A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-04-08 / 14. szám

A színész haldia Vidéki szereplésén tör­­té.if~a híres színész­szel... Kiváló drámá­ban játszotta a főszere­pet; igazán kedvére va- 16 szerep, jól megírt dialógu­sokban bontakozik ki mondat­­ló1 mondatra a főhős életének mély, emberi tragédiája. Sze­rette ezt.a szerepet, legnagyobb sikereit aratta benne. A sza­vak, a gesztusok, amelyekkel döbbenetre késztette nézőit, szinte a vérévé váltak már. Egybenőtt a szerepével, alig kellett játszania a színpadon, önmaeát adta csupán, s ez elég volt ahhoz, hogy megrendítő lelki élményt szerezzen a kö­zönségnek. Kőrútjuk során egy kisvá­rosban lépett fel utoljára. Az előadásra összese re gtett az egész környék, zsúfolásig meg­teli a helybeli mozi nagyterme. Utolsó vidéki fellépésem — gondolta — aztán haza, a meg­szokott, hálás közönségem­hez... Kissé fáradtnak érezte magát; hiába, a rendszertelen lefekvés és kelés, a sok utazás, az előre nem látott fellépések, a helyi meglepetések izgal­ma ... egyszóval az ember nin­csen vasból ... A közönségével úgy nézett szembe, ahogy már évek óta szembenéz, nyugodt egykedvű­séggel és kicsit maliciózusan, mintha azt mondaná: na, ho­gyan viselkedtek ma? Télt ház — gondolta —, rendben van ... A figyelő fejek erdejéből egy sem vált ki különösebben. Ten­ger, mely egyelőre nyugodt és mozdulatlan. Majd megmozdultok, gondol­ta a színész, majd megmozgat a szenvedély tüze, amelyet a színpadról felétek árasztok ... A közönség némán figyelt, mint aki vár valamit, és a felvonás végén kötelességsze­­rüen megtapsolta a színészt. Igaz, a drámai feszültség a má­sodik felvonástól kezdve foko­zódik. Na — gondolta —, kezd­jük...! És játszani kezdett, úgy, ahogy a legnagyobb ala­kításaiban játszott. Utolsó fel­lépés vidékén —, futott át az agyán —, amolyan hattyúdal­féle kicsiben, tessék, megmuta­tom, mit tudok!t Kimondta az első mondatot, ennél a mondatnál mindig fel­fokozódik a közönség figyelme, a szemek párásán felcsillannak és a nők arcán kigvúl á pír... A közönség sorában néhányan fojtottan felkuncogtak. Egy pillanatra elhűlt a meg­döbbenéstől Mi ez ... mi az ördög ez, ennél a mondatnál még soha senki nem neve­tett...?! — Nem — mondta a szere­pében a hősnőnek — ez em­bertelenség, nem teheted ve­lem! Ne akard, hogy könyö­rögjek . ..! A nézőtéren erősödött a kun­cogás, egyik mellékszereplőnek le akart esni a parókája, ál­landóan igazgatnia kellett. A közönség észrevette és de­rült rajta. Hihetetlen — töprengett a színész —, mi történik itt? Lopva végignézett magán, talán az öltözetével van baj, lóg valami a zsebéből vagya nadrágja csúszott volna le? Semmi ... A szerepét úgy játssza, mint talán még soha... de hiszen ez borzasztó, ez ki­bírhatatlan, ha nem szűnik meg a kuncogás, rettenetes dolog történik...! — Miért vagy ilyen, mond, miért? Oicsó vagy, mint egy közönséges* nyalánkság, az árad néhány korona csupán ... Kezét tördelve, könyörögve mondta ezt a hősnőnek, mély emberi bánat lebegett megtört alakján. Élete legnagyobb ala­kítása, súgta a színfalak mö­gött a rendező a világosító­nak. A közönség hangosan felka­cagott. Mét hogy néhány koro­na egy nő ára, ez jó, pokoli jó ... hihihi... hehehe ... ez kelleje nekünk, gondolták a férfiak, mialatt kacagtak, és hogy nyalánkság, príma kis nyalánkság, mondhatom .. A szavak mindenkinek, minden helyzetben mást mondanak. A félrecsúszott parókás mellék­­szereplő közben kiment, de ra­koncátlan seszínű álhajával megteremtette a hangulatot, hogy a közönség hajlamos le­gyen a nevetésre, s a közönség most egyéb híján a darabon nevet. Néha a közönség a könnyeken is nevetni akar ... Nyugalom, csak nyugalom —, biztatta a színész önmagát —, biztosan valami félreértés lesz a dologban . .. És makacs elkeseredéssel játszott tovább... Sírnotok kell, nem nevetnetek, nem lát­játok, hogy szenvedek, ha csak a színpadon is, de szenvedek, mit nevettek hát? Súlyos szavak hulltak gyász­­indulói dobpergésként a né­zőtéri-e, a színész kínlódott és a közönség kinevette. Nevetett minden szimbólumon, minden kétértelműségen, amely drámai kettőséget hordozott magában annak a számára, aki megérti, röhögi' a nagy színészen. A közönség nem értette meg a darabot, vagy nem volt türelme hozzá, hogy megértse, nem fogta fel a hqs tragédiáját, és szinte várta az alkalmat, egy f rcsának tűnő gesztust, egy természetellenes hangot, hogy nevethessen. A meg nem ér­tett tragikum komikumba fulladt. — Öh. csak meghalnék — kiáltotta elkeseredetten a szí­nész a hősnőnek, akivel vias­kodott —, csak meghalnék, hogy magadra maradnál és megtanulnád mi az élet, te cé­da...! — Sírt... Céda ... verte a hasát a kö­zönség a nevetéstől... hallot­tátok ezt, tnéghogy céda... brühaha ... brühehe . .. na, ezt jól megmondta neki a be­tyár, nagy betyár ez a szomo; rú, mélák pasas ... Ez a vég, gondolta a színész, ez bizony a vég.. . Éles nyi­­lalást érzett a szívében, ön­­kénytelenül odakapott, váratlan mozdulata nem tartozott a szerepébe, ezért kissé grotesz­­kül hatott. Láttátok ezt, dülöngélt a kö­zönség, láttátok hogyan kap­kod a szívéhez... a kacaj szin­te megrázta a termet... egy céda miatt kapkod a szívéhez, bolond maga, bácsi, fütyüljön a nőre, hagyja ott...! Révetegen nézett rájuk ... Elvégeztetett — morogta ma­ga elé —, itt már nincs mit tennem...! Újabb,még élesebb nyilalás szóródott a szívébe, odakapott és kissé meggör­nyedt a fájdalomtól. Dobhár­tyáján vadul dobolt a harsogó nevetés. Utolsó erejével fel­egyenesedett és a közönség fe­lé fordult. — Ne nevess, ne nevess ki, könyörgöm — riimánkodott könnyes szemmel, mintha a hősnőnek mondaná —, hát nem látod, hogy szenvedek, nem érted meg a fájdalmamat? Az emberek hahotáztak és dülöngéltek jókedvükben ... Milyen furcsa fiú ez, nekik mondja a szerepét, nemhogy a nőnek mondaná, és állandóan a szívéhe? kapkod, szörnyen muris, hát nem ...? Hih+lii ... hahalia ... hehehe... Ojjé..! A színész szívinfarktust ka­pott és összeesett. Talán be akarta bizonyítani a közönség­nek, hogy az életben nem min­den nevetséges, amin különben sírni kellene, de nem sikerült neki, mert a közönség a füg­göny lehullása után tovább nevetett ... Pompás, láttátok ahogyan összecsuklott. .. csak megroggyant a térde, mint egy részegnek és már a földön is feküdt.. ! Ojjé ... DUBA GYULA iBBBBflBflBBBBBB33BBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBSBflBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBBB Kisfiú az ablaknál Két évvel ezelőtt kezdődött. Amikor Jani először Jött haza részegen. Erzsi nevetett, és csak másnap szólt érte néhány szót. Nem azért, min'ha sajnálta volna a pénzt, hanem mert a -észeg Jani olyan... olyan gusztustalan volt. Két /évvel ezelőtt kezdődött. Azóta az asszony szíve megdermedt a félelemtől. Azóta nap nap után remegve figyeli az ajtót, és amikor alkonyodéi kezd, lemon­dóan legyint. — Jani már megint iszik. Két évvel ezelőtt kezdődött. Azóta a kis családi fészek levegőiét megmérgezte a borgőzös férfi lélegzete azóta a szesz pá­rájában felolvadt minden, ami szép volt: a csók, a mosoly, a tervezgető órák meg­hitt békéje. Azóta nem Jön haza Jani nagy tálca süteménnyel és nem üldögél a kisfiá­val a szőnyegen, ügyes kis darut szer­kesztvén a Játék-alkatrészekből. Azóta csak a gondok sokasodnak, hiába igyek­szik Erzsi dolgozni is és takarékoskod­ni is. Péntek délután van. A gyermek, a tizen­­kétéves kisfiú ül az asztalnál, tanul. Az­az... nézi a könyvet, de csak apja vér­eres szemét és anyja könnyes arcát látja maga előtt. Valami fájdalmat érez. Nem olyant, mint amikor mandulagyulladása volt. Egészen mást — bent a szívében. Ma délután a szomszédban lakó Imrével találkozott. Imre az apukája elé sietett, mert szép idő volt és elmentek fényképez ni. Nekik is van fényképezőgépük. Ott van a szekrényben a harmadik polcon. De ők nem járnak sétálni, képeket csinálni, nem járnak sehová. Már nagyon, nagyon régen. Az a fájó érzés — ott bent — egyre erősebb. Egy ideig nézi az anyját. Tekintetük ta­lálkozik, és a gyermekhang úgy csendül, mint az ítéleti — Anyu, miért iszik az én apám? Az asszony jeje ráborul az asztalra. Sír. Ez nem fájdalmai oldó, békéltető sírás. Ez belemar a szívbe, az idegekbe. A kisfiú megsimogatja édesanyja haját, és bemegy a szobába. Először az ablaknál álldogál, azután polcáról leveszi a mata­dort. Leüt a földre és kinyitja a dobozt. Csavarok, vaspántok, apró kerekek ... már alig látja a doboz tartalmát, mert sötét van és mert — könnyes a szeme. Valami­kor mennyit játszottak apuval... akkor — nagyon, nagyon régen. Péntek este van, Az asszony könnyei elfogytak, ül a sötétben. A kisfiú elteszi a dobozt, ismét az ablakhoz megy és nézi az utca felvillanó fényeit. És a sötétben idézik a múltat, amikor még minden olyan szép volt ... nagyon, nagyon régen — két évvel ezelőtt. — p—

Next

/
Thumbnails
Contents