A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-22 / 16. szám

A tornai télvógl szélnek nemcsak híre, hanem foga is van. Hordja a jégsaemecskékké dermedt havat, s belevág az ember arcéba, bélelt kabáton keresztül Is csiklandozza az ember bérét.

Érdekes ez a kanyargó, sziklás, hegyre - mászó utca. Régen, 1945 előtt a hivatalos neve Koplaló volt. Nem széigyellték ezt az elnevezést a néhai vármegye székhelyének vezetői. Lett volna több szégyellni való, szerte AbauJ-Torna vármegyében. Az utca neve nem volt alaptalan. A kisváros legszegényebbjeinek szalmatetős házal álltak Itt. Hiába próbálja kedvünk szegni az áji völgyből slkongva szántó szél, jőleső érzés tölt el, hogy múlt Időben beszélhetünk a Koplaló koplalóiról s szaimatetős, klsablakos házairól.

Egy magas ház előtt állunk meg. Tulajdonosa: Csavísz János, az állami birtok műhelyének éjjeli őre. Maris néni szerényen, de jóleső kedvességgel tessékel be a meleg, barátságos szobába. Jani bácsi nem várja a kérdésünket, maga világosit fel: — Régen élünk együtt a feleségemmel. Jé asszony volt mindig. Cigányok vagyunk s eddig nem jutott eszembe a szégyenkezés. Nem volt rá okom. Ml ezelőtt Is dolgoztunk, máséra sohasem szorultam. Azt mondom, nem az számít, hogy

tu 4 fapfafa'h

cigány vagy nem cigány. A becsület a fontos. Ml az asszonnyal mindig becsületesen éltünk.

Bizonygatásna nincs szükség. Elég belépni, körül pillantani a házban s az ember már otthon érzi magét. Ismerősek a hálószoba diófa bútorai, a fényesített linóleum, a gondosan kisimított íutószőnyegek, rokonlak a melegen csillogó emberi szemek.

Nehezen telt ©I az élet első fele az 57 éves Csavlsz Jani bácsinak és az 51 éves hű élettársának, Maris néninek.

— Addig nyújtóztunk, míg a takarónk ért — mondja Jani bácsi. Ez a nyújtózkodás nagyon bátortalan, nagyon sokszor könnyes volt. Vasúti munkás volt s küszködött a gondokkal, mindig lenézett származásával s a meg nem értő, sorsukba belenyugvó rokonokkal, társakkal.

Duruzsol a kályha lángja, s duruzslón, jóleső melegséggel hullnak ránk a szavak.

Künn nagy, kristályos pelyhekben hull a hó. Az ablakfüggöny vlrégmlntált nézem. Dühöng a tél utolsó mérge s Itt bent meleg kályha s meleg szavak simogatnak s az ablakpárkányról, mint egy hatásos színpadi díszlet bólogat üde zöld levelével « boldog, falusi otthon örök jelképe, a muskátli. Muskátli a tél végén, muskátli egy boldog cigány ablakában. Az élet hatalmas színpadának boldogító színét ké>. pezik ezek a zöld levelek. A jövő zöldje ez.

Maris néni szeme könnybe lábad, míg beszél. Szavai keresetlenek, hangja tele tűzzel, forrősággal, szeretettel:

— Két gyerekünk volt. Az első kislány. Meghalt. Nyolc napos volt és meghalt. Magamat okoltam, hogy nem szoptatni. Aztán Jött a fiunk, Laci. Jó fiú volt. Most Is Jó. Ha megbetegedett, hátamra kötöttem a nagykendőbe s úgy vittem az iskolába. Nem akartam, hogy egy napot Is mulasszon. Tanuljon frpl, olvasni, számolni. Tud Is a fiú. Nagyon rákapott az olvasásra. Nem tudta olyan Jókai könyvet mondani, amit ne olvasott volna. Az a baj — folytatja Maris néni —, hogy nekem csak elmesélhetik, amit olvasnak, mert én még ma sem Ismerem a betűket,

Egy kicsit elpirul s így még szebb, egészséges, barna arca.

Lehet, hogy megtanulja a betűvetést, lehet, hogy nem. A szivekből tud olvasni. Tud olvasni az élet parancsaiból, az élet célkitűzéseiből, hiszen ő volt az értelmi szerzője a ház építésének. Sok maltert kevert Maris néni. Magától adódik a kérdés.

— Minden kölcsön nélkül a férjem és

a fiam fizetéséből. Beosztottunk minden garast, s megmutattuk, hogy erre ts kénes a cigány, ha becsületes. , ,

Bealkonyult. A másik szobába hív Maris néni. A televízió műsort sugároz.

Laci Kassán dolgozik a CSAD-nál. Feleséget Csúcs községből hozott magénak. Nem találtuk otthon egyiküket sem. Szép asszony a Marts néniék menye. Szép és

jó. A két szoba rendje, a rádió és televízió Is ezt bizonyltja. Nagy baj, hogy nincs unoka, pedig Maris néni nagyon szeretne nagymama lenni.

Ez szép és örömteli. Tizenkét év gyerek nélkül, szóváltás nélkül. Hogyan csinálják? Ez iskolapélda.

— Szeretik és becsülik egymást — mondja Jani bácsi, s a dunyha alól kivlllan balkeze könyökig megmaradt csonkja. Megborzongtunk s a muskátlis ablakok mögé betolakodott a múlt, hallottuk a mankók koppanását, s véletlenül a rádió a munkás gyásztndulót játszotta. Ez az élet nagy rendezése kissé gicsszerü, de nagyon megható volt.

— Akna — mondja Jani bácsi, s hidegrázásán magára húzza a takarót.

Igen, aknák. Sok bátor társával Csavlsz János is részt vett az állomás aknamentesítésében. Senki sem kényszerftette és senkitói nem várt köszönetét. Magától, a maga akaratából vállalkozott erre a feladatra, mások életének megmentetésáre.

Jani bácsi sofőr, hatalmas teherautó parancsnoka, kormányosa szeretett volna lenni, de csak rakodó lett. Fia, a szeretett, józan, munkát és családot becsülő Laci hatalmas Tátra gépkocsira kényszeríti akaratát. Az apa vágya Így öltött teste« a fiúban.

— Az egyetlen fiúban — sóhajt fel Maris nánl. Hiszek ők tizenegyen voltak. A fivérének nyolc élő gyereke van. (Hat meghalt.) ök Is házat építenek. A gyerekek iskolába járnak, jólneveltek, mert Így akarják a szülők.

— Embere válogatja. — Ez a mottójuk, ez az Igazságunk. Elmerengünk Laclék esküvői képe előtt. Tizenkét békés munkás év. Szép, nyugodt otthon. Jövő, teljesítsd egy munkában edzedt, becsületes pár kívánságát.

Ködöt szitál az este. A szél pihen, csillagok fénye sem sziporkázik. Nem báj, hiszen emberi napfényben voltunk, ez több, mint a hideg, messzi cslllagfény.

FECSÖ PÄL