A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-15 / 15. szám

WAsM

KAREL BERAN

— Érdekes jelfedezést tettem — közölte velem mérnök barátom, alighogy helyet foglalt szobámban.

Én mint novelláíró, általában nem szoktam az embereket gátolni közlekenységükben. Inkább támogatom őket ebben. Most azonban erre semmi szükség nem volt.

— A múltkoriban az utcán elkapott a zápor -— folytatta barátom elbeszélését. — Befutottam a legközelebbi kapu alá, és véletlenül egy kiállítási csarnokba nyitottam be. Épp szobrokat állítottak ki. Sajnos, a szobrokat nem szeretem. Azonban az a körülmény, hogy most menedéket nyújtottak az eső elől, némiképp megnyugvással töltött el. Nézegetni kezdtem a szobrokat, mert sosem szerettem a tétlenséget.

— Megálltam az egyik szobor előtt, mely fiatal unokahugomra emlékeztetett. Frizurája azonban kissé más. volt, különben épp olyan cingár termetű, akárcsak ó. Ezért kissé szégyenkezett is a telt idomú Vénuszok szomszédságában.

— A kislány arckifejezése rögtön megkapott. Tekintetének különös, puha koncentráltsága, kissé félre fordított feje és az ajka szögletében megbújó parányi mosoly valóban bájos volt.

— Kedves kislány ez a mai „Tavaszelőnk" — szólalt meg mellettem egy hang.

— Eddig észre sem vettem a hang gazdáját, a mellettem álldogáló öreget. A teremőr oly csendesen járkált körülöttem, akár egy szellem. Ügy látszik ez a foglalkozásához tartozik.

— Kitekintettem a magas ablakon. Az eső még javában zuhogott. Időnként hópelyheket is felfedeztem, mint ahogy az a tavasz kezdetén lenni szokott. Hagytam tehát, hogy az öreg tovább beszéljen.

— Remélem, ismeri a szobor alkotóját — jelelte —. De hogyan is kérdezhetek ilyet — tette hozzá mentegetőzve.

Tekintetemet gyorsan a szobor alatt lévő táblára vetettem, és elolvastam rajta a szobrász nevét, majd bólintottam.

— Néha eljár ide — folytatta bizalmasabb hangnemben. — Megáll, körülnéz, én azonban tudom, hogy csakis ezt a kislányt szemléli. Már csaknem vak, azért időnként közelebb megy rég alkotott művéhez, és

hatalmas kezének ujjaival finoman megsimogatja, mintha még javítani akarna rajta valamit.

— Különben a szobrokhoz nyúlni tilos, és én azért vagyok itt, hogy ezt megakadályozzam. Ebben az esetben azonban mégis kivételt tettem. Hiszen ez az ő saját műve, és érintése is egész más: művé. szí, nem olyan,° mint a többi közönséges halandóé.

Tartsa meg magának a megjegyzéseit — gondoltam magamban.

— Később megismertem a feleségét is — folytatta a teremőr. — Az egész egy véletlenen múlott, mert a művészek feleségét általában nemigen ismeri a nagyközönség. Egy hozzá hasonló, idősebb hölgy társaságában volt.

— Én annál az ablaknál ültem, ott van a szolgálati helyem, mivel onnan jól át tudom tekinteni az egész termet. A két hölgy leltári tárgynak nézvén, figyelemre se méltatott engem.

— Képzeld, az a csitri ott, majdnem szétdúlta a házasságunkat — kezdte a szobrász felesége. A másik nőnek, már ahogy az az ilyen esetekben lenni szokott, azonnal felvillant a szeme a várható érdekes történet reményében.

— A férjem már az ötven jelé járt, amikor ezt az előttünk álló kislányt műtermébe hozta. Én nem elleneztem. Miért is tettem volna?- Hisz annyian járlak hozzá mindig. Ezzel egy szobrász feleségének számolnia kell.

— A másik hölgy furcsa grimaszt vágott — folytatta a teremőr. — Nem szeretem, ha valaki a művészeket fitymálja. Legszívesebben kivezettem volna a hölgyet az utcára. Sajnos, ezt nem tehetem meg.

— Ezt a kis csitrit nem gyanúsítottam semmi rosszal. Sose hittem volna, hogy valaha is megzavarja házasságunkat — fonta tovább gondolatai fonalát a művész felesége. — Férjem akkoriban több „Tavasz” szobrot készített, de azokon a modelleken legalább látni lehetett, hogy érett nők. Örültem, hogy most egy darabig legalább nem kell résen lennem.

— Ám ez a csitri, Lujzáinak hívták, rövidesen mindennapos vendég lett a házunkban. Ahogy észrevettem, a kelleténél jabban összebarátkoztak. Nem volt gyermekünk, pedig a férjem nagyon szeretett volna egy kislányt. Ügy gondoltam, most legalább kielégítheti apai érzéseit. Mintha hallotta volna, mit gondoltam magamban. A térdére ültette, sétálni járt vele, apró ajándékokat várt

sárolt számára, egyszóval minden módon kényeztette.

— Aztán egyszer bejelentette, hogy meg akarja mintázni. A kislány ujjongott örömében; folyton azt kérdezte, mikor kezdik már meg a munkát. Vetkőzz le és állj oda, jelelte férjem, és ceruzát meg jegyzetfüzetet vett elő. Valahogy furcsállottam, hogy a kicsi olyan gyorsan elkészült a vetkőződéssel. Annyi meztelen nőt láttam már férjem műtermében, hogy az ilyesmit fel sem vettem; azonban ez esetben valami furcsa érzés vett erőt rajtam, minek az lett a következménye, hogy elhatároztam, rövidesen kipenderítem a kicsikét a műteremből. Amikor beléptem az ajtón, láttam, hogy férjem épp a heverőn nyújtózkodik. Ha nem dolgozott, mindig ezt szokta csinálni, mivel igen lusta volt. Ám ebben a pillanatban a kicsike épp fölé hajolva mellette állt. Mi történt? A kislánynak, úgy látszik, nézeteltérése lehetett a mamájával, és a mamája a kelleténél nagyobbat suhintott a nádpálcával a kicsikére. És mivel az ütés helye nemigen gyógyult, férjem ápolgatta. Ez még nem lett volna baj, de láttad volna a kislány arckfejezését, amikor férjem a tapaszt ráragasztotta. Átszellemült mosolya nem tévesztett meg.

— Férjem toporzékolt mérgében, amikor kijelentettem, hogy a lányka ma volt utoljára házunkban, mivel az előző esetekből már tudta, ha ilyesfélét mondok, akkor azt egészen komolyan gondolom. Azt, hogy ezzel tönkretettem a legjobb művét, már szintén többször hallottam tőle.

— Azután elmentek — folytatta a teremár. — Később megismertem a szobor modelljét is. Mondhatom, csinos egy teremtés, habár már nem „tavaszelő”, sőt nem is „tavasz”, de azért még pezsgő „nyár” a javából.

— Mondanád, hogy ez ott én vagyok? — kérdezte a fiatalasszony a mellette álló úrtól, aki, mint azt gyanítottam, nem volt a férje. Épp legédesebb álmomból vertek fel. Elszenderedtem ugyanis. Itt a szobrok között ezt megengedhetem magamnak. A szobrokat senki se dughatja olyan egyszerűen a kabátja alá, mint mondjuk, egy Mona Lisát.

— Aztán egy kis ideig halkan beszélgettek, nem érthettem egyetlen szavukat sem. Aztán egyszeriben jelcsattant a férfi hangja.

— Tehát ez azt jelenti, hogy tlzenkétéves korodban levetkőzte’ az előtt a férfi előtt? — kiáltotta.

— A nő igyekezett megmagyarázni neki a dolgokat, és