A Hét 1962/1 (7. évfolyam, 1-25. szám)

1962-03-25 / 12. szám

Nevem Wilhelm Detmold, Postdamban születtem 1927-ben, építészmérnök vagyok. Állandó lakásom Mohrenstrasse 9, amerikai övezet.

Bemondtam személyi adataimat, amelyeket a nálam lévő okmányokkal igazoltam, aztán a rendőrtiszt azt kérdezte:

— Milyen célból tartózkodik itt?

Istenem. Hát munkát vállaltam. Ez csak egyszerű. S hogy miért Kelet-Berlinben? Erre most hirtelen nem is tudok ’ álaszolni. Csakugyan. Miért vállaltam itt munkát? Eljöttem, mert... Ezt eddig a magam számára sem fogalmaztam meg világosan, talán mert túl sok volt a munkám és kevés az időm. S különben sem tartottam fontosnak Valamit feleltem, hogy a rendőri érdeklődést kielégítsem, mikor egy civilruhás férfi lépett be, kezében rózsaszín dossziéval. Egyenesen a századoshoz sietett, s mindketten az akták tanulmányozásába merültek.

Szívtam a cigarettámat és gondolkoztam. Valóban, miért is vagyok itt? Éíég munkám volt odaát, jól, sőt, kitűnően kerestem. Három évig tartott, amíg megindultak a rendelések, addig meg kellett húznom a hadrágszíjat, de aztán!

Lunge úr villája volt az első, ami sok pénzt hozott. Az utolsó percig alig hittem, hogy én kapom meg, mert Bertrammal tárgyaltak, de Bertram olyan nagyon fenn volt már, hogy neki elvei lehettek. Lungenéval összekapott a budoáron, azaz a szökőkúton, amit oda terveztek. Velem — akire nem is gondoltak komolyan, talán csak Bertramot akarták sakkban tartani egy konkurenssel —, velem aztán lehetett beszélni. Nekem nagyon fontos volt, hogy végre önálló, jövedelmező munkához jussak Az asszony, akinek a kívánsága volt mindenben a döntő, délutánokon át a nyakamon ült és tárgyaltunk. Kávéházban találkoztunk, nem hívhattam az „irodámba”, mert „irodám” egy rixdorfi bérkaszárnya , negyedik emeletén egyetlen helyiségből állott, amely egyben lakó és hálószobámul is szolgált, arról nem is beszélve, hogy a házban nem volt felvonó Ügyesen megokoltam a kávéházi találkozást, s Lungenénak nem is volt ellenére Később aztán gyakran voltam a vendégük

Valamikor gyermekkoromban arról ábrándoztam, hogy milyen ezeregyéjbeli palotát emelek magamnak, majd ha építész leszek Túlfűtött gyerekes fantáziám kitombolhatta magé* Lungeék épülő Spreementi villájában A villa elkészült, s azóta undorral gondoltam gyerekkori álmaimra. Mindenesetre még az építkezés befejezése előtt háromszoba-hallos szép lakást béreltem ki a Mobrenstrassén. Telefonnal.

Bebútorozásra egyelőre nem gondoltam.

Lungeék révén hozzájutottam néhány hasonló zsíros megrendeléshez, ahol az egyik villaépíttető rá akar*, licitálni a másikra. Berendeztem a lakásomat, megvettem a kis Fordot, s már nem az kezdet a számomra fontos lenni, hogy munkám legyen, hanem, hogy milyen az a munka. Rengeteg elképzelésem, ötletem volt, s ez mind megvalósulásra vár*.. Von Saalernál már nem bírtam tovább, és próbáltam okosan beszélni vele.

— Nézze, uram, önnek igazán nem építhetem fel az otthonát még csak hasonló stílusban sem, mint ahogy a környékbeli néhány parvenű kívánta. Von Saaler tökéletesen egyetértett velem. ízlésemre bízta az egészet, s nem bánta meg. Végre

lőtt vakolatú házról —, tudod-e, hogy én valamikor még a háború alatt itt kezdtem iskolába járni... A környék kicsit megváltozott, hiszen azóta sem fordultam meg erre, de az iskola, éppen olyan, mint volt.

Tétovázó léptekkel megindult az épület felé, nem tudván ellenállni a varázsnak,-amelyet gyermekkorának váratlanul felbukkanó emléke gyakorolt rá.

Tíz, tizenöt perc múltán utána indultam, mert éppen elég ennyi időt a múltnak áldozni. Egy kopott folyosón akadtam rá, melynek falakba ivódott sajátos szagát az áramló léghuzat sem volt képes eltüntetni. Egy szemüveges fiatalember tartotta szóval, akinek zsíros szőke haja minduntalan visszahullott a szemébe, bár-X

ORDÓDY KATALIN:

építettem egy házat, hogy kedvem telt a munkában. Többé nem kellett olyan feladatot vállalnom, melynél meggyőződésem ellenére engedményeket kellett volna tennem.

Közben elváltam feleségemtől, aki igen sajátos szórakozásra használta fel túl sok szabad idejét, és kis Fordomat egy drágább kocsira cseréltem,

Miért is vagyok itt tehát? Mindenem megvolt ódát, amit gazdasági csodánk nyújtani tud egy ambiciózus, munkájához értő férfinak. Szert tettem egy kedves és szerény barátnőre is. Kevés szabad időmben kifutottunk kocsin valamerre. Nem kerestük a divatos kirándulóhelyeket, jobban érdekelt bennünket Berlin „felfedezése”. Sok érdekeset láttam ezeken a túrákon, mert persze nem tagadtam meg önmagamat és az építész szemével néztem s_ét. Hát... akad nagyon sok más kinézésű negyed is, mint ahöl a villákat, nyaralókat építettem. Nem mintha ez a meglepetés erejével hatott volna rám. hiszen elég jól ismerem Berlint, de bosszantott, hogy a lázas iramú építkezéseknek némely helyre még a híre sem jut el.

Egy ízben mikor Bärbellel leparkoltunk, egy közeli iskolában éppen befejezték a tanítást, s a kifelé özönlő gyerekhadból néhányan körül vették kocsinkat. Beszélgetésbe elegyedtem velük: mindig felüdit, ha gyerekkel beszélek. Bärbel feltűnő szótlansággal dűlt a kocsihoz, s mikor ránéztem, finom keskenjt arcán különös mosoly fénylett.

— Tét — mondta lassan, szemét le nem véve az ócska, málmilyen gyakran is simította hátra. Mikor meglátott, úgy tett, mintha csak rám várt volna, s most már kettőnknek magyarázta az iskola múltját s olyan magátólértetődően indult elölünk, hogy megmutassa ezt az elhanyagolt, barátságtalan épületet, mintha külön ezért jöttünk volna ide. Bärbelre néztem és láttam, hogy készségesen követi. Nyeltem egyet s mentem utánuk. Nem hittem volna, hogy ennyire szentimentális, gondoltam, s nem figyeltem beszélgetésükre. Untatott az idegenvezetés, s bosszúságom egyre nőtt. Láttam a lehetetlen beosztást, az avult építkezésnek korszerűsítésért és gyakorlatiasságért kiabáló minden szögletét, s akkor képzeletem akaratomtól függetlenül működésbe lépett. Falakat toltam át, lépcsőházit vágtam a keleti szárnyba, a tornatermet a huzatos folyosó végébe helyeztem. Rosszkedvem eltűnt, s még javában építkeztem, mikor vezetőnk — a történelem és nyelvtanár — az udvaron búcsút vett tőlünk.

— Ronda helyen jártál iskolába — jegyeztem meg, ahogy Bärbel mellém ült és begv-íjíottam a motort.

Rám vetett tekintetéből láttam, kicsit megsértődött. Vállat vont.

— Ezek a külvárosi iskolák mind ilyenek.

Másnap vacsoránál megint szóba hoztam a hodálvt.

Tudod-e, hogy egy kis befektetéssel milyen kitűnő, minden követelménynek megfelelő iskolaépületet lehetne csinálni belőle?

Bärbel melegen mosolygott, biztosra vette, hogy iránta való gyengédségből foglalkoztat még a csúf épület.

— Izgat a feladat — mondtam. — Vagy akár egy új, modern iskolát építeni. Levegősei, nem túlzsúfoltat. Eddig még csak magánlakásokat építettem, leszámítva néhány bérházat, aminek tervezésében segédkeztem.

Szerettem volna megbízást szerezni iskolára, kutatóintézetre, kórházra vagy hasonlóra, de hónapokig nem sikerült. Baráti körben egyszer említést tettem erről, s akkor valaki megjegyezte:

— Múltkoriban alkalmam volt betekinteni az odaátl városépítési tervekbe. Három iskolára hirdetnek pályázatot. Talán nem lesz túl nagy a tolongás. Állami megbízáson ott sokat nem kereshetsz, a nyugatinak keleti márkáért dolgozni különben sem üzlet... de ha éppen ez hiányzik? Megpróbálhatod.

Nem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy odaát dolgozzam. Nálunk talán nem folyik ilyesfajta építkezés? Ez idő szerint legalábbis úgylátszik, hogy nem. Kidolgoztam néhány tervet, mellékeltem a költségvetést és az egésze* elküldtem az odaáti illetékes minisztériumnak. Három hétig vártam, akkor megjött a válasz. Néhány udvarias sor. Meghatározott időpontban kérik a megjelenésemet.

A minisztériumban aztán közölték velem, hogy állami megrendeléseket építkezési vállalataikon belül működő építészeknek szoktak kiadni, de mivel terveim tetszetősek és talán az anyagiakban is meg tudunk egyezni, készek rám bízni a munkát. Miután megbeszéltük a felmerülő részletkérdéseket, sikerült közös nevezőre jutnunk.

Ez nem ment egészen könynyen. Néhány kedves elgondolásomat felesleges fényűzésnek minősítették, s bár méltányolták az esztétikai szempontokat, a fő hangsúlyt mégis a célszerűségre helyezték.

Az építkezés megkezdődött, és én nagy lendülettel vetettem bele magamat az újszerű feladatba. Állandó figyelemmel lysértem a munka menetét, s időközben átvettem egy műanyaggyár kibővítésének vezetésé* is. A változatosság összehasonlíthatatlanul nagyobb kielégülést szerzett, mint a villák, akármennyire is különböző.

10