A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)
1962-04-01 / 13. szám
Utósematizmus — de hol ? Nemkívánatos dolog, hogy íróember saját írása védelmében kiálljona nyilvánosság előtt; ha egy írást védeni kell, az legalábbis — gyanús. Ha arról lenne szó, hogy az írás jó-e vagy nem, én sem tenném, az írás értékét mindenki más inkább eldöntheti, mint az írója. Kénytelen vagyok mégis a Magány és hűség c. elbeszélésemmel kapcsolatban néhány szót elmondani — kockáztatva, hogy a szerénytelenség vádja ér —, mert úgy gondolom, hogy amit elmondok, annak a személyes indítékok figyelembe vételén kívül, objektív jelentősége is van. Az elbeszélést csupán illusztrációként kívánom mondanivalómhoz felhasználni. Leginkább kéznél van ugyanis és legjobban ismerem. A Magány és hűség a Szlovákiai magyar írók antológiájában jelent meg. A kötet az Irodalmi Szemle ez évi első számában Dobos Lászlóból igényes és általában véve igazságos bírálatot kapott. De a továbbiak megértéséhez ismerni kell az elbeszélés rövid tartalmát: Egy katona szabadságra megy és a szülővárosa egyik mulatójában találkozik a bajtársa feleségével. Az asszony korosabb főnökével mulat, és láthatólag kitűnően érzi magát. A katona ismeri az asszonyt, tudja, hogy a bajtársa felesége, az asszony nem ismeri őt. Felkéri táncolni. Rábeszéli, hogy hagyja ott kopasz partnerét, és hazakíséri. A kapuban az asszony felhívja magához. A katonának eszébe jut a bajtársa — aki talán éppen őrségen áll és a feleségére gondol —, a bajtársa, akivel néhány nap múlva találkozik és a szemébe kell néznie. Nem megy fel az asszonyhoz — Ennyi a történet. No már most! Dobos László kritikájában a kötet íróinak általában hibájául rója fel az egyoldalú irodalmi gondolkodást és ennek következményét az egyoldalú, az életet egyszerűsítő szemléletmódot. Szerinte ez az egyoldalúság a prózai hősök mgteremetésében nyilvánul meg, melynek során az író az embereket mechanikusan osztályozza. Dobos ezt a jelenséget utósematizmusnak nevezi. Ezt írja a fent említett elbeszélésről a mechanikus hösteremtéssel kapcsolatban: „A katona-feleség csak rossz, magányában unatkozó, kalandokra és élvezetekre vágyó asszony. Egyszóval a közerkölcs normái szerint rossz asszony. Ilyen pofonegyszerű lenne ez? A főnök, a kopaszfejű, aranyfogú igazgató, a pénzes pali, a »jópofa« és a társaságba csöppenő katona sikere. Az eset valószínűségét elhiszem, de nem D. írásának az alapján. D. írása az előregyártottság, a determtnáltság érzését kelti az emberben. Az egész történet csak arra szolgál, hogy bizonyítson egy fikciót: Vera hűtlenségét, Vera rossz asszonyságát. Még szerencse, hogy ez a katonapajtás nem dől be az asszony forró csábításának ...” A fenti sorokat olvasva felmerült bennem egy kérdés, amely annyira megfogott és amelyet lényegesnek tartok, hogy közügyét próbálok csinálni belőle. Miért látta Dobos László Verát, az asszonyt az elbeszélés hősének, és miért nem a katonát? Ha kritikájában az elbeszélés hatásáról ír, a benyomásairól, arról, hogy az elbeszélés elolvasásának élménye nem váltotta ki benne azt az érzést, amelyet ki kellett volna váltania, ez a kérdés elesik. De ő jellemezte a szereplőket, elemezte egymáshoz való viszonyukat, kiemelte Verát, mint aki köré a történet szövődik, és úgy találta, az elbeszélés azért íródott, hogy az asszony hűtlenségét bizonyítsa. Nézzük, mi történik, ha Dobos László meglátja, hogy a történet főhőse a szabadságra hazatérő katona, aki első személyben meséli el a történetet. Miután ő meséli el a vele történt eseményeket, az elbeszélés pszichológiai része, a, lelki folyamatok és az írás drámaiságát fokozni kívánó cselekmények Indítói benne játszódnak le. Elmesél valamit, amit átélt, amelyben főszerepét játszott, aminek ő a hőse. Igen, de, ha ő a főszereplő, ha a történet az ő tudatvilágát tükrözi, akkor a többiek csak mellékalakok, akik feltűntek, rövid szerepet játszottak az életében és elenyésztek a többi elfelejtett jelenség között. Az írőmesterség szemszögéből nézve úgy mondanám ezt, hogy a főhős érdekében szükségszerűen olyanok, amilyenek, olyanoknak kell lenniük, különben a katona nem viselkedhetett volna úgy, ahogyan viselkedett. Hogyan viselkedett? (Még egyszer hangsúlyozom, nem az írás kvalitásáról van szó, hanem pusztán a leírt események dialektikájáról, a tényekről!) Katona, kaszárnyába zárt ember létére elszalasztott egy kellemes kalandot, csak azért, mert a baj társára gondolt. Egy bizonyos - erkölcsi próbát jelentő helyzetben olyannyira emberien viselkedett, hogy ez már szinte hihetetlen (nem ironikusan értve). „Gyenge” volt —ahogy maga is gondolta ott a kapuban —, gyenge volt felelősségtelennek lenni és egy kockázat nélküli helyzetben rosszat tenni. Csekélység. Hát nem azt keressük megfeszített erővel az irodalomban, hogy az ember milyen körülmények között, milyen indítóokok hatására tesz vagy nem tesz rosszat? Az a katona talán nem Is volt olyan „gyenge”. És egyáltalán nem szerencse, hogy nem dőlt be az asszony csábításának, hanem tudatos erkölcsi döntés, magatartás ... Dobos László nem látta meg ezeket a problémákat. Felmerül a kérdés: miért? Véleményem szerint — miután az elbeszélés szerkezeti elemeiről írt — észre kellett volna vennie! Miért nem vette hát észre? A kritikai tevékenység felépítmény, különféle összefüggések és viszonylatok rendszere, amelynek szerves egységében minden részletet logikai kapcsolatok kötnek össze. A kritikai felépítménynek normákra van szüksége, alapjelenségekre, kritériumokra, amelyekhez a megbírálandó jelenségeket mérheti. Irodalmi kritikánkban idők folyamán erre szolgált a pozitív, és negatív hős, a konfliktus és a konfliktusnélküliség fogalma. S régen többek között a szerelmi háromszög is. Az asszony, a férje és a szeretője. Tehát a rossz asszony... Köztársaságunkban évente tizenötezer válás van,, a gazdasági viszonyok megváltozásával és a nő egyenrangú partnerré-válásával az emberek érzelmi élete alapvető változásokon megy keresztül. Ezeket az elemi erejű változásokat nem lehet az elavult „rossz asszony” kritériumával mérni, ilyen módszerrel feltétlenül csak hamis következtetésekhez juthatunk. Az erre az elméletre alapuló kritikai felépítmény tehát „ma már” (Dobos gyakran használt kifejezése) nem felel meg. Elavult. Miután azonban Dobos László ebből a szempontból, ilyen elvi álláspontból ítélte meg az elbeszélést és miután J. Fürdik a Slovenské Pohlady múlt évi 11. számában — alapjában véve helyesen, de a saját igazától kissé elkapatva, szenvedélyesen és ezért részleteiben igazságtalanul — ugyanilyen módszerekkel elemezte az antológiát, felmerül a kérdés: Kritikusaink kritikai módszerében nem található meg a Dobos László által emlegetett ún. „utósematizmushoz” hasonló jelenség? Nem az ő irodalmi világszemléletükben magasodnak túl szuverénen az olyan szellemalakok, mint a rossz asszony? Nem úgy fognak-e egy írás elemzéséhez, hogy na, milyenek a szereplői?... Egy asszony, aki kicsapong...?... Hát persze, a rossz asszony! És a történet önkéntelenül az asszony köré kanyarodik, míg a valóságban ő csak statisztált benne. De komolyan. .. Kritikusaink felépítették már az ő szellemi épületeikre azokat az emeleteket, amelyek hiányában kritikáikat olvasva jogosan mondhatjuk, hogy ma már ez nem elég? DUBA GYULA Késik a tavasz nnylt emlegetjük, anynyira várjuk, de ő késik, egyre késik, olyan mint a menyasszony, sokáig készülődik, elbibelödik fehér csipkéivel, virágaival. Pedig mintha hallanánk könnyű lépteit, hárfa húrok zendülnek lágyan ... De nem, mégsem . . . sak a szél zúg a fákon át és havas esőt ver a kövezetre. Ejnye, not Hol a csudában késik olyan soká, hiszen már a hátunk mögött hagytuk március idusát? Es milyen régen beüzent a városba fehér követével. A. Hóvirágot, hóvirágot tessék! — szólongatfák az embert az alkalmi virágárusok. — Hóvirágot, hóvirágot tessék! — nyújtják a csokrot az utca gyermekei, míg arcukat, kezüket pirosra csípi a fagy. Nincs ez rendjén sehogyan. ■— Nincs, nincs, nincs! — csiripelik a verebek is, amelyek nagy csapatokban tanyáznak a lombtalan ágakon s olyan zenebonát csapnak, hogy belecsodálkozik az egész utca. Késik a tavasz, egyre késik, hiába is hívogatják a madár társadalom szabólegényei. Igaz, néha elővillan bájos arca az ég fátylaiból, belemosolyog a világba, de máris rohan a szél, nagy dérrel-durral tereli szürke jellegeit s hódarát zúdít az ember nyakába. Hiába, szeszélyes hónap ez a március. Még rakoncátlankodik a télutó, még bedudál a kéményen a hideg szél, de az emberek szívén már megpattantak a pántok. A szív frissebb dobogással hajtja a vért, dúsabban táplálja a sejteket, Valahogy könnyebben lépkedünk és gyakrabban mosolygunk. Oj csodálatos árammal telítődünk meg, bárhgyan is csapkod körülöttünk a szél. Ezt érzi az a fiatalember is, aki a színház előtt álldogál, topog és sűrűn nézegeti karóráját, cigarettára gyújt, nagyokat szippant, kissé ideges, kissé félszeg, de amikor mellé simul a lány, felderül az arca, megfényesedik pillantása Lassú léptekkel, szerelmesen indulnak tovább, válluk összeér, ujjaik egymásba kulcsolódnak. A magasból könyű pihék szállingóznak. De ők nem érzik, mennek, ballagnak összesimulva, boldogan. Talán már mégis itt a tavasz.-des-14
