A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-29 / 17. szám
Mi ni atűr ök Pillanatfelvételek a CSEMADOK Vili. országos közgyűlésére Vannak emberek, akiknek már a hangja Is annyira megnyerő, hogy akarva-akaratlan fokozott figyelemmel hallgatod. Vannak hangok, rendszerint zengő baritonok vagy érces basszusok, amelyeknek zeneisége megfog és szinte szuggerália az igazságot. Ilyen hanggal szórja most teli a hangszóró a termet. A Kultúrpark nagy esztrádtermében ötszázan figyelik a szónoki emelvényen álló, barnakabátos, félkarú embert. A szónok ötven éves lehet, mialatt hallgatod és gesztusait figyeled, átfut agyadon a gondolat, hogv ez az ember teljes leikével átérzi, amit mond. Ügy hiszem, hogy a teremben mindenki ezt gondolja, az elnöki emelvényen s a széksorokban ülők is bizonyára ezt gondolják. Valószínűleg Bacílek elvtárs is, aki az elnöki emelvényen az első sorban 01, azt gondolja, hogy ezt az embert érdemes meghallgatni. A barnakabátos ember éppen őhozzá beszél. „Emlékszel, Bacílek elvtárs, három éve kint jártál nálunk Nyárasdon és akkor az irodánk falán egy képet láttál. A kép szép emeletes -épületet ábrázolt, a kultúrházunket. Akkor azt kérdezted : — Elvtársak, nektek ilyen szép kultúbázatok van? Hol áll, nem láttam még. Én erre azt mondtam: Szép kultúrház ■lesz, Bacílek elvtárs, de még sehol nem áll. Most akarunk hozzáfogni az építéséhez!“ A barnakabátos férfi az az embertípus, aki falusi ember létére okosan és fesztelenül tud beszélni országos méretű fórum előtt. Társadalmunk fő erőssége, hogy sok ilyen ember van Itt a közgyűlésen ; ez azt jelenti, hogy problémáinkhoz olyan emberek szólnak hozzá, akiknek van mit mondaniok, akik valóban a nép érdekeit képviselik, mint Dömény János ts, aki tizenegy éve elnöke a nyárasdl szövetkezeinek. Őszintén megtapsoltuk Dömény Jánost. Ezen a kis epizódon kívül sok egyéb dolgot Is mondott még, okos dolgokat, olyanokat, amelyeknek mindenütt helyük van, ahol szocialista életünkről beszélnek. Az előcsarnokban, a büfé pultja mellett egy ember áll és apró porcelán csészéből feketekávét Iszik. Ha valaki feketekávét iszik, ez még nem olyan nagy dolog, de ez a mi kávézónk egy feketecsizmás, kalapos falusi bácsi, aki közben fesztelenül beszélget egy kitüntetett tanítóval az ország dolgairól, kultúráról, közmüvelésről. Megfigyeltétek, milyen emberek kerülnek az élre falvalnkon, milyen logikusan, nagy méretekben és magas színvonalon gondolkodó elméket hozott felszínre az elmúlt tizenhét esztendő? Elnézem a kalapos, csizmás embert. Talán szövetkezeti kocsis, vagy zoológus. Talán egy gyalogmunkás csoport vezetője vagy sertésgondozó. Az öltözéke még falusi — amit a múltban sokan elmaradottsággal, a korlátoltsággal azonosítottak —, de a beszédmodora, arckifejezése, fesztelensége és komolysága valami új, valami rendkívül, amit — gondolom — csak egy közösség bizalma kölcsönöz az embernek. A kalapos bácsit elküldte a falu, hogy hallgassa meg, mit mondanak ott fent Bratislavában, és mondja meg ő is, mit gondolnak odalenn a faluban. A bácsi meghallgatta, amit kellett; megmondta, hogyan gondolja és a^társai ott lenn a Garam mentén és most kijött kicsit pihenni, meginni egy feketét. A keze kérges, látom, és az arca szélfútta, cserzett, napfényszikkasztotta, esőáztatta, de a lelke fogékony és meleg: olyan, amilyenre manapság nagy szükségünk van. „És tudod, Bacílek elvtárs — folytatja tovább —, azt a kultúrházat máig sem építettük fel. Pedig nagy szükség lenne rá. Építettünk közben istállókat, sertéshizlalókat, tyúkfarmokat és gazdasági épületeket, de a kultúrház egyelőre csak a falon, a képen maradt. Talán . . . talán, ha azt mondtad volna: Elvtársak, a szövetkezeti berendezések felépítése komoly dolog, de a kultúrház Is komoly dolog, csaknem előfeltétele a többinek, fogjatok hozzá haladék nélkül, és építsétek fel mihamarább!... — talán már állna. Miért nem mondtad ezt akkor, Bacílek elvtárs?“ A hangja magabiztos és derűs, benne van a köz érdekében fontos munkát végző ember öntudata és az a meggyőződés, hogy a szocialista társadalomban ember és ember között egyenes és őszinte a viszony. Ezt mindenki érzi. Az arcokon mosoly érik, az elnökség is mosolyog. A nyárasdi szövetkezet elnöke így fejezi he ezt a történetet: ..Az istállókat, a gazdasági épületeket felépítettük, most már a művelődési otthonon a sor. Ha legközelebb nálunk jártok, elvtársak, Bacílek elvtárs, remélem már mutatunk majd egy szép épületet és ezt mondjuk; Ez az, amit három éve az irodánk falán láttál. Ügy bizony...!“ A Kultúrpark nagy ebédlője hangos a küldöttek beszédének zajától. A pincérek simán és ügyesen mozognak az asztalok között. Nem csekély feladat rövid idő alatt ötszáz embert kiszolgálni. Érdekes, ősz hajú öregember ül az asztalunknál. Dús fehér bajusza madárszárnyként hajlik szája két oldalára, sötétkék ruhát visel, szíve felett pártjelvény, kabátja felső zsebében vastagkeretű szemüveg. Derűsen néz körül, talán ismerősök után kutat a zsibongó asztalok között, és közben élénken beszélget másik asztaitársunkkal Kugler elvtárssal. Vetésről beszélgetnek, kukoricáról és cukorrépáról. Valahonnan ismerős a fehér hajú, szépbajuszú öreg bácsi, de honnan? Kutatok az emlékezetemben, képzeletemben képek futnak, igen, igen ... valahonnan ismerem, talán így szemtől-szembe nem is láttam még, de Ismerem... Az ősz fejre lassan egy báránybőr kucsma rajzolódik, megvan ! Sőt! János bácsi... Hát persze, derűs arcképét a múlt évben hoztuk a Hét címlapján. Beszélgetni kezdünk. Az egészségi állapotára és az étvágyára kerül a szó. — Megeszem én a vasat is — mondta Sóti bácsi —, jó gyomrom van nekem, pedig nincs már egy fogam sem... Bizony, az embernek öregségére kihullanak a fogai... néha pedig kiütik. 1932-ben három első fogamat ütötték ki a csendőrök Kosúton ... Sóti János régi pártharcos, az alapító tagok közül való, 1921 óta hosszú éveken át Siroky és Bacílek elvtárs ismerőse, mindig aktívan részt vett a munkásmozgalomban. Életében azért dolgozott, beszélt és küzdött, hogy olyan világot teremtsen, ahol ő és a hozzá hasonlók vesznek részt a konferenciákon. Elérte, amit akart; mondhatnánk, szerencsés ember, az álmai beteljesedtek__ De nem sokkal szerencsésebbek vagyunk-e mi, húsz-harminc évesek, akiknek küzdeni sem kellett ezért a világért, akik számára mégis eljött, mert Sóti János bácsi és a társai, egyik a fogai, másik az egészsége, harmadik az élete árán kiharcolta? Ebéd után, sörözés közben kedves történetet mesélt az öreg kommunista. „Találkoztam a vonatban egy környékünkben emberrel, aki négy éves kisfiával utazott fel Bratislavába. A gyerekkel nagyon összebarátkoztunk, a térdemre ültettem és úgy beszélgettünk. Egyszer az apja azt mondja a gyereknek: — Kisfiam, tudod-e hogy ez az ősz ha jú bácsi a Sóti János bácsi? A gyerek egy pillanatra meghökkenve néz, nagy szemeljen kétségek ülnek, látszik, hogy erősen gondolkodik és valami nagy problémát intéz el magában. Aztán elneveti magát, és azt mondja : — Akkor már nem is félek tőle! És hízelegve hozzám bújt. Nem értettem, az apja magyarázta meg, mirő! van sző. Amikor a Hét címlapján megjelent a kucsmás képem a gyerek három éves volt. Kezébe került a lap, elnézte rajta a nagyba juszú, feketekucsmás embert és megkérdezte, hogy kicsoda? Az édesanyja azt mondta neki: Az a Sóti János bácsi, kisfiam, ha rossz leszel, eljön érted és elvisz! Azóta, ha rossz volt a gyerek vagy engedetlen, csak Sóti János bácsit kellett neki emlegetni, mindjárt megszeppent és szótfogadott. Most hát kibékült velem, barátok lettünk, és ezután, ha Sóti bácsival ijesztik majd, bizonyára azt mondja: Hadd jöjjön, nem félek én tőle 1“ Egy anyának három lánva ... Így is kezdhetném Négv mosolygó nő a Dunaparton. Három fiatal lány és egy idősebb asszony, talán az édesanyjuk? Igen, ezek a Krúg-iányok az édesanyjukkal- Mindannyiukat más járás jelölte a közgyűlésre. Elgondolkoztató, komoly dolog ez. Annak a jeie hogy az otthontól hasznos és gazdag útra valói kaptak a lányok az életre. A kultúra szeretetét kapták otthon, a köz érdekében végzett munka szépségébe vetett hitet, és azt a meggyőződést, hogy a szocialista emberért, a jövő társadalmáért mindenkinek dolgoznia kell. A Krúg-iányok dolgoznak ... Mindanynyian tanítónők, vagy annak készülnek. Apró emberkéket betűvetésre, közösségi érzésre, becsületre és emberszeretetre nevelni nemes dolog, a legnemesebbek egyike a világon. Minden tanító, aki részt vett a közgyűlésen megérdemelte, hogy eljöhetett. Krúgné is megérdemelte három lányával; üde színfoltot hoztak a hömpölygő Duna partjára, a Kultúrparkba. DUBA GYULA 10
