A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-29 / 17. szám
TÖRÖK ELEMÉR Hazajöttem Megtértem és hazajöttem végre, e lápszagú paraszti vidékre. Már hiába hív vissza a város, én az ősi rögtől el nem válók, lehet ott az élet szebb és csábos: örömet már csak e földtől várok. Ide kötnek a tegnapi álmok, s a tűzpiros mezei virágok. ENGLISCH GABRIELLA RAJZA NAGY OLIVÉR: Tavaszodik A virgonc-röptű kis szelek szárazra nyalták réges-rég az út sarát, s a hó levét is mind felitta már a föld. Az árokpartra könyökölt a napsugár • 4 4 és úgy leste, 4 % hogy jön-e már földből búvó fű hegye. ' g ? és lestem én is szüntelen, a kék ég milyen végtelen, s mikor lesz ismét zöld a part —« mikor festik a gallyakon az első fehér lágy szirom, amit eddig a tél takart. Te jöttél felém nesztelen - 1 a fényen át, s s a szemedben , a fényt hoztad el énnekem -* * a fényben égő kék derűt. Fejemre hullt a napsugár, s feledtem én a tél fagyát s a tél derét, amit hajamba ott hagyott. Veled vagyok l Veled leszek! Ez volt a fő, és semmi más nem érdekelt. S az évek szálltak, sorra mind. Megérdemelt nyarakra jött az ősz és jött a tél. Fagyos viharral bősz szelek köszöntek csak jó éjszakát. Hideglelősen sióit a szád: Szeress! Szeresst S ma mégis itt vársz énvelem, mert győzött már az új tavasz: Az értelem. Felolvadt már a föld fagya, s a napsugár a fű hegyét lesi. És érdemes volt várnia, mert festik már a gallyakon az első fehér, lágy szirom — az új gyümölcs-hozó. Itt várok szent megnyugvást, enyhülést, dalos-ifjan, újálmú bátrakkal fogok kezet, s örök megbékülést keresek lázas ember-magammal. GINZERY ÁRPÁD Emléktüzek Alkonyaira fár már, kigyullad egy csillag, Vörös láng a határ, tűzvirágok nyílnák. Ég a messzi távon, szemedben egy szikra, fényár-útón várom, lief ha visszahívna. Csakhogy csal a fény is, nincsen bátorságom, megszúrhat egy tövis a nagy úton bárhol. szárnyán í Legjobb, ha megvárom, míg a szikra lobban, fényes úti sávon eljuthatok jobban. Állhattam az estben, Lángok már nem vártak, szikrát izzó csendben már-már alig látlak. Csak a szívem sajog, ha tavaszra jár már, álmok felé szállók emléktüzek szárnyán. Mosakodó kisfiú Derékig meztelen rózsaszín testén pereg a víz Ügy nézem én a csendes sarokból, hogy ő ne seftse nézésem — és így ne rejtse előlem játszó önmagát. Most a hasát feszíti előre gömbölyű nagyra, s a tornyos szappanhabra fúj hatalmasat. Majd fejét — a borzasát — lavórba dugja, s szűri a vizet újra meg újra, két kezéből a szöghajára. Víztócsában áll már a lába, mikor föleszmél, s szétnéz nagy ijedten — de mivel én mosolyom rosszul rejtem, hát huncutul ő is rám nevet. Ahogy törli testén a vízcseppeket, csak engem néz már -A s bár nem szól, csak hallgat — szeméből látom, hogy számít reám, és cinkosának elfogad; 11
