A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-27 / 21. szám
otthon Kopik minden, elkopik: fészer tetején a nád, nád vágó kés: apád! Görcsbe rándul a szív, a kéz. A szerszám, a kelevéz, a kapa, kasza meg a bot földre hull: ott vágott, kopogott nyolcvankét éven át__ De még nem adja meg magát! — Hess, halál, hess, halál! kifelé, ki az ablakon ... — Nem lelem, hol a papucsom ... Kiderült, a szőlőt metszeni kell A libaól, ej, a libaól... A kalapács! Itt volt. Szeg is kell... Te, anyjuk, a kutya evett ... Jól van, ölök már, csak ülni kell... A rádió, hallod, süket... — Hallgass már, síiket a füled! — Rozsdás a kapa, apám! — Ott van a ráspoly a fán, az ölfák között valahol... Nézi az eget a fák alól. A kerítést nézi, a kaput, az utcaajtót, majd csak az eget. — Tiszta az ég, fagy lesz, úgy lehet__ Hess halál! A körtefán rr íhecske- szerelem. Gyűjtik a mézet: könnyes a szemem, hogy az égre nézek, vakít a Nap. Kopik minden, kopik a Nap alatt. Hess, halál! Virág nevet a körtefán. A fák alatt apámnak dolga van! Hess, halál! Itt nincs számodra dologtalan. Hess! Cesnak J. rajza eperfák alatt Utak fordulóin egy-egy kis pihenés: eperfa rámhajol, csak ennyi az egész. Por, ha rámszáll, hajam szürke, mint őszi dér — utolér már az ősz, utolér, megdicsér. Ha megérdemlem, hát, köszönöm, köszönöm, jól jön néha-néha a nyugtató öröm. Ám mégis, ilyenkor köszöntsön csak a nyár — terítse elém le szőnyegét a határ. pillanat. Hirtelen zápor! Siet az eső pótolni, ami elmaradt. Hangyaszerelem ázik most, bőrig ázik a fák alatt. Vonul a felhő. Kivirágzott az ég, a Nap nevet... Csöpp szúnyógesaták lármája hangzik, támad a szigonyos sereg. Veled vagyok csupasz gyermekkor, veled. A nyárfák lombja ismerős sátor: „Bújj, bújj zöld ág, zöld levelecske“ Arany-kapun lépek a homályból, tükörben nézem magam: tükör a Garant. Mutast gyermeki arcomat, pillanat. motívumok évfordulók A Pozsáló nem kiált ránk ennyi év után, nem kéri tőlünk számon a sok-sok halihót, a Szépkő sem bólint, és az Álomtó partján nem fütyülnek ránk gúnnyal a feketerigők. Szívünk zárt kapuja mögé ugyan ki látott: a hegyek nem, bár ők magasra nőttek fölénk, csak a felhő, ha szél zavarta, ránk kiáltott, nti nem felelünk, ő supp, esőtt szórt közénk. Harmat és virág köszöntött, utak és hegyek, vizek, fák, bokrok, vonatok füstje, és az éj, csillagok között a hold, jószagú rét, berek, és én téged, ki annyiszor kértelek: beszélj. Évek. Látod, józan nyár köszönt, a nyár tudja, amit mi, feledékenyek, talán nem tudunk, hogy a napok, órák és a percek zárt kapuja, csak úgy nyílik, ha rajta belépni akarunk. „Tavaszi szél vizet áraszt...” — Árad a víz, a nyugtalan: a szív, ő nyugalmat választ, legyen boldog, boldogtalan... „Virágom, virágom.” „Minden madár társat választ...” — Kutat, keres az ember is. Panaszkodom, hogy ez fáraszt mindenkit, téged, engem is ... „Virágom, virágom.” „Hát én immár kit válasszak ...” — A kérdésre választ ki mond! Szívemben mindig csak másnak terem szépség, magamnak gond... „Vi-ágom, virágom.” „Én tégedet, te engemet — ” — így dalolnak a szeretők, átvészelnek nyarat, telet: várják a szerelmes időt... „Virágom, virágom.” +mmm 01 «/I C O '<0 > > 'O — V) «I ■ ■■■ u 3 >* O'
