehetett átültetni, pedig ott több a nap, mint nálunk. Ehhez a földhöz szoktak. . . És tulajdonképpen mit is várok én a várostól? Az utcán felfelé egy göndörhajú fiúcska igyekezett. Kezében tejeskannát lóbált, egy körülötte röpködő cserebogarat akart leütni vele, ám az átrepülte őt, és a kerítés fölött beszállt a kertbe. A nap a hegyek mögé bukott, és a tiszta égen föltűnt egy magános felhő. Aranyszínű volt és könynyű, mint a kanárimadár tolla. Á cserebogár zúgását elnyomta lányának a hangja. Azután lépteket hallott, melyek először tompán koppantak az aszfalton, majd keményen a beton gyalogjárón. A léptek egyre közeledtek, nő*t a feszültség. Mereven nézte a gyerek kezében lévő kannát, mintha tőle várná a csodát Majd megkönnyebbülten felsóhajtott. Maga előtt látta a kisfiú pirospozsgás arcú*, nagy kerekre nyílt szemét. A kisfiú tisztelettudóan köszöntötte és átnyújtotta a kannát • — Ma hamarább fejtek a szövetkezetben, hát elhoztam, tanító néni. Azután elhallgatott, és zavarában a kabátgomját kezdte csavargatni. — Édesanyám kérdezteti — bökte ki végül —, hogy kell-e majd a tej elseje után Js. Gyengéden megsimogatta a haját. Arcán valami új, furcsa mosoly jelent meg. — Mondd meg az édesanyádnak, Vince — mondta csendesen —, hogy továbbra is számoljon velem. Fordította: Péter László 10
