A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-08 / 14. szám
A színész haldia Vidéki szereplésén törté.if~a híres színészszel... Kiváló drámában játszotta a főszerepet; igazán kedvére va- 16 szerep, jól megírt dialógusokban bontakozik ki mondatló1 mondatra a főhős életének mély, emberi tragédiája. Szerette ezt.a szerepet, legnagyobb sikereit aratta benne. A szavak, a gesztusok, amelyekkel döbbenetre késztette nézőit, szinte a vérévé váltak már. Egybenőtt a szerepével, alig kellett játszania a színpadon, önmaeát adta csupán, s ez elég volt ahhoz, hogy megrendítő lelki élményt szerezzen a közönségnek. Kőrútjuk során egy kisvárosban lépett fel utoljára. Az előadásra összese re gtett az egész környék, zsúfolásig megteli a helybeli mozi nagyterme. Utolsó vidéki fellépésem — gondolta — aztán haza, a megszokott, hálás közönségemhez... Kissé fáradtnak érezte magát; hiába, a rendszertelen lefekvés és kelés, a sok utazás, az előre nem látott fellépések, a helyi meglepetések izgalma ... egyszóval az ember nincsen vasból ... A közönségével úgy nézett szembe, ahogy már évek óta szembenéz, nyugodt egykedvűséggel és kicsit maliciózusan, mintha azt mondaná: na, hogyan viselkedtek ma? Télt ház — gondolta —, rendben van ... A figyelő fejek erdejéből egy sem vált ki különösebben. Tenger, mely egyelőre nyugodt és mozdulatlan. Majd megmozdultok, gondolta a színész, majd megmozgat a szenvedély tüze, amelyet a színpadról felétek árasztok ... A közönség némán figyelt, mint aki vár valamit, és a felvonás végén kötelességszerüen megtapsolta a színészt. Igaz, a drámai feszültség a második felvonástól kezdve fokozódik. Na — gondolta —, kezdjük...! És játszani kezdett, úgy, ahogy a legnagyobb alakításaiban játszott. Utolsó fellépés vidékén —, futott át az agyán —, amolyan hattyúdalféle kicsiben, tessék, megmutatom, mit tudok!t Kimondta az első mondatot, ennél a mondatnál mindig felfokozódik a közönség figyelme, a szemek párásán felcsillannak és a nők arcán kigvúl á pír... A közönség sorában néhányan fojtottan felkuncogtak. Egy pillanatra elhűlt a megdöbbenéstől Mi ez ... mi az ördög ez, ennél a mondatnál még soha senki nem nevetett...?! — Nem — mondta a szerepében a hősnőnek — ez embertelenség, nem teheted velem! Ne akard, hogy könyörögjek . ..! A nézőtéren erősödött a kuncogás, egyik mellékszereplőnek le akart esni a parókája, állandóan igazgatnia kellett. A közönség észrevette és derült rajta. Hihetetlen — töprengett a színész —, mi történik itt? Lopva végignézett magán, talán az öltözetével van baj, lóg valami a zsebéből vagya nadrágja csúszott volna le? Semmi ... A szerepét úgy játssza, mint talán még soha... de hiszen ez borzasztó, ez kibírhatatlan, ha nem szűnik meg a kuncogás, rettenetes dolog történik...! — Miért vagy ilyen, mond, miért? Oicsó vagy, mint egy közönséges* nyalánkság, az árad néhány korona csupán ... Kezét tördelve, könyörögve mondta ezt a hősnőnek, mély emberi bánat lebegett megtört alakján. Élete legnagyobb alakítása, súgta a színfalak mögött a rendező a világosítónak. A közönség hangosan felkacagott. Mét hogy néhány korona egy nő ára, ez jó, pokoli jó ... hihihi... hehehe ... ez kelleje nekünk, gondolták a férfiak, mialatt kacagtak, és hogy nyalánkság, príma kis nyalánkság, mondhatom .. A szavak mindenkinek, minden helyzetben mást mondanak. A félrecsúszott parókás mellékszereplő közben kiment, de rakoncátlan seszínű álhajával megteremtette a hangulatot, hogy a közönség hajlamos legyen a nevetésre, s a közönség most egyéb híján a darabon nevet. Néha a közönség a könnyeken is nevetni akar ... Nyugalom, csak nyugalom —, biztatta a színész önmagát —, biztosan valami félreértés lesz a dologban . .. És makacs elkeseredéssel játszott tovább... Sírnotok kell, nem nevetnetek, nem látjátok, hogy szenvedek, ha csak a színpadon is, de szenvedek, mit nevettek hát? Súlyos szavak hulltak gyászindulói dobpergésként a nézőtéri-e, a színész kínlódott és a közönség kinevette. Nevetett minden szimbólumon, minden kétértelműségen, amely drámai kettőséget hordozott magában annak a számára, aki megérti, röhögi' a nagy színészen. A közönség nem értette meg a darabot, vagy nem volt türelme hozzá, hogy megértse, nem fogta fel a hqs tragédiáját, és szinte várta az alkalmat, egy f rcsának tűnő gesztust, egy természetellenes hangot, hogy nevethessen. A meg nem értett tragikum komikumba fulladt. — Öh. csak meghalnék — kiáltotta elkeseredetten a színész a hősnőnek, akivel viaskodott —, csak meghalnék, hogy magadra maradnál és megtanulnád mi az élet, te céda...! — Sírt... Céda ... verte a hasát a közönség a nevetéstől... hallottátok ezt, tnéghogy céda... brühaha ... brühehe . .. na, ezt jól megmondta neki a betyár, nagy betyár ez a szomo; rú, mélák pasas ... Ez a vég, gondolta a színész, ez bizony a vég.. . Éles nyilalást érzett a szívében, önkénytelenül odakapott, váratlan mozdulata nem tartozott a szerepébe, ezért kissé groteszkül hatott. Láttátok ezt, dülöngélt a közönség, láttátok hogyan kapkod a szívéhez... a kacaj szinte megrázta a termet... egy céda miatt kapkod a szívéhez, bolond maga, bácsi, fütyüljön a nőre, hagyja ott...! Révetegen nézett rájuk ... Elvégeztetett — morogta maga elé —, itt már nincs mit tennem...! Újabb,még élesebb nyilalás szóródott a szívébe, odakapott és kissé meggörnyedt a fájdalomtól. Dobhártyáján vadul dobolt a harsogó nevetés. Utolsó erejével felegyenesedett és a közönség felé fordult. — Ne nevess, ne nevess ki, könyörgöm — riimánkodott könnyes szemmel, mintha a hősnőnek mondaná —, hát nem látod, hogy szenvedek, nem érted meg a fájdalmamat? Az emberek hahotáztak és dülöngéltek jókedvükben ... Milyen furcsa fiú ez, nekik mondja a szerepét, nemhogy a nőnek mondaná, és állandóan a szívéhe? kapkod, szörnyen muris, hát nem ...? Hih+lii ... hahalia ... hehehe... Ojjé..! A színész szívinfarktust kapott és összeesett. Talán be akarta bizonyítani a közönségnek, hogy az életben nem minden nevetséges, amin különben sírni kellene, de nem sikerült neki, mert a közönség a függöny lehullása után tovább nevetett ... Pompás, láttátok ahogyan összecsuklott. .. csak megroggyant a térde, mint egy részegnek és már a földön is feküdt.. ! Ojjé ... DUBA GYULA iBBBBflBflBBBBBB33BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBSBflBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB Kisfiú az ablaknál Két évvel ezelőtt kezdődött. Amikor Jani először Jött haza részegen. Erzsi nevetett, és csak másnap szólt érte néhány szót. Nem azért, min'ha sajnálta volna a pénzt, hanem mert a -észeg Jani olyan... olyan gusztustalan volt. Két /évvel ezelőtt kezdődött. Azóta az asszony szíve megdermedt a félelemtől. Azóta nap nap után remegve figyeli az ajtót, és amikor alkonyodéi kezd, lemondóan legyint. — Jani már megint iszik. Két évvel ezelőtt kezdődött. Azóta a kis családi fészek levegőiét megmérgezte a borgőzös férfi lélegzete azóta a szesz párájában felolvadt minden, ami szép volt: a csók, a mosoly, a tervezgető órák meghitt békéje. Azóta nem Jön haza Jani nagy tálca süteménnyel és nem üldögél a kisfiával a szőnyegen, ügyes kis darut szerkesztvén a Játék-alkatrészekből. Azóta csak a gondok sokasodnak, hiába igyekszik Erzsi dolgozni is és takarékoskodni is. Péntek délután van. A gyermek, a tizenkétéves kisfiú ül az asztalnál, tanul. Azaz... nézi a könyvet, de csak apja véreres szemét és anyja könnyes arcát látja maga előtt. Valami fájdalmat érez. Nem olyant, mint amikor mandulagyulladása volt. Egészen mást — bent a szívében. Ma délután a szomszédban lakó Imrével találkozott. Imre az apukája elé sietett, mert szép idő volt és elmentek fényképez ni. Nekik is van fényképezőgépük. Ott van a szekrényben a harmadik polcon. De ők nem járnak sétálni, képeket csinálni, nem járnak sehová. Már nagyon, nagyon régen. Az a fájó érzés — ott bent — egyre erősebb. Egy ideig nézi az anyját. Tekintetük találkozik, és a gyermekhang úgy csendül, mint az ítéleti — Anyu, miért iszik az én apám? Az asszony jeje ráborul az asztalra. Sír. Ez nem fájdalmai oldó, békéltető sírás. Ez belemar a szívbe, az idegekbe. A kisfiú megsimogatja édesanyja haját, és bemegy a szobába. Először az ablaknál álldogál, azután polcáról leveszi a matadort. Leüt a földre és kinyitja a dobozt. Csavarok, vaspántok, apró kerekek ... már alig látja a doboz tartalmát, mert sötét van és mert — könnyes a szeme. Valamikor mennyit játszottak apuval... akkor — nagyon, nagyon régen. Péntek este van, Az asszony könnyei elfogytak, ül a sötétben. A kisfiú elteszi a dobozt, ismét az ablakhoz megy és nézi az utca felvillanó fényeit. És a sötétben idézik a múltat, amikor még minden olyan szép volt ... nagyon, nagyon régen — két évvel ezelőtt. — p—
