A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-20 / 20. szám
LUDVÍK ASKENAZY: Általában kevés kor kedvez a szerelmeseknek. Az örökös Rómeó és az örökös Júlia egyszer bársony zekében és krinolinban, másszor meg melegítőben Járja a világot. Csak az az egyetlen éjszaka az övék, mely néha fehér, néha fekete, néha meg lila. Az ablak alatt általában habzó szájú lovak dobogását vagy egy egységétől elszakadt tank dübörgését hallani. A szerelmeseket mindez nem zavarja. A szerelmeseket semmi sem ébreszti fel és semmi sem tudja álomba ringatni. A keskeny ágyon egymáshoz simulnak, és útravalóul magukat adják egymásnak. Drágám, egyetlenem — suttogják önfeledten. A nőket egy ilyen éjszaka emléke élteti gyakran egy életen át, a férfiaknak is megszépül tőle néha az egész hét. Egy régi prágai családból származó, talán túlságosan is kékszemű Julinka olajbarna bőrű, hosszú gólyalábakon járó, rövidtörzsű és bús zsidófejú Rómeót választott magának. Egyikük se töltötte be még a tizennyolcadik évét; szerelmüket, mint egy benőtt síron rejtőző temetői gyertyát valaki lángra lobbantotta, és a parányi lobogó lángocska kitartó szívóssággal tartotta magát abban a sötét, esős szélben, és sárga fényét lágyan szórta a néma sírokra. Nászágyukat még nem vetették meg, bár már lélekben régóta egymásé, voltak. Egyik nap a gólyalábú fiatalember behívót kapott a koncentrációs táborba; s így jött el az utolsó éjszakájuk. Elhatározták, hogy egymásé lesznek: a fiatalember erre csak titokban gondolt, és Julinka megtette a szükséges előkészületeket. Volt egy barátságos kis szobájuk, a falon régi festmény, a sarokban egy rózsás ellenzőjű szecessziós lámpa meg egy pompás, keskeny hófehér, puha ágy. Es természetesen az ébresztőóra, hogy az az olajbarna bőrű Tonda reggel le ne késsé a különítményt. A lány, julinka, a menyasszonyok őst ösztönétől vezetve, szépen beszagosította friss testecskéjét, gondosan megfésülködött, hogy kedvesének legyen mit összekócolnia, és titokban kikölcsönözte édesanyja habkönnyű, suhogó fehérneműjét, úgyszintén a kétrészes harisnyakötőt, mely nélkül akkoriban egyetlen rendes nő sem tudott meglenni. Vacsorára szardíniát és keménytojást ettek. Bedurrantottak a dobkályhába, és aztán kéz a kézben suttogták egymás fülébe: Drágám, egyetlenem, enyém vagy ... örökre ... — Mily pompásan illatozik a tested, Julinka — mondta a zsidó Rómeó kissé félénken, mert még sajnos, tapasztalatlan volt. Lassan erőt vett magán és nekilátott, hogy az első gombot kigombolja. — Ne, ne Tonda, kérlek ne— suttogta Júlia. — Kérlek, Tonik, légy olyan jó, ne... igen? Es egy erőteljes szakítással, melyben az egész női nem története sűrűsödött, letépte a harmadik gombot, melyet Tonda különben meg se talált volna. Szőke szláv fejecskéjét hátraszegte, (és: ne, ne, kérlek, ne — szavakkal várta az elkövetkezendő, mindent elsöprő gyönyörű förgeteget. — Julinkám, szeretsz? — kérdezte Rómeó. — Enyém vagy, Julinkám? Szürke, őszi reggel köszöntött rájuk abban a fehér, csak egy kicsit, egy igen kicsit összegyűrt ágyban. Julinka még mindig fekete bársony ünneplő ruhájában volt, és Tonda zakója a fogásán lógott, csupán nyakktendője csúszott kicsitt félre. Es mennyit sírt ez a Julinka a háború alatt, amiért ő Tondónak nem kellett. Bs miért nem kellett — hisz voltaképpen nem is olyan csúnya. Bs hogy is gondolta azt vele kapcsolatban, mikor is beszélik meg végre kettőjük dolgát? Bs Tonda, aki már kis holmiját becsomagolta, ott állt mereven a bőröndje fölött. Még mielőtt végérvényesen, egyszer és mindenkorra becsukta volna, csak úgy, időhúzás céljából, előhúzta Julinka fényképét. Szemébe könny szökött, és így szólt: — Julinkám, szerelmem, kicsiny sósperecem, egyetlenem, mindenem. Ha tudnád, mily nagyon akartalak. De miért is vetted magadra, Julinkám, azt a harisnyakötőt, mikor én azt nem tudom lekapcsolni. " _. Elment. Bs sohasem tanulta meg. Fordította: Péter László Jlftl MIKULA fametszete J Ä N KOSTRA: F öld go ly ó Mi lesz velünk, mondd, Földgolyó? A hírek borzalmakat kürtőinek széjjel! Te semmiről se tudsz. Csillogó fényruhádban keringsz sötétséggel, éjjel, s tavaszt készítsz, mint azelőtt. Mi is történne? Víz? Vér? Föld? Növények? Emberek? Változó felületedet érve a történelem háborög, zúg, bízom, hogy bizonyos célhoz visz az út, s te száguldsz vele a Térbe. Mi is történne? Minden stimmel. Éj nyeli a fényt, fény az éjt, az élet is a halálkamrába ível új termések humuszaként, úgy mint azelőtt, kezdettől fogva Törvényeiden mit se ront az élőlények közt zsongva-dongva feljajduló hisztérikus hóbort. Súlyos a lényeged. Égi magasságban s az Or útjain pontosan halad. Hatalmas motorod, érzem, mily pompásan működik a talpam allatt. Monoszlóy M. Dezső fordítása 11
