A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-05-06 / 18. szám
tűnő napok nyomában Az ember él, tűnő napok nyomában — felette az eget dübörgő ezüst-nyilak hasogatják, erőművek villámlanak, nő a fű karcsú dorongja, lobog az élet, minden ráng, reng, suhan előre, szerelmesek bódultán dőlnek puha heverőre, eső kopog, tavasz veri a fenyőket, az utcák kövét, az ablakot s a csodás nőket; fehér-habos az ég, alatta drótok zúgnak, áram suhan, generátorok, turbinák búgnak, kohókból zúdul a forró acél, s a salak sötét színéből meséket szőnek, a faluvégen modern, négyszögletes házak nőnek, tetőkön antennák gyökere mar a fába, emberek járnak, dolgoznak, pihennek a házban. Tűnő napok nyomában él az ember, küzd, alkot, s néha észre sem veszi, a földre dől, a földben a jövőt keresi, humuszt érlel, prizmákban krumplit rak el télre, infra-fényt sugároz a kiscsibékre, kutat, keres lázas vággyal, összecsókolódzik százféle halállal, tűnő napok nyomában a földön, a mélyben, a mindenségben — Európában. Valahol itt e kontinensen él az ember, nő a szárnya, új Ikarusz — a Nap felé repül, mítoszok, istenek véle szállnak, Fán összetöri sípját, behódol a dzsessztrombitának, valahol itt, e kontinensen SZABÓ ERZSÉBET rajza kémények álma Ellestem a kémények álmát, Fehér volt, mint a havasok orma. És a lágy füst — mint a szivárvány Rámosolygott az alvó koromra. 0 í" a gyermek üzent Sziilőanyám! Ez a világ az én világom, néki szültél, benne élek, a húsom, a vérem érzi rezgését, holnap talán torkomnak nyomja kését, de azt is állom! Ez a világ az én világom, lüktetése a szívverésem, vajúdását, lázát, örömét értem, áramlatok, áramok belőle belém átsuhannak, s bennem feloldódik minden remegő, nagy szerelemben. Tűnő napok nyomában huszonnégyévesen nem. kell loholnom fázva, éhesen, jóanyám, föld, utak, tavaszi kertek, él az ember, Gjvárott csodás lányok szeretnek, színes neonok villognak Prágában, Moszkvában, Budapesten — aprószemű eső veri az ablakom, valahol itt e kontinensen, ahol születtem, ahol élek, ahol én lakom. dl > o "O C IA '<0 o* Üdvözöllek friss szél, tavasz, szerelem! Korhadt koporsódeszkák közül kinőttek gyönyörű virágaid. Gyermek szökell az úton, örül, labdáját feldobja a kékszirmú égre. Mögötte kigyúlnak a rétek, a mezők, az emberszívok, az emberszemek, s a madárszárnyak — gyémánt evezők szerelmesen magasra csapnak. A gyermek kitépi szívét s .elküldi a hideg űrbe, hogy hirdesse a békét. A gyermek küldte — piros labda — száll, száll a kékszirmú magasba: Üzent a gyermek, üzent a jövő, üzent a tavasz, üzent a béke. -S én, kiben benne lüktet minden ámulva állok: reszkető kézzel simogatom a virágokat. 11
