A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-25 / 12. szám

Ilyenek vagyunk

Nem fél a méh, a bogár is bátor.

Egyedül hull a levél a fáról.

Patak sem kéri senkinek pártját.

Csillagok útját csillagok járják.

Felhőt szél hajtja szépen előre, utat ő szab a levegő-égbe.

— Az emberek sorsát, kik jelölték?

Mi magunk vagyunk egység és mérték: ha vagyunk, de félünk. Van szép szívünk, s minden szépséget mégis eltörünk.

Kevés törvény a magunk törvénye, hogy összekötné szívünk a béke.

— Ilyenek Vagyunk: sokszor kérkedők, ülünk és csendben lessük a jövőt.

Tavaszvárás

Kaput nyit az ég, nagy kaput: tavaszra nyitja kapuját a föld.

Ám a télre ne hints hamut: akkor hajtott ki szívünkben a zöld.

Jönnek változó évszakok:

tavasz, nyár, ősz — majd újra itt a tél —

ám csengő, ezüst jégcsapok

között is köszönt a tél, ne félj.

De nem elég csak várni, várni.

Ha elmulasztjuk megkapálni szívünk földjét, míg van rá idő:

ősszel hiába -készülődünk begyűjtésre, ha nincs termésünk — így jégcsappal köszönt az Idő.

CYURCSÓ ISTVÁN:

Egy pohár sör

Füstös ivó, vagy négy-öt asztal, s az egyiknél a kerekes, a söre, meg két öreg.

Mint hajdan a pántot tette fel a fára, úgy fogja össze az emlékeket is most

fényes karikába, s mert a söröcske is ízlik neki, nyelvét — mint valaha a jól-megcsinált kereket — úgy pörgeti, sör-olajjal keni.

Mesél, regél odafigyel már az egész ivó, a lelke mélyén érzi, tudja, ez már csak amolyan búcsúztató, mert egyre fog' a tímár,

BAJT A CYÖRC Y;

a kerekes is, vagy hogy még jobb, de fájóbb példát mondjak: nincs már betűfestő, ki valaha könyvet-kezdő mondatok első betűjén pingált, s szekere fényes -pántos kerekei helyett egy űrhajó viszi majd

— nem őt a szomszédtaluba

az utódokat a csillagok felé.

Csatát nyert hadvezér dicsőségével vonultam be a hálószobába, lólesett heverészni, bár csiklandozták lelkiismeretemet előbbi helyke szavaim, melyek nem fedték egészen a valóságot. Az, hogy vállalatunk csak két jegyet kapott, nagy port vert fel. Kinek .ad‘ák, ez a kérdés foglalkoztatott mindenkit. Még dolgozni sem értünk rá. Értekezlet, tanácskozás, röpgülés, döntés mégsem született. Vészesen közelqett a naqy nap. Végre tegnap elhangzott a döntő szó — sorsot házunk/ Egyesek méo most is akadékoskodtak, mondván, csak azok között sorsoljanak, akik állandóan látogatják a mérkőzéseket. Persze )»*urrogtuk őket. S a szerencse nekem meg Pirikének az igazgató titkárnőiének kedvezett Meq kellett pukkadni a kárvallottak savanyú arca láttán- Kertliázi kartárs is kékült-zöldült és magyarázta a többieknek, igazságtalanság történt. Ö még az ifiket is meg szokta nézni és az év mérkőzésére olyanok jutnak el, akik csak gyorsvonatból ismerik a jégkorongot. Persze, csak a sárga irigység beszélt belőle ...

Morfondírozás közben elszunnyadtam. Feleségem ébresztő szava ráncigáit vissza a valóságba Kaptam magam és loholtam a villamosra. Pirikével a stadion előtt találkoztunk. Nagy üggyel-bajjal elfoglaltuk helyünket. Még egyikünk sem járt itt, nem ismertük a dörgést.

A hangszóró 1?mertette a felállításokat.

— Ezt nem értem — szólalt meg Piriké. — Múltkor a dirinél termelési értekezletet tartottak. Amikor bevittem a frissítőt, az üzemszervező éppen arról beszélt, hogy Schroif a legjobb csehszlo-vák kapus. Akkor miért nem ő véd?

— Sérült — válaszoltam kapásból. Az igazgató titkárnője előtt mégsem blamálhatja magát az ember ...

Megkezdődött a mérkőzés. A nézők mintha összebeszéltek volna, fülsiketítő buzdításba fogtak. Attól tartottam, megreped a dobhártyám. Ha ezt tudom, ki sem jövök. Alig vártam, hogy szünet legyen.

A csapatok lekorcsolyáztak a jégről. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Piriké váratlanul integetni kezdett.

— Ismerőst látott? — kérdeztem.

— Benne voltunk a képben. Tudja, a televízió is közvetíti a mérkőzést, integettem a kartársaknak, egye őket a penész.

Az ám, csaptam homlokomra, róluk meg is feledkeztem Kertházi kartás is megérdemli tőlem az üdvözletét. A következő percekben már ?sak azért szurkoltam, minél előbb szünet legyen. Akkor aztán úgy meglengettem a kalapomat, hogy Kertházi kartárs biztosan lepottyant székéről tehetetlen dühében Ezért érdemes volt kijönni a mérkőzésre!

Éjfélre járt, mire hazakecmeregtem. Feleségem ágya mellett égett az éjjelilámpa. Hozzáléptem, hogy csókot leheljek homlokára. Ridegen eltolt magától.

— K-szórakoztad már magad a csinibabával?

— Angyalkám, nem ismerek rád — álltam, mint szamár a hegyen.

— En sem. De legalább tudom, miért volt számodra olyan fontos a mérkőzés.

— Nem látod tisztán a dolgokat, cseresznyevirágom.

— Nagyon is tisztán láttam, jani megjavította a televíziót, ő nem tutyimutyi ember, mint egyesek. Saját szememmel láttam, milyen boldogan integettél és melletted az a divatbaba.

— Pintyőkém Piriké az igazgató titkárnője, az ő szoknyája után hiába szaladnék. Mi csak a kartársaknak integettünk, becsszavamra. Egyébként, többé látni sem akarom a jégstadiont. Még most is nagyothallok és didergek a hidegtől.

— Komolyan? — lágyult meg a feleségem hangja.

— Olyan hideg vagyok, ntfnt a jégcsap, mindenkém — közeledtem felvidultan feléje — reggelig sem melegedek fel az ágyamban.

— Ismét eltolt magától.

— Holnap nagytakarítást rendezük. Kiporolod a szőnyegeket, és felvikszeled a parkettet. Attól majd kimelegedsz, jó éjszakát!

Lekattintotta a villanyt.

Tapogatózva közelítettem meg fekvőhelyemet. Az ágy végébe alaposan belevágtam a könyököm. Ez a nap is jól végződik. Kellett nekem Kanada?

MARTON JÓZSEF

13