A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-01 / 13. szám
szerettem volna egyedül maradni — egyedül, önmagámmal. Nem tudom, miért, de ezeknek a lányoknak és fiúknak a jókedve egy kicsit elszomorít. Nem keserű szomorúság ez, de mégiscsak szomorúság. Le akarom inni magam.” Csodálkozva pillantott rám a lány, s' aztán újból megkért, engedjem meg, hogy elkísérjen. Feleségem megcsóválta a fejét: megértőn. sz ndékos elnézéssel. Ügy látszik, nem tartotta meggyőzőnek, amit mondtam. — Ennyire erősködött, hogy elkísérhessen? — Igen. Ragaszkodott hozzá. Azt mondta, szeretné látni, milyen egy részeg író. Akkor néztem meg először figyelmesebben: kerek volt az arca, a bőre sötétes, olajszínű. De lehet, hogy nem is volt olajszínű, csak bronzbarna. A haja fekete, göndör, fiús frizurát viselt, sportos volt — akárcsak egy egészséges fiatal állat. A szeme színét nem tudtam megállapítani, akkor se, később se. — Vagyis később is volt. — Volt. A lámpa fényében barnának láttam a szemét, de amikor tágra nyitotta, megesküdtem volna, hogy fekete. Testhez simuló, csíkos ruhát viselt. Különös lány volt, vagy talán több is annál. Együtt mentünk el a táncteremből Hűvös volt az este, tiszta az ég, tele csillagokkal. A Kis-gőncöl mintha egy gótikus templomtorony hegyéből nőtt volna ki. Néhány lépés után megkérdezte, megengedem-e, hogy belém karoljon. — Úgy látom, végre közeledünk a tárgyhoz. — Hát igen, valamennyire. Azért mondom, hogy valamennyire, mert tudom, hogy mire gondolsz, mire vársz Karonfogva haladtunk, s éreztem a teste melegét. Olykor lopva rápislantottam: a neonreklámok színes fényében átlátszó volt az arca, csaknem valószínűtlen. Lépteimet az övéhez kellett igazítanom. Magassarkú cipőt viselt, de így is alig ért a vállamig. Megkérdeztem, hány éves Azt felelte, tizennyolc; valamivel idősebbnek látszott. Ére*t, telt volt a teste. — Egyszóval nő, annak a rendje és módja szerint. — Az így is lehet nevezni, ha a kifejezést a szó megfelelően tiszta értelmében használjuk. Nem tudtam, mihez kezdjek vele. — Az előbb azt mondtad, hogy le akartad inni magad . . . — Igen. Azt akartam, de nem volt nálam elég pénz. Csak apró maradt a zsebemben, négy vagy öt korona, épp csak annyi, hogy kocsiba üljek, s a szállodába menjek. • — Vagyis elvitted a szállodába? — Nem. Nem vittem el a szállodámba. Egy ideig céltalanul csatangoltunk az utcákon, szótlanul. Aztán megkérdezte, hogy lemondtam-e a bevágásról, vagy csupán azokat a perceket éljük, amikor épp vendéglőt keresek. Egyenesen válaszoltam, megmondjam, hogy komoly akadály jött közbe, nem tudom megvalósítani egy negyedórával előbbi tervemet, ugyanis nincs pénzem. Bizonyára azt hitte, szégyellném előtte, hogy részeg vagyok, vagy pedig azt gyanította, hogy az imén* csak felvágtam alkoholizmusommal. Amikor végre meggyőztem róla, hogy valóban nincs pénzem, megállt, kotorászni kezdett a táskájában. Sajnos, nála sem akadt pénz. — Berúgtál volna egy egyetemista lány pénzén? — Azt hiszem, igen. Mondjam már, hogy elég bánatos voltam — akármilyen disznóságra képes vagyok ilyenkor. Ügy döntöttem, hogy sétáljunk még egy kicsit. A város mintha megdermedt volna. Csak néhány járókelővel találkoztunk, sietett mindenki, csupán mi ketten sétálgattunk kényelmesen, mint az olyanok, akiknek semmi dolguk sincs. A Kis-göncöl most is ott fénylett a gótikus torony hegyén, s én már nem is tudom, miről beszéltem. Jelentéktelen dolgokról. Mindvégig azt volt az érzésem, hogy a leány szellemes szavaka* vár tőlem, mély bölcsességeket, s én csak közhelyeket tudtam mondani. Azt hiszem, egy félórája lehettünk együtt, amikor megkérdezte, tudom-e, hogy létezik Pozsonyban egy ház, ahol a kapu alatt, márványtáblán ott áll az én nevem is. Vagyis a nevem szlovák formája: Frantisek Munteanu. (Tudnod kell. hogy Csehszlovákiában a hősi halált halt hazafiak nevét márványtáblákra vésik, s oda helyezik a táblákat, ahol a hősök laktak valaha.) — „A maga neve — folytatta a lány — a Stefanik utcán van egy márványtáblán.” „Stefanik utca 22, ugye?” „Honnét tudja?“ — csodálkozott. Bizonyára azt hitte, hogy olyat mond, amiről nem tudok, vagy legalábbis meglepetéssel szolgál „Tudom, drágám — feleltem nevetve. Onnét tudom, hogy az a Frantisek Munteanu, aki a Stefanik utca 22. alatt halt meg, épp én. vagyok.” — Azt hiszem, felesleges mondanom, hogy elképedten bámult rám. Bizonyára azt képzelte, hogy bolond vagyok, vagy legalábbis ütődött. Kihúzta a karját karomból s hátralépett. Én meg mosolyogtam, egyre csak mosolyogtam, s arra kértem, vezessen el a Stefanik utca 22. elé. Pedig nem is volt rá szükségem. Elég jól ismertem az oda vezető utat. Hajdanában, a háború idején, gyakran jártam arrafelé. A Stefanik utca 22. alatti ház. magas, régi épület, olyan, mint egy kaszárnya. A kapu alatt valóban megláttam a márványtáblát, s rajta a nevemet: Frantisek Munteanu. Két nevet véstek még a nevem alá: Otakar Stolár és jifí Slivácek És ott a kapualjban döbbentem rá, hogy voltaképpen szerencsés ember vagyok Mert hiszen úgy is történhettek volna a dolog, ahogyan azt a márványtábla hirdette, vagyis olymódon, hogy már ne éljek, hogy csupán egy név legyek immár, emlék és semmi több. Egy név, melyet oda véstek a márványtáblára, egy név, mely előtt a házmester olykor, ha kaput nvit » későnjövőknek, talán meghajol egy kicsit. Va= lószínűleg meghatódtam. Linda megszorította a karomat s odább húzott. ,.M're gondol, Frantisek úr?” „Hogy mire? ... Nem tudnék egyenesen válaszolni, drágám. Egyetlen dolgot tudok csak: nagyon szeretném leinni magam!” S valóban furcsa érzés fogott el, azt hiszem, az éhes ember érezheti így, amikor pecsenveszag csapja meg az orrát. Soha életemben nem kívántam még ennyire egy korty italt. Linda ismét megfogta a karom, s megkérdezte, szeretem-e a ribizli bor*. „Minden szeretek most, drágám. Minden italt, csak minél több alkohol legyen benne.” „Akkor jöjjön fel hozzám, meghívom .., Van még két palackkal. Nagyon kérem, ne adjon kosarat. . .” „Jól van, drágám, de mit szólnak a szülei, ha egy idegen férfit hoz magával, s borral itatja?" „Nincsenek szüleim. Egyedül lakom. Nagyon kérem, ne utasítson vissza.” — Ogy éreztem, több ég a hangjában, mint egyszerű meghívás. Igent mondtam — Csodálkoztam volna, ha visszautasítsz egy ilven meghívást. — Ogy van. Nem vagyok az az ember általában, aki visszau'asítja, ha meghívják. Azt mondtam. hogy mehetünk. A lány, legnagyobb csodálkozásomra a lépcső felé mutatott „It* lakom — mondta. — A harmadik emeleten.” „Ebben a házban, a harmadik emeleten? Furcsa. Épp ott lakik, ahol az ég kezdődik.” RÉZ PÁL fordítása (Folufatiuk) 13
