A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-05-06 / 18. szám

Marci bácsi a kapu alatt mesterkedett Pipáját is elfelejtette mértanim, mely úgy kihűlt, mint egy lebombázott gyár épen maradt keménye. Szaoprán kopácsolt.

csőit.

— Segíthetek, apa — riasztotta fel egy csengő hang

Az öreg kivette szájából a pipát és megfordult Miklós izgalomtól kipirult arca tekintett rá

— Elbajlódom magam is — legyintett az öreg egyet. — A szirénák elhallgattak, a házparancsnok elrendelte, szereljek fel a falra kolompot és ha repötőbúgást hallunk, aki éppen a legközelebb tartózkodik, megkongatja. A többiek meg vegyék nyakukba a lábukat és irány az óvóhely. Csak ez az átkozott fal nem akarja bevenni a kampősszöget. A városban mi hír járja?

— Minden második házon falragasz. A eröditményparancsnok a lakosság tudtá-M ARTON

rég elhúztak felettük a gépek és a tisztára söpört tágas udvarra ismét csend rakódott, mint a háztetőkre a korom.

— Megkezdődött. Ugorj csak fel maradék cókmókunkért — szólt rá Marci bácsi a fiára, aki csak ácsorgott mellette — lekölrözünk a pincébe. Éjszaka lesz haddelhadd. De majd csak megvirrad A piszkosszürke pincefalról csijngő petróleumlámpa kanóca riadtan lobogott. Lejjebo kellene csavarni, ötlött Miklós eszébe. Még se moccant. A dohos levegő mázsányi súlyként nyomta vállát, úgy érezte magát, mint akit bilincsbe vertek.

Ő meg apja a maguk fabrikálta otromba tapadón kuksoltak a boltíves folyosó előterében A házmesternek nem járt pincerekesz tüzelőjüket az udvaron, a szerszámos bódéban tartották. Amióta sűrűsödtek a légiriadók, itt szoktak meghúzódni, ahonnan áttekintették az egész pincét.

JÓZSEF

ra adja: aki fosztogat, felkoncolják. Alighanem hosszú ostromra számíthatunk.

— Süsd meg a tudományod — az öreg megcsavarintotta harcsabajuszát. — Huncutság az egész. Tudod mi történt az éjszaka? Éjféltájt csengettek. Te meg se moccantál, aludtál, mint a bunda. Köt ismeretlen alak kért bebocsátást. Németül beszéltek Julius urat keresték. Becsuktam mögöttük a kaput, a mai világban sose lehet tudni, kifélék kopogtatnak be. Nem feküdtem vissza az ágyba, az ablakból lestem, mi lesz Fertály óra sem telt bele, kijöttek mind a hárman. Julius úr kezében kis bőröndöt tartott. Menekülnek, ez a helyzet.

— Az újságok utolsó szántában olvastam — ellenkezett Miklós, ám az öreg hirtelen félbeszakította.

— Ne adj te arra. Reggel söpörtem az udvart, hát ki nem jön le a lépcsőn, mint a frajla, az Ilon .. .

— Yvonne — javította ki Miklós.

— Üsse kő — dünnyögött bosszúsan

apja. nem szerette, ha szavába vágnak. — Mézes-mázos hangon, ahogy szokott, megkért, vigyázzak a szobájára, meg a holmijaira, ő átmegy a barátnőjéhez, a mi pincénk nem elég bombabiztos. Nem kérdeztem, magától mondta. Az a nyeszlett tiszt, aki esténként feljárogatott hozzá, felszedte a sátorfáját és annyit sem üzent neki, befellegzett. Pedig hányszor emlegette az Ilon. ha kiürítik a várost, őt is magával viszi Most meg ellógott. Büdös itt a levegő, fiam. érzem, ki sem kell hozzá lépnem,a házból Bejártam én minden harctere' az első világháborúban, nekem hiába papolnak, nem veszem be a maszlagot. • .

Repülőgépek moraja töltötte be a levegőt. Az öreg a fiára pislantott, és megrázta a kolompot.

Ajtók csapódtak, visszhangzott a lépcsőház a sietős léptektől Mire az utolsó lakó mögött is becsapódott a pinceajtó,

Az ágyúdörgés távoli égzengésként szűrődött le hozzájuk. A rekeszekben szótlanul üfdögéltek a lakók, mozdulatlanul, csak a cigaretták kék füstcsíkja jelezte, ébren várják az eseményeket.

Miklós felfigyelt. Mintha a pince sarkában valaki felnyögött volna. Képzelődik? Nem, nem az idegei tréfálták meg, néhány perc múlva határozottan hallotta, Mendekék rekeszében nyög valaki.

Nemcsak Miklós figyelmét ébresztette fel a szokatlan zaj. A szemközti rekeszben a boltos prémbundába burkolódzó felesége idegesen fészkelődött karosszékében. Összesúgott férjével, aki kelletlenül bólogatott. Az asszonyt szemmel láthatóan nem elégítette ki férjének hányaveti magatartása. Mikor az ágyúlövések közötti végtelennek tűnő szünetekben a nyögés mind gyakrabban ismétlődött, felpattant a székből, a zsúrasztalkáról felragadta a zseblámpát és a hang forrásának irányába szaporázza lépteit.

Miklóst is korbácsolta a bizonytalanság. Utána eredt. A boltosné bevilágított a homályba süllyedt rekeszbe. A fénysugár végigpásztázta a szénkupacot és fennakadt a fal tövében, egy priccsen. Nagykabátba bugyolált, fekete hajú aszszony feküdt rajta, homlokán gyöngyözött a verejték. A fénykéve tovább imbolygóit és megpihent a hokkedlin ülő fejkendős Mendeknén. aki felegyenesedett és bizonytalanul előre lépett. Miklós most vette észre, első ízben, ezzel a zömök, középkorú asszonnyal sem bántak kesztyűs kézzel a hadiözvegységben töltött évek.

— Ki fekszik itt? — kérte számon a boltosné, és lámpájával megcélozta a fekvőt.

Egy menekült... a sógornőm. —

Mintha mély kútból érkeztek volna a szavak.

— Még nem láttam, mikor érkezett?

— Ma ... reggel. A falut kiürítették.

— Nem látta rajta, hogy szülni fog?

Miért nem ment egyenesen a kórházba. Az orvosok a helyükön maradtak.

Mendekné dacosan hallgatott.

Mit képzel, órák hosszat hallgassam a vajúdását — a boltosné felemelte hangját és hevesen gesztikulált. — Éppen elhallgattak az ágyúk, a házak mellett eljutnak a kórházba Elkíséri.

— Nem — Mendekné arca megfehéredett, mintha liszttel szórták volna be. — Itt marad.

— Nem maradi teremtés maga, Mendekné, tehát tudja, mit csinál — tagolta a boltosné a szavakat és a másik asszony arcát fürkészte, de arra már visszaköltözött a hűvös megvetéssel párosult nyugalom. Azután közelebb lépett a priccshez. A fékét asszony elfordította fejét. A boltosné tekintete úgy szúrt, akár a tőr.

— Mendekné, árulja el, voltaképpen ki elől menekül a maga sógornője?

A falak elnyelték a kérdést.

— Szóval itt tartunk — tette kezét csípőjére a boltosné. — És maguknak egy szavuk sincs? — fordult az összecsődült többi lakóhoz, ám azok meg se mukkantak, csak közömbösen méregették tekintetükkel.

— És ön, házparancsnok úr — dörrentett a szikár háziúrra, aki már jó ideje topogott s most megrezzent orrán az aranyozott csiptetö — talán elfelejtette, hogy azonnal jelentenie kell mindenkit, aki bejelentés nélkül tartózkodik a házban?

— Tudok róla, nagyságos asszonyom — hebegte a háziúr, — ismerem, az előírásokat, de tessék mondani, intßt ilyen .. hm... rendkívüli állapotban, ugyebár bajos, nagyon bajos intézkedni, kéremalássan.

A boltosné kinyitotta a száját, de a fülsiketítő robbanásban egy szavát sem értették. Talán a szomszédos házba csapott be a bomba. A pince támasztékai megrázkódtak, mészpor gomolygott a levegőben.

A priccsen fetrengő asszony fájdalmasan feljajdult. Miklós' érezte, egy energikus kéz félretolja.

Ismeretlen férfi hajolt a vajúdó aszszony fölé és megtapintotta pulzusát.

— Ez a teteje mindennek — csapta össze tenyerét a boltosné — nyilván egy másik tisztel menekült. Hát hol vagyunk, óvóhelyen, vagy bujdosótanyán? Ha szabad kérdeznem, ön kinek a sógora?

— Orvos vagyok.

— És minek köszönhetjük a megtiszteltetést, mit keres nálunk, mit akar tőlünk?

— E pillanatban egy spirituszfózőt, vi-12

AZ UTOLSÓ ÉJSZAKA