A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-20 / 20. szám
H. BARTA LAJOS: / M Táncol a bála, mint vén medve. Körülötte öt ember bronzmelle világít. — Kutyanehézl — szuszszánt az egyik, és öktevél a négymázsás gyapottömbre üt. A másik a nadrágjához ejti kezét: — Álljunk kicsit. Erőt kell szedni. A bála a gyárudvaron mozdulatlanul áll. Öregember — kis bibircsók az orrán — hüvelykujjával törli a szájára ragadt port és azt mondja: — Pihenek egyet. Varga szól: — Akár kettőt is. Az öreg a hűsre jön és kezet ad. — Bakó — mondja. Megmér a szemével és* leül. A raktárépületnél két fiú birkózik. Döngetik egymást, és nevetnek: hangjuk végig megy az udvaron. — jó nekik — mondja az öreg: — Kölykök még... Az évek, mint morzsák, elperegnek és azt mondják: hohó! ötven vagy, Bakó! Rámnéz fáradtan. — Bizony, így van ez, öcsém. A fiatalság elmegy, az emléke marad. Sokat mesélhetnék. teleífhatnád a világ összes papírját. Vágott dohányból kövér cigarettát sodor. — Húsz évvel ezelőtt megdöglött a lovam. Akkor, nagyon szomorú voltam, azt mondtam: jobb lett volna pusztulni, vele. Ma meg örülök, hogy megdöglött a lovam... — Rámnéz:: — Kacifántos észjárás, ugye?... Sötét szemében szelíd a mosoly. — Hát, tudd meg, öcsém, annak a lónak a hitemet köszönhetem. • Megélénkül, beleint a levegőbe: — Na, vedd elő a plajbászt. Elbeszélek mindent. Süt a nap, a falevelek, mint szitakötők zizegnek, s folyik a szó, szépen, lassan: — Farun voltam... Nyolcévi szolgálás u‘án kiborítottam a szalmazsákot, az istálló kövére hullottak a dugott pengők. Megszámoltam, százötven volt. A tenyerembe fogtam és megmutattam a teheneknek: „Látjátok, gazdag vagyok, lovat veszek a vásáron”. A kis motyót a hátamra tettem és megcsókoltam őket. Akkoriban nem ismertem jobb embert az állatoknál. — A vásáron kevés volt a ló. és magas az ár ... — A tér szélén cigány állt, gebével. Na, mondom, fel lehet ezt hizlalni, ha olcsón adja... Alkuba kezdtem. — „Kétszáz az utolja ár” — mondta a cigány. „Kehes ezl Száznál egy garassal se többet” — így én. Végül fizettem két deci bort meg százhúsz pengőt, és enyém volt a gebe. — Bérbe kaptam tíz holdat. Két napig minden ment simán, de a harmadik napon felbukott a gebe. Mondtam neki: „Ne, te! A fene beléd. Állj feli” De az csak nem mozdult Azt hittem, hogy fáradt, de nem. Egyszeresük láttam, ENGLISCH GABRIELLA rajza hogy nő, nő a hasa, aztán rúg egyet és kész. Fogtam az ásót, eltemettem. Agat tűztem a sírra, aztán jónapot... — Atkoztam még az anyámat is, hogy világra hozott. Annyit sem mondtam senkinek, hogy befellegzett, megindultam haza az apámhoz. Kétlábú vonaton. — Éjjel a faluvégi szalmaboglyából, mhol aludtam, csendőr ráncigáit elé. Ordított: „Maga miért szökött meg?! A Hódy úr feljelentette. Szerződést csináltak, maga meg tesz a földre!” „Megdöglött a lovam” — mondtam. Végül, mert parancs volt rá, bekísért az őrszobára. — Egész reggelig, míg feljött a nap, jegyzőkönyvet csináltak, meg paragrafusokat mondtak a fülembe. — Két hét zárka után, a járási szolgablróságon elítéltek. Vagy fizetek négyszáz pengő kártérítést — mert ha később vetnek, rosszabb lesz a termés —, vagy leülöm a büntetést. Mivel fizetni nem tudtam, azt mondtam: „Leülöm.“ Gondoltam: pihenek egy kicsit és passz ... A Napba néz. a kalapja szélén, mintha karima lenne, fehér haja csillog. — A börtönben nem volt nevem, ll-es, így hívott az őr. De tudd meg, itt éreztem először. hogy az állatoknál mégis jobb az ember ... Tekintete túlszáll a gyárkapun és megáll egy kémény tetején: — Bekísértek a cellába. A priccsen fekete szemű ember ült. Lábát rossz lópokróc takarta, amikor csattant a retesz, végigmért és megszólalt: „Munkás vagy?” Közel léptem, úgyi*- feleltem: „Béres voltam.” Ennyit mondott: „Ugyanaz.” * — Hogy ne vacogjunk, átöleltük egymást, úgy aludtunk el. — Reggel a Nap a pricscsemhez jött. Az ember már a rácsos ablaknál állt: „Csodálatos az élet — mondta —, Pesten most nyitják a kapukat a házmesterek. A villamosok csilingelnek, anyám az ágyamhoz lép, hogy felkeltsen: Szegény, biztos mindig elfelejti, hogy nem vagyok otthon ...” Én is az ablakhoz léptem és ahogy a Nap ránk sütött, az anyámra gondoltam. — Mikor a foglár kivitte a feketekávés bögrét, visszaordított a kémlelő nyíláson: „Igyekezni! Munkára!” Biztos értetlenül néztem, mert a cellatársam azt mondta: „Ebédig babákat csinálunk. Kitömjük fűrészporral és betűket ragasztunk a hasukra, hogy a nagyságos urak gyerekei játékból tanulják az ábécét.” Tetszett a dolog és röhögtem nagyot ... Vékony, száraz ágat kapar fel a földről, azzal rajzol a porba, hogy jobban értsem, amit magyaráz: — A mi műhelyünkben hat pad volt egymás mögött. Futószalagon készültek a babák. Elől a cellatársam ült. Ö ragasztotta az összevarrt anyagra a betűket. Előtte kis dobozkákban, nagyon sok, mindenféle betű .. > A másik fűrészporral tömte, a harmadik hajat tett a bábú kopasz fejére ... s így ment ez sorba. Én a nyílásokat varrtam be. Unalmas volt. A műhelyben tilos volt a beszéd. Hatunkra két fegyőr vigyázott. Az öreg hamisan hunyorít, mint aki azt mondja: na, hékás, jigyelj, most következik a beszéd java. — Négy hét után azt kérdezte a fekete szemű ember: „Mondd, a babaműhelyben te nem vettél észre semmit?” „Nem én” — feleltem az igazat. „Hát, tudd meg — mondta alig hallhatóan —, mi, öten, egy gyárban dolgoztunk és sztrájk miatt vagyunk itt. A babákkal pedig üzenünk.” „Üzentek?“ — csodálkoztam nagyot. Az ember rábólinto*t: „Üzenünk. Van harminckét betűformánk... mi kell még? A babák kézről-kézre mennek, sorba, én pedig mindig ráragasztom a szöveget.” Nem értettem sehogysem. Elmagyarázta: „Tegnap az első babára k betűt ragasztottam, a másodikra á-t, a harmadikra 1-t, a negyedikre m-et, az ötödikre megint á-t, a hatodikra n-t. Na érted már? Ez eddig, ha egymás mellé rakod, akkor Kálmán...” A teljes szöveg pedig mint később megtudtam ez volt: „Kálmán mindent tagadjon, hogy kiengedjék, mi mindent magunkra vállalunk.” — A cellatársam egyik este, amikor már bekaptuk a fekete kenyeret és teát, azt kérdezte tőlem: „Mondd, Bakó, ismered te József Attilát?” Az ki? — kérdeztem vissza. A felhajtott gallérú, rabkabátban elmondta egy versnek utolsó sorait. Még most is emlékszem rá ... Szépen mondta. — Kicsit később, odamentünk a rácsos ablakhoz, és kinéztünk az égre. Este volt, már fénylettek a csillagok. A cellatársam sokáig mozdulatlan állt. Egyszerre megszólaltam: „Mit nézel annyi sokáig?” „Látom a házamat, a feleségemet, meg a gyerekemet Szőke, amilyennek akartam.” Megint buta voltam, megkérdeztem: „Hát van neked feleséged, meg gyereked?” Mosolygott és most nagyon szép volt az ember: „Még nincs, de majd lesz” — átfogta a villámát. — „Gyere, nézd te is a csillagokat és akkor te is látod a gyerekedet.” És én is néztem a csillagokat és én is láttam a gyerekemet, pedig nekem sem volt gyerekem. Az öreg feláll és kezet ad. — Most tizenhat éves a gyerekem ... A négymázsás bála, a gyárudvaron gyors táncot jár. Már öt ember ereje a ritmus. A raktárépületnél két fiú birkózik: a kedvük feszül. Egyikük — tizenhat éves. A 10
